Tompa Mihály (szerk.): A kissomlyói ág. hitv. ev. gyülekezet története és két ünnepi beszéd, Az 1904 november 6–án tartott templomszentelés emlékére. Celldömölk 1905.

Templomavatási beszéd

— 44 -helyre tér, itt e szivemelő szó hangzik hozzá: »Ki Istenben bizik, meg nem csalatkozik.« Légy hű mindhalálig . . .! »Az a diadal, mely e világot meggyőzi: a mi hitünk.« A templom őt lélekben Jézushoz vezeti, ki az igazságért töviskoszorut hordoz s a kereszten ellenségeiért imádkozva hal meg. A csüggedő kebel az ő hűségéből inerit uj erőt, Ez kelti uj életre reményét s ő lelkesülten vivja tovább a nemes harczot ismét. Az elhagyott árva, a koldus özvegy, kiket a nyomorúság szele hajt, kiknek zörgetésére oly sok ajtó zárva marad: itt keresnek enyhülést. Az Ur házába szabadon betérhetnek ők is, ez szeretettel fogadja őket is. Elrebegik örömtelen életük panaszát s buzgó imájukra megjön a vigasztaló üzenet: »Az árváknak atyjuk, az özvegyeknek őrzőjük az Isten.« Innét viszik göröngyös utjokra azt a béketűrést, mely a szenvedés keresztje alatt is áldja, dicsőíti a menyei atyát. Ide jön a megtévedett, ki botlása nyomán a bün szülöttétől: a késő bánat, szégyen érzetétől üldözve sóhajt a kiengesztelés után. S midőn a szent vacsorához járulva törödelmes lélekkel leborul: itt hallja a biztatást: »menj el békességgel, megvannak bocsátva bűneid, a jó Isten újra kegyelmébe fogadott». A templom, mint hű szövetséges őrködik a földi vándor mellett a bölcsőtől a sirig. Felöleli világra jöttével. A hit, remény, szeretet ápolásával nemesbiti szivét, boldogítja életét. Szent czél felé egyengeti útját, örömét megáldja,* bánatát megenyhíti. Ha a betegség ágyhoz szegezi oda is elküldi hozzá a vigasztalót, közös imádkozásra hívja érte a hivek seregét. Ha meghal, elsiratja a harangok bánatos szavával, s küldötte által megszenteli a pályavégzett halandónak csendes síri álmát.