Lukács István (szerk.): A Kemeneshőgyész–Magyargencsi Evangélikus Gyülekezet története : A templomszentelés 150. évfordulója alkalmából. Győr 1939.

150 év határkövénél

44 Amikor köszönetet mondok híveink áldozatkészségéért, elnöktársam, gondnokok hűséges támogatásáért, elismerésünket fejezem ki az építési vállalkozónak és a szakembereknek a becsületesen teljesített munkáért, felvetődik bennem egy kérdés: valójában mi volt ez a jubileumi alkalomra történt templomrenoválás? Nem elég ha azt mondjuk rá: a gyülekezeti tagok áldozatkészségének megmutatása volt. Reám, a lelkipásztorra nagy megszégyenítés is volt. A renoválás előtt az volt a vágyam, hogy legalább 3—4000 P-t tudjunk összegyűjteni s ime 10.000 pengő is összejön. — Még más is volt. Nagyon sok öröm volt. Mikor látogatásunk során egy nagyon szegény testvérünk ajtajánál álltunk, aki mások segítségéből tengeti egyedülvaló életét, gondolkodtunk: bemenjünk-e, hiszen inkább adni kellene neki, mint kérni tőle s hogy meg ne sértsük, csupán a meglátogatására tértünk be a hajlékába, észrevette ezt rajtunk, könny öntötte el a szemeit és panaszosan, sírva mondta: miért akartak elkerülni, bár semmim sincs, a templomunkra én is akarok adni. Nem öröm ez? — De még más is volt. Összegyűjtő erő Isten ügyének előbbrevitelére. Akikre nem is gondoltunk, szerte e csonka hazából, még megszállt területről, sőt Amerikából is jelentkeztek adományaikkal, mert valamikor valamilyen ősük ebben a templomban táplálta a lelkét. Jönnek a Beliczay Jónás dédunokái és a többiek, akikről itt sokan nem is tudtunk már. — Még más is volt ez a renoválás. Egy nagy mérés, amit nem ember, hanem az Isten végzett. Hálánkat, felelősségünket, templomszeretetünket mérte le vele az Isten. Mindenek felett pedig kitüntetés és kegyelem volt. Isten éppen minket tüntetett ki, nekünk adta azt a kegyelmet, hogy 150 éves templomán ezt a renoválást elvégezhettük. Nem minden nemzedéknek adatik meg ez. Érte na-