Hegyen épített város, 1928 (5. évfolyam, 1-23. szám)
1928-06-07 / 14. szám
Hegyen épített város 102 1928 junius 7 A martyrok útja Irta: Farkas Mihályné Mompesson Vilmos, a kis Eyam község evangélikus lelkésze, a martyrok útjára tért. Az első pestises halott koporsójánál tett esküje, lelkiismeretének ellentmondást nem tűrő szava elébeszabta kötelességeit. Mindenekelőtt a közhangulatról kívánt meggyőződést. Sorra vette a házakat, fölkeresett minden családot. Nagy megelégedéssel tapasztalta, hogy a sírnál tartott beszéde nem tévesztette el hatását és a kedélyek már valamennyire megnyugodtak. Az előbbi rettegés helyett nemes elszántság vett erőt a szíveken. »Itt maradunk«, — volt mára jelszó—»majd csak megsegít az Isten ! Bennünket ne átkozhasson senki, hogy menekülésünkkel veszedelembe döntöttük a vidéket!« Aztán tanácsba hívtak az elöljárókat és velük együtt elhatározta, hogy megbízható férfiakból alakított őrség vigyázza folyton a falu határait, hogy oda se be, se onnét ki — míg a járvány tart — egy teremtett lélek ne mehessen. A községházát kórháznak rendezték be, hogy ott a megbetegedő- ket rögtön elkülöníthessék. Ami kevés orvosszerük volt, azt készenlétbe helyezték, a legnagyobb tisztaságot, ételben, italban mértékletességet ajánlottak, egyéb óvintézkedést tenni nem állott hatalmukban. Mikor a késő estéli órákban — kimerültén a nap izgalmaitól és fáradalmaitól — Mompesson lelkész visszaigyekezett elhagyatott hajlékába, csodálkozva tapasztalta, hogy annak egyik ablakából világosság szűrődik ki az útra és belépve, ott látta nejét, amint az előbb kiszedett holmit a szekrényekbe visszarakosgatta. Halavány volt az arca, de szelíd és nyugodt. ' »Te visszatértél? És a gyermekek?« f »Azt gondoltad, hogy téged elhagyhatlak? A gyermekek biztonságban vannak. Alighogy az országúira kiértünk, egy ismerős kereskedővel találkoztam, aki szentül megfogadta, hogy elviszi kis fiainkat Berutonba, az én szüléimhez, akik majd hűségesen gondot viselnek reájuk. Reá bíztam hát őket, én pedig visszajöttem hozzád. Mert ha te jó pásztor vagy, én meg viszont az oltár előtt esküvel Ígértem, hogy jó vagy rossz sorsodban soha el nem hagylak. Bármit végzett felőlünk az Ur, együtt élünk vagy halunk. Nem volt már csüggedt, bátortalan asszony. Szép, sudár alakja szinte nőni látszott a fölmagasztosult lelkesedésben és amint kezeik erős szorítással^ egybekapcsolódtak, két bátor ember állt egymás mellett, készen eltűrni minden megpróbáltatást, az emberszeretet szent nevében. * * * A következő idők erős próbára tették Eyam lakóinak hitét, mert a járvány csakugyan kitört és majdnem minden családból szedett áldozatokat. Heteken, hónapokon át nem volt olyan nap, hogy temetésre ne kondult volna az eyami harangszó. Olykor nem is egyenként, hanem tömegesen vitték ki a temetőbe a koporsókat, hogy ott az oltatlan mésszel megtöltött gödrökbe süllyesz- szék azokat. Egyáltalában semmi elővigyázati rendszabályt el nem mulasztott Mompesson csakhogy a járvány terjedésének gátat vethessenek. Még az istentiszteleteket se a templomban tartotta meg, mert úgy vélte, hogy ott a zárt falak között össze- zsúfoltan inkább fenyegeti a lakosságot a fertőzés veszedelme. Az erdős hegyoldal üdeszép tisztásán gyűjtötte össze folyton kevesbedő híveit, háromszor minden hét folyamán. Vén kidőlt fa tönkjére állt szószék helyett, ott hirdette nekik a Szent írás vigasztaló igéit, ott emelte kétségbeesett szíveiket a Mindenható zsámolyához, hogy megalázkodva irgalomért könyörögjenek. Miután pedig a külvilágtól teljesen elzárt falut idők múltán az éhínség veszedelme fenyegette, a mindent előre látó lelkész módot talált, hogy siralmas helyzetüket a szomszédos Devonshire nemeslelkű grófjának tudomására hozza. Azon a címen, hogy az eyamiak hősies magatartása következtében nem terjedt el az egész vidéken a rettenetes járvány, a megmenekült embertársak segítségét kérte. Hozzanak hát számukra élelmet, ruhaneműeket és orvosszereket és helyezzék el azokat bizonyos sziklák aljában, ahol az eyamiak a járvány óta nem jártak és ahol reátalálnának. Az adományozókkal így érintkezésbe nem juthatnak. A méltányos kérés készséges meghallgatásra talált és ezentúl előre meghatározott helyen hétről hétre megtalálták az eyami kiküldöttek a bőkezű adományokat, úgyhogy sorsukon legalább ez irányban könnyítve lön. De különben is — mintha lassankint enyhült volna az Ur haragja. Már nem minden megbetegedést követett biztos halál, már elmúlt egy-egy hét temetés nélkül is, a zsendülő tavasszal új reménység fakadt a szívekben. Mikor pedig az erdő fái újra kilombosodtak, Mompesson lelkész megfogyatkozott híveit a szabad természet szentegyházába hálaadó isten- tiszteletre gyűjtötte össze. Immár nem ostorozta többé őket az Ur. Rendületlen hittel tört az egek felé a megpróbáltatás tengerén átvergődött szívek éneke, ámde egy ismerős szelíd hang nem csendült bele, egy szép halavány arc hiányzott onnét az első sorból. Erzsébet asszony nemrégen eltávozott közülök a jobb hazába, ahol örökös a tavasz és zavartalan a boldogság. Nem a járvány vitte el, hanem az emberfeletti munka a válságos időkben férje oldalán. Vigasztalást, enyhülést hozva ott volt mindenütt, ahol a nyomorúság segélyért kiáltott, mígnem gyönge életerejét fölemésztette a sok fáradalom és amikor a munkában már nem volt reá szükség, ő is nyugovóra tért. Mompesson Vilmost keservesen sújtotta e nagy csapás. Testben, lélekben megtörtén, halálra készülten ír egyházi feljebbvalójának: — Az Ur haragja elvonult Eyam fölül, de én-elvesztettem őt, aki legdrágább volt szívemnek Jó uram, ha majd az apátián, anyátlan árvákér
