Hegyen épített város, 1927 (4. évfolyam, 1-42. szám)
1927-04-24 / 17. szám
1927. április 24. 121 oldal Hegyen épített város maga alkotta meg magának. Kora ifjúságában kidolgozott az u. n. fluxio-számitást, ami tuiajdonképcn nem más, mint a Leibniz-féle differenciál számítás. Ehhez a fontos számolási eljáráshoz a kát nagy tudós egymástól független fii majdnem egyidejűleg jutott el. Newton müveiben néha egészen modern problémákat érint, lángelméje évszázadokkal előbb megsejtette az eljövendő problémákat és azok megoldásának nehézségeit. Jellemében az önérzetnek é> a szerénységnek sajátságos végvidékét találjuk meg. Tudományos érdemeinek tudatában önérzetes volt kortársaival szemben, de amellett végtelenül szerény volt, amikor saját munkásságát a megoldásra váró tudományos kérdésekhez mérte. Érezte, hogy az ö nagy jelentőségű munkássága is csak parányi lépés az igazság megismerésének hosszú utján; a tengerparton játszadozó gyermekhez hason ti tóttá magát, aki előtt a még fel nem ismert igazságok óceánja terül el. Meg volt győződve arról, hogy az igazság kutatása igen lassan halad előre s a végső okokhoz sohasem juthatunk el; ebből a meggyőződéséből fakadt mély vallásossága. Minél mélyebbre hatolt problémáinak megoldásában, annál inkább érezte az emberi értelem véges voltát, s a lángeszű tudós megalázkodott a Mindenható előtt. Mostoha apja pap volt; maga Newton nem lépett be egyházi szolgálatába, ami pedig abban az időben a tudományos pályán általános szokás volt; a vallási kérdések iránt azonban mindenkor nagy érdeklődéssel viseltetett, sőt élete alkonyán teológiai munkákat is irt. Rajongó csodálattal csüngött Krisztus tanításain, mélyen, igaz hivő lélekkel érezte ál a keresztyénség magasztos eszméit. Dogmatikai tekintetben némileg az arianismus felé hajlott. 1703-ban visszavonult az egyetemi tanszékről, s a királyi pénzverő igazgatója lett, amit kiváló szakértelemmel vezetett. Tagja, s hosszú időn át élete végéig elnöke voll a Hóval Societynck. Az uralkodó lovagi címmel tüntette ki. Élete szerencsés külső körülmények közi csendes munkálkodásban telt el A társaságot nem igen kedvelte s számos közismert adoma tanúskodik szórakozottságáról. 1727-ben halt meg Rensingtonban. Az anglikán egyház a mélyen vallásos természettudós örök nyugvóhelyóül a legméltóbb helyet, a Westminster apátságot jelölte ki; halálának kétszázadik évfordulóján a gran- thami templomban Birmingham püspöke mondott felette emlékbeszédet. A dolgok mélyére látó nagy gondolkodót találóan jellemzi egyik szobrára vésett klasszikus idézet: «Newton qui genus humánum ingenio superavit». Renner János. Cura pastoral is. Még mindig Kolozsvárott vagyok az egyetemen, Lcrsch Emcsivel szürcsőljük azt az összehasonlithatlan bivalyfejot, vajas kenyeret harapunk hozzá, gyönge, vörös retekkel 'llarkitva a falatokat. Na, folytatjuk a társalgást, hiába az egyedüli észszerű filozófia a pesszimizmus! Az ember minden reményében csalódik, semmi sem teljesül, minek is a vágy, az óhaj, ha csak gyötörni tud! Lcrsch Krnesi helyesel és nagy keserűséggel harap 1k*1c a zamatos retekbe, nyelés közben azért leadja nézetét, hogy aki nem pesszimista, nem is goiutolkodhatik komolyan ... egyszer csak kopogás, tessék, és belép a diákkamarába a kolozsvári nagy lelkész, a magyar-utcai templom lelkipásztora. Végtelenül jóleső érzés: hála, öröm, tisztelet, szeretet eredője bennünk, a nagy szónok — az egyszerű diákkamarában! Hain áros tájékozódás, a l>eszélgetés tárgyáról és most jött az oktatás, gyöngédséggel, a tudós fölényével, bibliai szeretettel, a pesszi- mizmus csak rombol, nem ad pozitív erkölcsöt, mit értek el a cinikusok, mit Nchop- penhauer? Es mit Jézus? A kínok között is jót, üdvöt remélt és mindenki üdvözöl nein testiségben, de lelkiekben, aki őt követi, ez az optimizmus, akár szenvedésben is, sőt...! Lángragvult arccal hallgattuk és azontúl ki se mondtuk többet a pesszimizmus szót — de a vasárnapi istentiszteletekről is ritkán hiányoztunk... Még két útja volt a lelkij>ásztornak és rejtélyesen mosolyogva tette hozzá, ma talán még találkozunk valahol. 01 órakor az óriási memóriáju Széchy Károly professzorunk előadására indultunk. Bálványunk volt ez a férfin, nagy, nemes szive és mély tudása mindenikünket elragadta, amikor a terembe lépett zugó tapsorkán fogadta. Megkezdi lebilincselő előadását. Évszámokat, idézeteket csak ugy szór emlékezetből, felelevenednek a középkori irodalmi alakok... eszméket ad, feledhetetlen megállapításokat... lelép a pódiumról, vége az előadásnak. De kifelé siet a tudós professzor... a nagy lelkészt üdvözli, ki az utolsó padban helyezkedett el, most lemennek a tanári szobába, de közben még nekünk kettőnknek is jutott egy nyájas üdvözlés... tehát itt találkozunk! Ez is cura pastoralis volt, a tartózkodó tudóst igy nyerte meg az egyházi munkának! Még délután említette ez az igazi bibliai lelkipásztor, hogy e nai>okban tartja meg a konfirmandusok vizsgáját. Elinejitem a magyar-utcai templomba. A gyermeksereg már együtt volt, áhitat lebegett a levegőben, leültem a baloldali padsor közepe tájétkán — annyira megszoktam ezt a helyet, manapság is igy ülök — és nyílik az ajtó ujl>ól, _öu-
