Hegyen épített város, 1929 (6. évfolyam, 1-21. szám)

1929-02-28 / 5. szám

fíegyen épített város

34

i§29 február 28

amelyet össze kell törnünk lelkűnkben, ha mindjárt megvérzi is ez a művelet szivünket. Aztán... dobjuk el a vészthozó bilincseket és siessünk Hozzá. Ő részvéttel várja a meg- fáradott vándort, hogy lecsendesitse szivének háborgó tengerét.

Böjti napok suhannak felettünk, az önvizsgálatnak, Krisztus keresésének drága napjai. Hagyjuk el hát a bálványokat s keressük fel Jézust, életünk egyetlen biztos fundamentumát. Siessünk Hozzá s igyekezzünk követni Öt — igazságot szomjuhozó szívvel, őszinteséggel, igaz szeretettel, hittel, reménységgel megalkuvás nélkül. Mert: aki vele nincs, ellene van, aki pedig Vele nem takar, tékozol.

Glatz.

Neuendettelsau-i gondolatok

Mikép minden esztendőben, az idén is január másodikén istentiszteletre gyűlt egybe a neuendettelsaui diakonissza-intézet gyülekezete, hogy megemlékezzék alapitójának: Lőhe Vilmosnak haláláról. Fülnek szép szavak, méltató mondatok nem hangzottak el róla. Ez nem lett volna méltó az Isten e szolgájához, aki fényes szónoki tehetségét, gazdagon megáldott, szép lelkét, hatalmas akaraterejét sohasem használta a maga dicsőségére, hanem arra, hogy Isten országában hűséges munkás lehessen.

De felesleges is lett volna külön beszélni arról, akinek a szelleme amúgy is mindenben tovább él a neuendettelsaui intézmény keretein belül. Maga az istentisztelet formája, a gazdag liturgia is Lőhe szépetszerető lelkének termése és az ő hagyománya az, hogy az istentisztelet itt nem csupán egy prédikáció sokszor élettelen kerete, hanem valóban alkalom arra, hogy a hivő lélek tiszta, zavartalan áhítatban és a gyülekezeti közösség felemelő tudatában találkozzék az Istennel az igén és az imádságon keresztül. Lőhe értette a módját, hogyan kell a templomban jelentős szerepet adni a zenének és éneknek, nem azért, hogy a művészeteknek az érzékekre való hatásával vallásos kábulatba kerüljön az ember, hanem azért, hogy kibontakozhassék és megerősödjék a lélek.

Amikor azonban Lőhe Vilmosról emlékezünk, a legfontosabb természetesen, hogy az általa alapított neuendettelsaui diakonissza-intézetről szóljunk. Azzal kezdődött a mii, hogy a női diakonia (szolgálat) érdekében egyesületet szervezett. Ennek az volt a célja, hogy ébressze és ápolja a megértést, az érzéket a szenvedő emberiség szolgálata iránt. Néhány év múlva, 1854-ben már megépítették az anyaházat és elkezdődött a diakonisszák áldásos munkája. A csodálatos fejlődést eléggé szemlélteti, hogy mig akkor az anyaház helyet adott minden munkaágnak: ott történt a dikonisszák kiképzése, ott volt a kórház, az árvaház, a menház, ott folyt a gondozás alá vett epileptikusok és gyengeeiméjüek ápolása, a rossz útra tévedt leányok mentő foglalkozása, — addig már Lőhe halálakor, 1872-ben e munkaágak számára külön-külön épületek álltak rendelkezésre. A fejlődés pedig azóta sem állt meg, sem az épületek szaporodásában, sem a munkaterület megnövekedésében. De emellett Neuendeltelsau csak központja maradt az intézetnek, mert annak ma 11 fiókja és körülbelül 120 állomáshelye van szerte Bajorországban. Az utóbbi helyeken kórházi ápolásban, nevelésben, gyülekezeti szegény- és beteggondozásban működnek a diakonisszák, kiknek száma összesen jelenleg éppen 1111. Már ez a néhány adat is mutatja, hogy az egész intézményről teljes képet nyernünk bajos dolog', de végleg le kell mondanunk erről, ha hozzávesszük, hogy a neuendettelsaui misszió-intézet a pogány- és hazai-misz- sziói munkájával ugyancsak jelentős öröksége Lőhe kezdeményezéseinek.

Amint láttuk, az indítást e műhöz az a kriszLusi szándék adta, hogy a női szolgálatot, a női erőt, a női szeretetet a szenvedő emberiség segítésére használják fel. De az ápolás, a gondozás munkáján kívül eleitől fogva feladatuknak tekintették a neuendettelsaui diakonisz- szák, hogy a jövendőn is munkálkodjanak, tehát az ifjúság, természetesen a leány ifjúság nevelésében szolgáljanak. A sok és sokféle iskola (elemi, líceum, tanítónő-, óvónőképző, háztartási stb.), amely vezetésük alatt áll, hü bizonysága annak, hogy éppen ebben a tekintetben milyen áldásos a munkálkodásuk. S akkor, amikor a katholikus apácák iskoláira gondolunk, csak örvendenünk lehet azon, hogy a diakonisszák is jelentős erővel állnak a műveltség és az evangéliumszerü nevelés szolgálatában.

A katholikus apáca ugyanis természetszerűleg állandó hirdetője, sőt feltűnő megszemélyesítője a katholikus egyház erkölcsi tanításának; ez pedig kettős erkölcsöt ismer, egy tökéletesebbet: szerzetes-apáca erkölcsöt és egy tökéletlenebbet: laikus erkölcsöt, vagyis például az apáca erkölcsi értékben felette áll a feleségnek és anyának. Hogy Jézustól távol állt ilyen gondolat, arról felesleges is szólani, de az is bizonyos, hogy amint a szerzetesi-apácai ideál, tehát a kettős erkölcs eszméje egykor a világban levő nagy erkölcstelenség miatt született meg, úgy a kettős erkölcs tanítása mindenkor munkálója is az erkölcstelenség terjedésének, mert a kötelességteljesités tudatát viszonylagossá teszi, gyengíti és az emberi hivatások értékét kisebbíti.

A diakonissza sohasem akar több és értékesebb lenni, mint más nő. Hivatása nem értékben különbözik a többi női hivatástól, hanem csak abban, hogy kifejezetten, neve szerint is szolgálat akar lenni a Krisztus egyházában. Ezt mutatja a diakonisszamondás is, amelyet Lőhe eredetileg egy emlékkönyvbe irt annak sejtése nélkül, hogy mindenütt e világon a diakonisszák általános jelmondatává válik. »Mit akarok? Szolgálni akarok. Kinek akarok szolgálni? Az Urnák az Ő nyomorultjaiban és szegényeiben. És mi a jutalmam? Nem szolgálok