Geduly Henrik: Nyíregyháza az ezredik évben. Nyíregyháza 1896.
VI. Közművelődés
195 Gazdag kalmárnak sincs nekivaló pénze. Ahogy nincs, ugy éljen. Megerősíti hát a szivét végtére, hogy dus Mardochájtól, nagy faasztagoknak dúsgazdag urától — fát kontóra kérjen. — Nem adok jó szóra. Szóra, meg hitelbe' adott füteléknek árát soh'se látom — szólla a dúsgazdag Mardochai kevélyen — hagyja a bekecsét zálogba' barátom, hiszen úgy sem fagy most valami keményen. Ballag a vén Patyus a vén Bimbó mellett, a méter kölcsönfa rajta a talyigán. Csak otthon lenne már! Csak otthon lenne már! De az éhes Bimbó a lábán alig áll, nem hogy menni tudna. Fordított ostornyél s a sok belekivánt guta meg nyavalya — nem hogy erősitné, nem hogy lelkesitné, sőt mintha ereje lankadna, meg fogyna. De páhog e helyett mindig jobban, jobban — a metsző muszkaszél ember, ló szemébe. Átjárja a borit, borzolja a szőrit, fagyot fú lelkébe, félcsupasz testébe. Meleg bekecs nélkül ember ezt nem állja. S héj ! a bekecs nincs itt, ahol szükség vón' rá, ott lóg az zálogul a gazdag Mardochai meleg szobájába'. Gérádzik a vizszin, gömörödik a sár. Harsog a gyenge jég, hogy rámegy a kerék, szorítja a Bimbó, csak ugy ropog a hám, hajh, de öreg a sár, nem bocsátja elébb. — Irgalom szent atyja! Ne hagyj el, ne hagyj el. — Ott látszik már Sichern, hol a sötétségen átpislog az apró ablakok világa, ott a falu végen, ott az én kis házam, odavárnak engem — apró cselédeim, meg a feleségem. De hiába várják. Patyus eleventen — nem ér haza többé. A Sichern alatti ér hidja meredek, kivágta a szélét a sok terhes kerek, emelné, emelné — vén Patyus a küllőt, jaj de tehetetlen megfagyott kezével — ahoz csak kárjába, csak vesztire kapkod, így üti a kovács, ha kezét szél éri — vas nélkül az üllőt, de utóbb immár az üllőt se találja, csak melléje csapkod. Megmossák a vének — a vén Patyus testét, nyújtóztatnák is, hogy szépen temethessék, nem nyúlik ki Patyus, kő minden idege, megvette a hidnál az Isten hidege. Kenyeret ki ád most tizenkét árvának ? Majd csak az, aki ád az égi madárnak. Hát ruhát ki ád rá — tizenkét árvára ? Majd csak az, aki ád mezők liljomára. * # Ks ekképen ezeknek utánna elérkezvén a dúsgazdag Mardochai megmérettetésének ideje, könnyűnek találtaték vala minden jótéte13*
