Hegyen épített város, 1928 (5. évfolyam, 1-23. szám)
1928-05-13 / 12. szám
Hegyen épített város 86 1928 május 13 szágának azt az alapját fogja képezni, amelyre tekintett, midőn monda: — Isten országa tibennetek van. (Luk. 17. 20.) Befejezvén előadásomat, merem állítani, hogy Sztehlo András nem hiába élt. Áz ő arcképe alá is illik elődjének, Banhofer Györgynek a következő német verse: »Wenn du am Webstuhl hast gewebt, Den Gott der Menschheit hingestellt, Und deinen Theil hast wohl bestellt, Dann hast Du nicht umsonst gelebt.« A pestis Irta: özv. Farkas Mihátyné A sok csapás közül, amely évezredeken át rettegésben tartotta az emberiséget, a pestis- járvány volt a legfélelmesebb. Dögvésznek, feketehalálnak is hívták -— a magyar népnyelv mirigy néven ismeri — és föllépése egyértelmű volt a gyötrelmes, elkerülhetetlen halállal. Történelmi följegyzéseink alapján a legrégibb ó-korba visszacsapázhatjuk pusztító nyomát. Csak a legújabb orvostudomány bástyáin tört meg a láthatatlan rém hatalma. A Babilon-beliek Heá-nak nevezték a pestis viharszárnyon száguldó gonosz szellemét, aki — az ős-monda szerint — fölkínálta Bel-nek, a főistennek, hogy bízza reá az emberiség kiirtását és nem lesz szükség, hogy új vízözönt bocsásson a világra. Több mint valószínű, hogy a járványos betegség, amely a Biblia szerint Egyiptomban a zsidók között oly rettenetes pusztítást vitt végbe, tulajdonképen pestis volt. Az ötödik században Krisztus előtt a szörnyű ragály már Attika fővárosában, Athénben ütötte föl fejét és a lakosságnak több mint harmadrészét követelte áldozatul. Az egykorú történetírók Diodorosz és Tukididesz megdöbbentő képet festenek a szerencsétlen állapotokról. Utóbb a nagy római birodalmat kezdte ki és virágzó nagy városokat változtatott néptelen sivataggá és ha néha elpihenni látszott rettenetes haragja, néhány évtized vagy évszázad múlva csak annál ádázabb erővel tört ki újra. Az ó-kor nem szabott határt a pestis félelmes pusztítása elé, sőt lassankint elterjedt egész Európára. Majd az egyik, majd a másik nagyváros fölött lebbentette meg fekete szárnyait. A XIV. században 25 millió embert döntött a sírba a rémek-réme, az egyiptomi csapások legszörnyűb- bike — a fekete halál. A nép tehetetlenül fetreng a szörnyeteg lába alatt. Babonás rettegéssel figyeli az itt-ott feltűnő természeti jelenségeket, mert fölizgult képzelete baljós intelmet vagy vészjeleket lát azokban. Senki se biztos az eljövendő napról. Némelyik rajongva térdel az oltár előtt, addig más fékevesztett tobzódásban keres feledést. A rém pedig csak lappang tovább és ahová palástjának sötét szegélye ér, ott rettenetes gyötrelmek közt vonaglik az élet és elszakad minden kapcsolat, amely az embereket egymáshoz fűzi és futva, rettegve menti mindenki a saját életét. És az a csodálatos, hogy bárhol, bármely korban ostorozta is az Isten haragja ilyen szörnyű módon a nyomorult emberiséget, mindig akadtak fennséges, nagylelkű martyrok, akik testvérül fogadták, fölkarolták a pokol kínjai közt vergődőket. Mint a fáklyát vitték előttük emberszeretettől izzóvá hevült szivüket, hogy megtalálják a kegyelem forrását és ne ejtse őket martalékul a kétségbeesés. Pedig milyen sokan estek önmaguk is nemes törekvéseik áldozatául, hogy szerencsétlen embertársaik sorsán segítsenek, de ez nem riasztotta vissza őket, sőt annál nagyobb lelkesedést öntött szivükbe és nevelte, megsokasította az elhivatottakat. Nem minden nagyságnak akadt krónikása, de azért soknak nevét ismerjük a halálmegvető hősök közül, akiknek irgalmas önfeláldozása mellett ha nem is törpülnek semmiséggé a csaták hőseinek legragyogóbb vitézi cselekedetei, de túlszárnyalni őket azóta sem lehetett. Dicsfénytől sugárzó alakok hosszú sorban vonulnak föl előttem. Az a szelid nő a királyi diadémmal alázatosan meghajtott homlokán burgundi Johanna, VI. Fülöp francia király szépséges hitvese. Amikor a ragály legfék- telenebbül pusztított alattvalói közt, leszállt a trónról, hogy nekik segélyt és enyhülést vigyen, a nyomorultaknak ápolója, szolgálója lett és nagylelkűségéért fiatal életével fizetett. A jóságos arcú férfi amott, a fényes papipalástban, Carlo Borromeo, Milano szentéletű püspöke. Mesés jövedelmeit kezdettől fogva egyháza és a szegények között osztja meg, amikor azonban a Siciliában fölbukkanó pestis egész Olaszországot Lombardiáig rettegésben tartotta, Borromeo nagylelkűsége valósággal nem ismert határt. Eladta minden magánvagyonát, családi kincseit. Minden szenvedőn segíteni kívánt, palotáit kórházaknak rendezte be és a puszta földön hált, mert még saját ágyát is egy-egy szerencsétlennek engedte át. Nyolcvan szerzetesből — akiket mind az ő lelkesedése ihletett — bátor kis hadsereget szervez. Ha legyőzni nem képesek is a szörnyű veszedelmet, de ott járnak mindenütt, ahol a halál legdúsabban arat és enyhülést, vigasztalást csepegtetnek a dermedő szivekbe. Korának bizonyára kiváló alakja ez a nemes főpap, aki magasztos céljainak megvalósítására nagy hatalommal és bőséges földi javakkal rendelkezett, voltak azonban mások, akik csak szivük gazdag kincseit, lelkűk törhetlen energiáját áldozhatták föl másokért, de azt mind odaadták és majd együtt állanak a nagyokkal az Ur jobbja felül ama nagy napon, amely eljövendő lészen. Egy fiatal férfit látok, szerényen félrevonult, rajta egyszerű fekete papi talár. Reávetítem az emlékezés fénysugarát legközelebb, amit csak tehetem, sorát kerítem, és elmondom hűen, mit művelt, hogyan viselkedett Mompesson Vilmos, aki protestáns lelkész volt az angolországi Derbyshire grófság kis falujában.
