Hegyen épített város, 1928 (5. évfolyam, 1-23. szám)
1928-01-29 / 4. szám
Hegyen épített város 26 1928 január 29 Imádkozás és imádság A budai Lulher-szövetség KuliurestélYén, 1928 január 22-én felolvasta Masznyik Márton dr. Motto: A vallás szellemszövetség Isten és ember közt. Szívből szeretnék szólni és szívekhez beszélni. Magasztos dologról van szó : imádkozásról, imádságról. Isten megnyilatkozik Az imádkozás Istennel való beszéd — a vallás nyelvén. E nyelvre Isten tanított minket, az utat is Ő mutatta meg. Az Isten volt a kezdeményező. Pál mondja (Héb. I. 1.): Az Isten sok ízben és sokféleképpen szólván hajdan az atyákhoz a próféták által, az utolsó napokban hozzánk az ő Fia által szólt. Az ember is keresi Istent De az ember is kereste Istent. Kereste a napban, a holdban, a csillagokban, a tűzben, a vízben, az állatokban, növényekben, még magában a megkülönböztetett emberben is kereste ; kereste mindenütt. Az indus volt az első, aki megmondta: az Isten a szívben van és ugyanaz az Isten van a szíven kívül is — mindenütt. Mózes is látta az Istent a Hóreb hegyén, de őt elkápráztatta a nagy fényesség s nem olyannak látta, amilyen, hanem haragosnak, bosszúállónak látta, ki úgy áll szemben az emberrel, mint az úr szolgájával. Krisztus találja meg Krisztus ismerte meg Őt; azt mondta : az Atya és én egy vagyunk. (Ján. ev. X. 20.) Tehát nem teremtményei vagyunk az Istennek, mint ahogy teremtménye az egész külvilág s így a testi ember maga is; hanem mi az Istennek, mint Szellemegységnek részei vagyunk. És bár természeti törvény, hogy a részek összességéből tevődik össze az egész, mégis csak más az egész, mint a részek összessége — éppen azért, mert egész, mert egység és mert minden mástól független. A rész soha nem egység, nem is független soha. És így, bár ennek az egységnek, a Szellemegységnek, a Szentiéleknek részévé tett is bennünket az Isten, mi azért Istenné mégsem lehetünk soha, még együttvéve sem. Ilyenformán míg az indus csak annyit tud mondani, hogy a nagy Én, az Egész, a Szellem-Isten (Atman) a szívben van s azon kívül is van, — Krisztus Urunk többet mond, mikor azt mondja, hogy »én az Atyában vagyok és az Atya énbennem«. (Ján. ev. X. 38.) Istenből, az Egészből az atya szól fiához, a részhez, — ez az Ige ; az emberből a fiú szól a Szellemegységhez, mindnyájunk atyjához — ez az ihlet az áhitat. Ez az isteni szó, míg kimondva nincs, maga az Ige. János mondja (Ján. ev. I. 1.): Kezdetben vala az Ige, az Ige az Istennél volt, Isten volt az Ige. »Az Ige mint szó, Isten« ígéretté lett (logos), a bűnös ember üdv. ígéretévé. Ezt a jóhírt, az evangyeliumot üzente meg nekünk Isten az ő fia, a Krisztus által. Krisztus, mint ember, csak Jézus volt, próféta; e hír tette Krisztussá, Isten fiává, Isten hatalmának örökösévé, Istenné. Az Isten tehát a Krisztus által, a Krisztuson át jut hozzánk, lelkűnkbe. Helyesen mondja az indus, hogy a nagy Én (Atman) az emberben is (atman) marad: istenség. Az Isten fia pedig nem más, mint megszemélyesítője, betöltése az élő valláserkölcsnek; ő a valláserkölcs maga. Mert a Krisztus nem halt meg a keresztfán ; Jézus' halt meg. A Krisztus feltámadott, tehát megvolt már azelőtt is. Jézus csak született, csakúgy, mint Ábrahám s a többi próféták; a Krisztus, mint Istenige öröktől fogva megvolt, megvan és meglesz. Ezért mondja Jézus a farizeusoknak : »Ábrahám csak született, én vagyok« (Ján. ev. VIII. 58.). Aki t. i. születik, az meg is hal, de csak az hal meg, aki születik; aki volt, van és lesz, az örökkévaló. Ezért a mi erkölcstanunk az örökkévaló Krisztus, az Isten szent lelke. Ez jutott kegyelemből az emberbe, ez teszi az embert Isten teremtményéből a Szellemisten részévé. Ez a szellem azonban, ha fogékony emberi lélek nem volna magábanvéve, meddő maradna, mint ahogy nem terem a jó mag sem gyümölcsöt, ha kősziklára esik. Az ember élő lelke mint talaj, mint termőföld szükséges ahhoz, hogy az isteni adomány nemcsak élővé, de éltetővé is lehessen abban. Ez az a kétoldali szerződés, frigy, szövetség az Istennel, a vallás. Istennek kellett az ember s az ember áhította Istent. Az eszme útja Ezt az éltető lelket mi itt e földön eszmének nevezzük. Eszmék vitték az emberiséget kezdettől fogva világküzdelmeiben, véres és nem véres harcaiban. Ilyen volt pl. a kereszténység eszméje, ilyen a reformáció eszméje is. Az egyik a zsidó meg a pogány vallást reformálta, a másik magát a megrontott keresztyén vallást. Ilyen eszme a humanizmus, az emberszeretet eszméje is, az embertestvér szeretetéé, melynek megint az igazság, a jogos egyenlőség az alapeszméje. Ide tartozik a szabadság eszméje, a test és lélek szabadságáé. Gondoljunk csak a szólásszabadság béklyójára, a lelki rabságra s a rabszolgaságra, a testi rabságra. Magasztos eszme a gyenge nő egyenjogosí- tása is. Itt megint az indus volt az első, aki azt mondta, hogy meg ne üsd a nőt még virággal sem. A második Sokrates volt, ki a nőben, anyjában, Phenaritában, az anyát dicsőítette. Befejezte a lovagkor a nő eszményesítésével. Azóta anya szüli az embert, nem állat. A jognak, a hitnek, a vallásnak is megvan a maga eszméje ; csupa világeszmék. Tudjuk pl., hogy mennyi vér folyt az egy»i« betűért. Azután vannak olyan eszmék is, melyek megvalósulva már mint emberi erények tündökölnek : kegyesség, irgalom, jótékonyság, szánalom, részvét, az Isten tisztelete, szeretete a haza, az egyház szeretete stb. íme, mindezt az Ige mívelte s míveli bennünk, a kimondott isteni szó, az örökkévaló Krisztus.
