Hegyen épített város, 1927 (4. évfolyam, 1-42. szám)
1927-06-05 / 22-23. szám
1927. junius 5. 159. oldal Hegyen épített város erősíti'ti karikába volt kapcsolva, és Vet úri us borzadva látta, hogy bálát ostorcsapások véres nyomai szelték keresztül-kasul. «A gazdáddal kívánok beszélni?. Amott a peristyliuniban van, de nejű tudom hogy szóba áll-e most veled, mert éppen a napnak ebben az órájában szokta megbüntetni háza-népe közül azokat, akik elég szerencsét lenek voltunk az előző napon valamivel magunkra vonni haragját. Am próbáld meg, ha áthaladsz itt a csarnokon, az udvarkertbe érsz». Könnyen megtalálta Vcturius a mondott helyet, mert szivettépő jajgatás, sikoltozás, felhördülések rémes egyveleggé keveredett lármája hangzott feléje és jelezte az irányt, de azért erys akarata vitte előre, mígnem oil találta magát az irgalmatlan ur úgynevezett igazságszolgáltatásának színhelyén. Szörnyű Látvány tárult ekkor szemei elé. A szerencsétlen rabszolgák egész tömege vergődött, vonaglotl a pribékek keze alatt, akik ütötték-verték, tőrrel szurkálták tüzesvassal sütögették csupasz testüket, a szij- ostort maga Plotius kezelte ördögi kedvteléssel, hogy a vér, csurrant ki minden csapása után. Az ur észrevette ugyan a jövevényt, de nem zavartatta magát büntető foglalkozásában, s iVeturius kénytelen volt végignézni az egész pokoli jelenetet, megdermedve az iszonyattól és felháborodástól. Mindez azonban nem ingatta meg elhatározásai, csupán attól tartott, hogy a szívtelen ur majd nem fogja teljesíteni az ő kérését. Végre kitombolta magát a zsarnok haragja,, s a meggyötört áldozatok elvánszoroglak. Akkor magához intette Vcturiust. < Uram — szólt ez tisztelettel, a szokásos üdvözlés után, «én íVfeturius vagyok, ama Veturius Calvinusnak fia, aki — mint magad is tudod — egy negyed évszázadai ezelőtt Hőmában a consuli tisztséglet viselte. Az atyám meghalt az elmúlt éjszakán és engem a szégyen öl, mert nincsen annyi vagyonom se, hogy őt tisztességgel el temeti íessei ír. Adj nekem erre a célra megfelelő összeget és én hatalmadba adom magamat,, rabszolgád leszek, inig azt vissza nem fizethettem ). Ploliust egyáltalán nem hatotta meg a kérés nagylelkű indító oka. Tekintete sunyi pillantással kémlelt végig az előtte álló ifjú daliás alakján és — habár nagyon is megvolt elégedve vizsgálata eredményével, kényszeredetten szólt: Szolgám, amint láthatod, elég van és igy csupán jószívűségből fogadom el ajánlatodat. Remélem tisztában vagy jövendő sorsoddal ha netalán engedetlen, hanyag vagy Lázadó lennél». »Nem lelek tőle, inert minden igyekezeteméi és munkaerőmet a Te akaratod alá rendelem!» Plotius erszényét vonla elő: «l;ogd tehát, és tudd meg, hogy mától fogva a te parancsoló urad vagyok. Add meg hál atyádnak az utolsó tisztességet, aztán jelentkezzél haladéktalanul rabszolgatarlomnál, aki majd! beoszt cselédségem közé». (A köszönet szavaival ajkán hagyta el Veturius a lelketlen patrícius házát és nem ős mérlegelte az áldozat nagyságát, amelyet hálás gyermeki szeretek* oltárán hozott. Mindenekelőtt Iáhilina istennő templomába sietett, hogy ,ott atyja halálát bejelentse és a készenlétben álló libitináriusok- nál rendelkezzék a temetést illetőleg. Kzck a temetést — az illető vagyoni viszonyaihoz mérten — sokfélekép tudták elintézni. A gazdagoknál nagy pompát fejtettek ki. Gyászba öltözött szolgák emelték a biborlepcllel betakart ravatalt, ilyenek haladlak tömegesen előtte és utána, és oldalvást kettős sorokban. Majd a fáklyavivök sokasága következett és zenészek fújták a gyászoshangu tibiákat, a sirató asszonyokat pedig megelőzte ;i táncotok kara, akik ünnepélyes mozdulatokkal igyekeztek a fájdalmat megérzékeltetni. Mind e zene. tánc, siránkozás |H*dig elhalkulva, majd újra kitörve a temetés rendező parancsa után igazodott. Ilyen előkelő temetésről Veturius abból az összegből, amit Plotiuslöl önmagáért kajwdt — nem is álmodhatott. Meg kellett elégednie azzal, hogy csak egyszerű papyrus takaró födte atyjának utolsó fekvőhelyét és egyetlen siraló-aszonv jajongott a melleiben, mikor ő és barátai az elhunytat a máglyáig kisérték, zenész se volt több tíznél, aki a gyászindulót fújja. »Veturius utoljára csókolta meg édes- atyját, és hideg ajkai közé csúsztatta az oholust, amit majd vitelbérül adhasson a tul világi révésznek, ki vele a titokzatos folyamon átevez, aztán kigyulladt a máglya és a lángok ölelték körül Veturius Calvinus porlandó tetemét. A drága hamvakat egy cserépből készüli urnába gyűjtötte össze Veturius, amelyeket házi-oltárán helyezett el, majd barátaival együtt elvégezték a vallási szertartásokat, italáldozatöt mulatva be az isteneknek engcszlclésül, aztán lezárta viskójának ajtaját és elment Plotius házába, hogy megkezdje önkéntes rabszolgaságát. * Az embertelen nagy ur visszaélt a deilék ifjú fölött szerzett hatalmával. Rármint igyekezett is ez gazdájának kedvében járni, hogy sorsát elviselhesse, állandó céltáblája voÍ! Plotius haragos szeszélyének, mintha külön kedvét lelte volna előkelő származású rabszolgája gvötrésében és megalázásában. Valósággal kínszenvedés volt a szerencsétlennek egész élete, minden legkisebb reménye nélkül a szabadulásnak1, mert hi-
