Gondolat, 1891-1892 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1891-10-01 / 3. szám

46

tudatára jut, hogy a vigyázatlan szaladgálás fájdalmas következményeket von maga után, hanem azt is tapasztalja és mélyen érzi, hogy nevelője javát akarta és hogy szeretetből háborodott fel, ez szüli a szeretetből folyó engedelmességét, míg a másik esetben inkább elidegenedik a nevelőtől, mert mélyen érzi, hogy neki útmutatóra van szüksége és midőn azt látja, hogy teljesen magára van hagyatva, nem a szeretet ébred fel benne és mondhatjuk a szomorú bűnbánat, hanem a keserűség és magába visszavonuló fájdalom, melyet a nevelőnek későn jött vigasztaló, vagy felvilágosító szavai el nem némít- hatnak.

A nevelésnek épen a mennyiben erkölcsi nevelés alapja a szív és „a természetnek nincs szive, a reagáló természeti erőknek nincs érzésök, ezek csak azt kívánják, hogy senki őket meg ne sértse.“ Ezek sem a kötelesség (hacsak a magunk iránti kötelesség) érzését, sem a szabadságunkból folyó önelhatározást nem ébreszthetik fel és nem nevelhetik; mert ezek csak „a lehetetlenség“ (a természetelle- nesség) érintetlenségét követelik és megboszuljak azokat, kik őket megsértik: törvényszerűvé tehetik az akaratot, de szabaddá nem. Az utilitarizmus jut e rendszerben érvényre. Greardisat mondja, hogy ezen fegyelmi eljárás semmi motívumot nem szolgáltat az erkölcsiség fejlesztésére, a mi természetes, mert az erkölcsi motívumok nem a természetben rejlenek, hanem magában az emberben. Ezen rendszer tehát, mely az ember nevelését a természet fegyelmezésétől várja, sem a gyermek természetét sem a nevelés célját nem ismeri helyesen, sem az arra alkalmas eszközöket nem találja meg. Mondhatjuk tehát, hogy ennek idegenkedését a büntetéstől, mint fegyelmi eszköztől sem a gyermek természetének helyesebb felfogása, sem a nevelés céljának jobb megértése nem indokolja.

Ezen rendszerek mellett találunk még más, a szélsőségig menő felfogásokat; ilyen mindenekelőtt Ziller-é, ki úgy a jutalmazást valamint a büntetést feltétlenül rosszalja, a régiek között Quintilianus, a ki a testi fenyítést szintén elveti, ilyen a középkor után élt Montaigne ítélete, mely a vesszőt rontó eszköznek nevezi, ismét találkozunk olyanokkal, kik a vesszőnek mindenható erőt tulajdonítanak, ezek leginkább gyakorlatias irányú nevelők: u. m. Sextus Mehtman, Custmann, Stoy stb.

E szélsőségek már azért elitélhetők mert szélsőségek és mint ilyenek nem ismerik helyesen a gyermek természetét. A gyermek sem nem angyal, sem nem ördög.

A történeti fejlődés egyes korszakaiban a leghatásosabb fenyitő eszköz a vesszővel való fenyítés lehetett, különösen olyan korokban,