Az 1942 évben érettségizett növendékek emlékkönyve - Budapesti Evangélikus Gimnázium
V. osztály története
24 legújabb „beverésről“ szóló híreket, és csak mosolygott, mikor osztálytársai gondterhelt ábrázattal latolgatták a következő óra dolgozatírási esélyeit, vagy idegesen járkálva biflázták a szókönyvet. A légoltalmi készültség még abból a szempontból is jó volt, hogy így még a legmenthetetlenebb helyzetben is reményünk volt riadóra; bár ez legtöbbször tízpercekben „ütött be”. * « * Saját fontosságunk és jelentőségünk tudata azonban minden egyéb téren megnyilatkozott. Különösen alkalmas volt fontoskodási vágyaink kiélésére a növénykert. Ezt Sárkány tanár úr az idén építtette az iskola udvarán, s mivel ekkor még újszerű dolog volt, nagy gondot fordított rá. Éppen mi voltunk a növénytanos osztály, elsősorban nekünk kellett ebbe a munkába belekapcsolódnunk. Mi adtuk be a pályázatokat a kert beosztására, amelyeket közülünk alakított bizottság vizsgált felül. A kert felásásában is segítettünk. A kertben kísérletező rész is volt, amelyből bárki kaphatott, csak pontos naplót kellett vezetnie a kísérletekről. A tanár úr még a növénykerten kívüli, eddig legfeljebb mászásra vagy kapufának szolgáló fákat is kiosztotta megfigyelések és naplóírás céljából. Mikor azonban év végén az előre megállapított határidőre be kellett volna adni a megfigyelések, jegyzetek, naplók és leírások halmazát, egyedül Ambrus jelent meg néhány — előző este sebtiben összecsapott oldallal és leginkább a tanár úr csodálkozhatott és tűnődhetett azok mibenlétéről. Bizonyára rendkívül örült, hogy a többiek nem tanúsítottak Ambrushoz hasonló szorgalmat, mert a tanár úrnak mindene inkább volt, mint ideje. Voltak részletes és minden szempontot figyelembe vevő osztályozási módszerei — tökéletes alkotások a maguk nemében — amelyeket időhiány miatt sohasem tudott megvalósítani; íratott dolgozatokat, amelyeket velünk javíttatott ki, gyűjttetett velünk növényeket, amelyeket solia- sem nézett meg. De célját mégis elérte: annyira megijedtünk, hogy növénytanból mindig a legkomolyabb munkát fejtettük ki. De minden ijesztésnél serkentőbben hatott ránk az a fontosnak látszó szerep, amit a növénykert körül betölthettünk. A fontoskodás leglényegesebb alkatrésze a tanári aláírással és pecséttel ellátott, a növénykertbe való belépésre jogosító igazolvány volt, amelyet állandóan feltűnően lobogtatva sétált be boldog tulajdonosa a mások számára tilos kertbe, ahol — a többiek irigy pillantásai kíséretében — gondterhelt arccal szemlélte az egyik ágyat (mindegy, hogy melyiket), miközben fejét látszólag bosszúsan csóválta, és igyekezett a lehető legtudósabb ábrázatot felvenni (úgy téve, mintha értene a botanikához); majd, mikor már ez sem elégítette ki feltűnési vágyát, a szintén bennfentes szomszédjával bocsátkozott hosszas (és lehetőleg jó hangos) eszmecserébe a
