Nádor Jenő: A Szarvasi Ág. Hitv. Ev. Vajda Péter Gimnázium története (Budapest, 1934)

I. A gimnázium külső fejlődése. - 5. Küzdelem a létért (1850—1895)

kebelébe időnként jövendő egyházi hivatalnokokat hiványuk átvételekor" egyszersmindenkorra teendő adakozásra szólították fel. Ekkoriban keletkezett a szarvasi mágnások tanszékalapitványa is, melyet egy tanár fizetésének fedezésére alapítottak. A tandijakat is újból megállapították s általában a legnagyobb erőfeszítéseket tették, hogy az intézetet a válságon szerencsésen átsegítsék. Hogy teljesen fel tudjuk mérni e küzdelem nagyságát, azt kell mindig észben tartanunk, hogy a gimnáziumnak addig voltaképen egészen biztos anyagi alapja nem volt s igy állandóan a lét és nemlét végletei között hánykódott. Nem volt biztos az egyházak által tett alapítványi összeg (sürün találkozunk panaszokkal a járulékok elmaradása miatt), nem volt az a tandíj, sőt még az alapítványi föld sem. Ennek 1856-tól 1867-ig terjedő jövedelmi kimutatásaiból azt látjuk ugyan, hogy ezen években az átlagos évi tiszta jövedelem 4057 forintot és 55 krajcárt tett ki; ámde előfordulhatott olyan eset is, mint az 1863-i, amikor „a tiszai síkságot... megviselt aszály a 305 hold földön „majdnem minden termést elperzselt" Megismétlődött tehát a mezőberényi évekéhez hasonlóan a gyakori személyi változások rendszere s nem csoda, ha az ötvenes évek elején az a hir terjedt el, hogy a felgimnázium meg fog szűnni s a hir hatása alatt a felsőbb osztályok tanulói létszáma máris megcsappant. Csak példaként emiitjük fel, hogy más állások kedvéért hagyták ott szarvasi tanári állásukat Domanovszky Endre, Dallos Gyula, Ha'oerern Jonathán, Gallay Tóbiás, Dorner József. Az, aki végig kitartott s az intézet éltető szellemként törhetetlen bizakodással vezette azt a válság évein keresztül: Tatay István volt. A helyzet rendkívül nehéz, szinte kétségbeejtő volt. Egyfelől az osztrák kormányzat állott a maga követeléseivel. Ezek közt üdvös lehetett a gimnáziumi színvonal emelését célzó egész sereg rendszabály, de végveszélyt hozó a nyelvi rendelet (1855). A másik oldalról a protestáns autonómia állott, alkotmányvédő és nemzetmentő szerepében. Az akadályok ilyetén elrendezettségében végromlásra vezetett volna az egyoldalú erélyesség politikája: itt taktikára volt szükség. Erre a szerepre volt elhiva Tatay István, a pátens (1859) ellen folytatott harcok egyik országos vezére, de aki lelkében meg volt győződve a középiskola reformjának szükségességéről, az állami tanügyi követelések egy részének helyességéről. Csakis az ő tapintatosan erélyes vezetése mellett sikerülhetett átvezetni a szirtek közt hánykódó hajót a biztos rév felé. Tatay az esperesség megbízásából autonóm protestáns szellemben felelt a kormány követeléseire, amikor 1857-ben beterjesztette az iskola nyilvánossági jogának elnyerése iránt való kérelmét. Kimutatta, hogy a fenntartó egyházmegye előteremtette a tizenkét tanár fizetését biztositó alapot; nem volt kifogása a ma-