Hittrich Ödön: A Budapesti Ágostai Hitvallású Evangélikus Főgimnázium első száz esztendejének története. Budapest 1923.

VI. FEJEZET. A tanulóifjúság

151' — kiket aztán maguk az osztálytársak nem tűrtek meg többé maguk között, — semmiféle erkölcsrontó hatása nem volt és nem maradt. Büszke örömmel kell ezt a múltról megállapítanunk. Haladása, a tudományos pályákra való előkészülése a szigorúbb mértéket is megüti. Egyetemeinken, főiskoláinkon — a külföldön is — nemcsak tisztességesen megállják helyüket, de legtöbben díszére válnak az Alma Maternek, mely őket egy-egy érettségi vizsgálat után saját szárnyaikra bocsátotta. A folyó tanévben tartott budapesti középiskolai tudományos versenyek alkalmával díszoklevelet kaptak a következő tanítványaink : Gusztáv Kornél a latin nyelvből és mennyiségtanból, Neugröschl Endre latin nyelvből, Sebestyén István történelemből, Urbánszky Andor történelemből. Iskolánk békés csendben teljesítette nemzetnevelő kulturális munkáját, mikor ránkszakadt a világháború. Igazságunk tudatában úgy éreztük, hogy részünkről szent a küzdelem, hiszen ezeréves hazánk fennmaradásáért kell síkra szállanunk. Hatalmas szövetségesünk nagy haditettei is lelkesítőleg hatottak reánk és ifjúságunkra. Az igaz ügy elbukott; győzött a durva erőszak. Most a haza sorsán aggódó lelkünk mély bánatában csak a dicsőséges mult nagy emlékeiből merítünk erőt az újnak, szebbnek álmodott Magyarország visszaszerzésére és megszilárdítására. Tanítványaink ifjú szívük minden hevével, igaz lelkesedéssel indultak a harcba. Az iskola padjaiból úgyszólván egyenesen a lövészárkokba kerültek. A temérdek szenvedés közt sem feledkeztek meg iskolájukról, mely őket egyenként és együttesen áldással bocsátotta el. Híven őrizzük tábori-, vagy képeslevelezőlapjaikat, melyeket a „pokol tornácából", a legvéresebb harcterekről küldöttek. Egyikük — Grünwald György, maradjon fenn neve a lelkes tanítványnak — még a lövészárokból is mathematikai problémákat kért volt tanárától. A nehéz évek múlásával egyre fájdalmasabb szívvel, egyre növekvőbb aggodalommal láttuk iskolánk hősi halottai számának szaporodását. Voltak családok, melyekkel egyszerre két halottat gyászoltunk (Strasser) . . . Voltak családok, melyek egyidőben három testvért küldtek a különböző frontokra (Bereczky, Kéler)! A rettentő küzdelembe, a nemzet élet-halál harcába egyforma bátorsággal ment közép-, vagy éppen szegénysorsú családbeli tanulónk, talán egyetlen reménye és jövendő támasza szülőinek, miként a gazdag családnak kényelemhez szoktatott gyermeke. Együtt küzdöttek, együtt szenvedtek, együtt ontották vérüket, együtt áldozták fel ifjú életüket. Ebből az együtt ontott vérből másnak fakadnia nem lehet, nem szabad, mint az élőket összeforrasztó szent együttérzésnek. A harcterekre induló tanítványaink ezt a tudatot vitték lelkükben Horatius sokszor hallott, örök értékű igéivel: Dulce et decorum est pro patria mori . . . Hősi halottainké a decorum, a dicsőség el nem hervadó koszorúja. Ami dulce, ami édes van hősi elmúlásukban, az az élőkre hagyott Ifjúságunk és a világháború