Hegyen épített város, 1929 (6. évfolyam, 1-21. szám)
1929-06-06 / 12. szám
1929 június 6 93 Hegyen épített város hagyományt, hogy az igazság sugaraival melengesse és világítsa meg Isten kegyelme és irgalma után sóvárgó sziveinket. Földvári Ábel. Thomay József * Elmondotta: Kutas Kálmán Thomay J. koporsója fölött a simái. Úgy fekszik itt ö a koporsóban, mint egy győzelmes csaták után fáradtan clhullt hadvezér, akit felöltöztettek abba az öltözetbe, amelyben diadalmas harcait megvítta, s akinek kezébe adták fegyverét, amellyel becsületesen vitézkedett. A hitnek e diadalmas hadvezére harci öltözetében, a Luther-köntösben nyugszik s keze a kihűlt szivére öleli a roppant erejű fegyvert: a bibliát. így vonult be 52 év előtt gyülekezetébe s igy vonul ki most belőle gyászoló fegyvertársainak sorfala között, ő, a hős. Előttünk van, amint ide jöhetett. Ábrázata sugárzik, mint Mózesé az Úrral való beszélgetés után, tekintete belső erőnek visszfénye, prófétai csillogásu s homlokán az a diadalmas elszántság, amely egy világ ellenében is mindent hisz és mindent remél. Elméje igazságok arany bányája, a jelleme acél, az akarata vas. Egy gyülekezet zászlóját emeli azzal a hősiességgel, hogy előbb hull el ö, semmint kiejtse kezéből azt a szent zászlót, amelyiken az Ur neve ég. A hit küzdelmének harci láztól égő katonája ö, aki ütközetre indul. Emlékeztek arra az éjszakára, amikor felnő a hömpölygő áradat és áttöri a tartó gátakat, s miként egy ezerkaru óriás, megrázza a házak erős falát, tetőt szakit, elönt a városon és kis erőknek halk medermosása huzó örvények őrült tánca lesz!? Felgyűl az oltár térítője, s az oltár előtt feltör az áradat — s ekkor az ö lelkében hősi hit tüze gyűl, rajta szellemi áradat csap át: ha minden el is pusztul és elhamvad : ő el nem hagyja az elhagyott gyülekezetét. A harcosból hős lesz. Mint Roland, a hős, Ronceval-völgyében halálos sebtől verve kürtjébe fű: a pusztulás mezőin halálos sebekben vergődő gyülekezetének romjai fölött megfujja a hitnek azt a hatalmas kürtjét, melynek szavára a király felfigyel, száz gyülekezet szemébe könny szökik, amelyre siró szemekkel jelenik meg az Irgalom és segítő seregeket küld a Jótékonyság. Jönnek a lelki hadak a szegedi gyülekezet Ronceval- völgyébe, az ő kürtszavára — segíteni. E küzdelmekben volt a legnagyobb ö, oly erős, amilyen veszedelmekben csak egy a munkán s hivatáson magát elfeledő nagy lélek lehet. Olyan »mintha csak Sión villámos ormait járta volna meg, ahol földrengés, villámok és füstfelleg közt vastörvény adatik«. A veszedelem rengései és fellegei között Jákob meg nem alkuvó hitével áll: Uram, el nem bocsátalak, mig meg nem áldasz! Ezt a küzdő hőst, aki maroknyi népe élén és minden • Thomay J. a szegedi ev. egyháznak öt évtizeden át kiváló lelkésze volt. Eltemették áptilis hó 29-én. felekezet, az egész város s az egyetemes egyház rokonszenvével megindul nagy veszteségek után egy uj gyülekezeti honfoglalásra, akinek keze és hite munkáján templom emelkedik : ezt a hőst a szellemi viadalok szent villámfényében látjuk égni. A harcosból hős lett s a becsületes és önfeláldozó küzdés glóriája fogja körül. Azután látjuk a Luther-köntösből a harcos és hős mögül előlépni a jó pásztor alakját, azt, akinek igéit, mint sziklafal a rádobott szót: templomunk kövei és a szivek verik vissza. Igehirdetése ítéleteiben tőrként hatol át a szivén, majd hull mint a harmat, mely fidit, tiszta fény, mely gazdaggá tesz, s miként nárdus-olaj: próféta- ságra ken föl. Tanítását, mint ezer tükör: szivek ezrei sugározzák vissza. Akiket a sorsuk elvetett a városból: nem érzitek-e hogy visszajönnek most szellemjárásra tanúságot tenni e holttá vált lelkipásztor előtt? Nem ülnek-e fel koporsóikban a sirok halottai: fogadni öt, ki Őket egykor ide elkísérte és megáldotta? Nem villan-e fel szemetek előtt az a lelkipásztor, aki hajnali órákban indul a lelkeket megjobbitó munkára a börtönbe akkor, amikor vidám társaság éjszakai mulatság után tér haza s megszégyenül az igehirdetésre induló lelkész előtt? Látjátok-e öt, aki délelőtt tanító és délutánokon a híveket egybe- terelö, látogató jó pásztor? Nem látjátok-e öt, amint éjjel is a lelkésznek szivet gyötrő, gyülekezetének leikével tusakodó szent vízióit látja, lázálmában igét hirdet és zsolozsmázik? A harcos, a hősi alak igy finomodik előttünk a jó pásztor alakjává... Nem látjátok-e meg végül benne a lelki- pásztorok tragikus sorsát? Keménysége gyémántkeménység volt, azért karcolt és metszett, jelleme acél volt, azért vetett szikrát, ha mással összemérte. Lelki birodalmakat osztogatott s ö maga szegény maradt. Virággal hintette be az élet mezöségeit — másnak, s ő kopár föld birtokosa. Tartó oszlop és fundamentum, s mikor fölötte az épület már erősen boltozódik: ő kidől a reá nehezedő roppant súly alatt. Vasakaratát beleépíti az épületbe s miután ez reá keményedett: a túlfeszített vas szétpattant. Miután áldásait kiosztotta : keze erőtlenül lehullt. Homlokán a nehezen és csalódva küzdők fenséges borulata borongott, de tekintetében megmaradt a prófétai csillogás még akkor is, amikor a lélek már kiégett. De búcsúzom Tőled a Dugonics Társaság megbízásából és nevében is, mert kezed gyakran forgatta szent fegyverül a tollat s a betűk seregében a gondolatok diadalmas hadsorát vonultatta fel. Eszmények prófétája, nemes hagyományok tanítója, örök igazságok harcosa voltál, mint iró s minden leirt betűd tanúsítja: híven szolgáltad az Irodalmi Társaságot, amely mellett bölcsőjétől kezdve állottál híven, amily híven áll most a Dugonics Társaság koporsód mellett. S most végleg búcsúzunk Tőled halálra fáradt hit-hős. »Az ajkunk fennen vallja : itt e holt: A gyülekezet örök nagyja volt.«
