Hegyen épített város, 1928 (5. évfolyam, 1-23. szám)

1928-12-25 / 23. szám

Hegyen épített város

174

1928 december 25

Karácsonyi prédikáció

Dán mese Irta : Kappel Böcker Fordította: Dévény Márta

A falusi iskola hosszan elnyúló épület, tetején három kéménnyel. Köröskörül mindent mély hó borított. Az iskolakert fái zuzmarásan álltak s a kéményekből sűrűn gomolygott ki a füst. De bennt meleg volt és barátságos. A karácsonyest közel- gett. A tanteremre félhomály borult. A gyermekek már délben szabadultak volna, amikor a karácsonyi éneket elénekelték, de kérték tanítójukat, hogy mondjon el nekik igazi karácsonyi történetet.

Mondok nektek olyat, amely karácsonyi prédikációhoz hasonlít. Valaha nekem is a tanítóm mesélte. Hallgassátok meg.

Kinnt a földeken messze-messze hópehely szállt alá az égből. Minden bizonnyal sok-sok követte egymás után, de ő volt az első. Útközben a légen keresztül alászállt, igy szólt:

— A rozsföldre akarok esni. Be akarom fedni a vetést, hogy megóvjam a fagytól. Isten veletek — szólt a többiekhez — én már a földé vagyok.

— Hol vagy kedves társunk — kérdezte a többi hópehely — hallottuk a hangodat és mi is követni akarunk.

Elzuhantak egymás mellett, hogy a még csupasz helyeket befedjék és a mező nemsokára sima, csillogó felületté alakult át. Néma csend uralkodott mindenütt. A tél egyedüli úr lett volna e hólepte tájon, ha az erdő szélén egész csapat veréb nem ugrándozott volna. Eledelért jöttek ide. Amikor a hópelyhek énekét hallották, még civakodni is elfelejtettek, sőt még akkor sem jutott eszükbe, amikor a faluba visszatértek és a szegényház előtt megpillantották a nekik kitett kévét. Mindjobban alkonyodott, hidegebb lett. A csillagok rezegtek. Ekkor egyszerre csapat cinege repült oda a kéve mellé, hogy részt vehessen a lakomán. A verebek legszívesebben nagy perpatvart rendeztek volna, mint rendesen, de eszükbe jutott a hópehely, amelyet annyira megcsodáltak. Uralkodtak tehát magukon és oda engedték a cinegéket a kévéhez.

Bent a szegényházban világosságot gyújtottak. Az ablaknál öregasszony ült, aki örömmel látta a verebek jószívűségét.

— Én is jó leszek és megteszem kötelességemet — mondta magában. Tudta, hogy ő a legegészségesebb a szegényházban és a kötéssel és szövéssel legtöbbet ő keres meg.

— Karácsony este van — gondolta — a templomból hazatérve kapunk sült szalonnát és kávét, de mennyire emelné az ünnepnap vidámságát, ha a templomba menetel előtt is kávézhatnánk — no erről majd gondoskodom.

Határozottan bólintott fejével és öreg szemei csillogtak. Szerte üzent a szegényházban és negyedóra múlva kedélyesen együtt ültek az öregek a kerek asztal körül.

Mikor a szegényházi gondnok köteg angolnával a halászatról visszatért, bepillantott az ablakon és mosolygott az öregek vidámságán.

Csodálatos — mondta otthon a feleségének - az öregek a szegényházban milyen boldogan ün neplik a karácsonyt.

— De még boldogabbak volnánk — vála szólta az asszony, kinek csodálatosan szelíd szeme voltak — ha a halakat nekik otthagytad volna

— De ez nagy köteg — szólt a férfi.

— Hát annál inkább — mondta az asszony

A gondnok fogta a halakat és elindult a sze

gényház felé. Miközben a havas utón végighaladt Mickel Jensen háza előtt ment el, aki vasárnap: öltözetben pipázgatva állt a ház előtt. A sötétber is megismerte Fischer Pert a gondnokot.

— Hova, hova — kérdezte.

— Megyek a szegényházba halakkal.

— Talán az egyház adománya?

— Nem, az enyém, azaz helyesebben a feleségem küldött.

A gondnok tovább ment. Mickel gondolkozva bement a házba.

— Mondok neked valamit, asszony — szólt — éppen most megy Fischer Per a szegényházba jókora köteg hallal, pedig maga is csak szegény.

Az asszony elgondolkodott. Vájjon ők mit tehetnének? Bement a kamrájába, előhívta a cselédeket és lisztet, zsírt, szalonnát adott ki, hogy vigyék el a szegényeknek. Azonkívül elküldött a bjróhoz, tejeskannákat kéretett kölcsön.

— Minek nektek a kanna — kérdezte a biró, a falu legmódosabb^embere, aki éppen a templomba készült.

— Tejet és tejfelt viszünk a faluba — válaszoltak a cselédek és elsiettek a kannákkal. A biró állva maradt.

— Nekünk is szükségünk lett volna a kannákra — mondotta a feleségének. — Mickel arra törekszik, hogy jót tegyen, nekünk is az volna a feladatunk, hogy valakinek örömet szerezzünk.

Ezért szolgáit és cselédeit elküldte a szegényekhez, akiket legjobban ismert és megüzente nekik, hogy kis fuvar tőzeget, szénát, vagy véka rozsot kapnak tőle.

így történt, hogy amikor a templom harangja megkondult és karácsony ünnepét hirdette, egy ház sem volt a faluban, hol egyik vagy másik jótékony kéz ne működött volna. A hívek elindultak a templomba. Mendegéltek a behavazott utakon és ott gyűltek össze az Isten háza előtt. Boltíves ablakaiból kiszüremlett a fény a sötét éjszakába. A harang hivogatóan szólt és amikor elhallgatott, a hívek már a magas bolthajtások alatt ültek. Énekük messze kihallatszott. Mindnyájan énekeltek, szegény és gazdag. A legszegényebb zsellér a legmódosabb gazda mellett ült. A jó Isten előtt nem volt rangkülönbség. S valóban mindenkinek szive vidám volt.

A pap felment a szószékre, felolvasta a karácsonyi evangéliumot és beszélt az igazi karácsonyról.

— Karácsony az ajándékok ideje — szólt — az Isten adja a legjobbat. Fogadjátok el tőle és keressétek őt. Kíséreljétek meg: ti is adjatok. Adakozás szerzi meg e szent ünnep iegnagyobb örömét.