Gondolat, 1891-1892 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1891-12-01 / 5. szám

100

A létfonál a sírral nincs elvágva,

Van élet, óh van még a hant felett;

E sir itt csak kapu egy más világba,

A melyen ők is csak átléptenek!

Az ember itten végre levetkezte Mindazt, mi rajta földi, elmúló,

Hogy a magasba fenn, mint tiszta eszme,

Ott tündököljön, mint örök való! —

Ő k is tündöklenek, mint égi fáklya,

Előttünk, melyet egy szent kéz viszen;

S melyet istenkéz gyújta égi lángra,

Hogy lásson fényénél a földi szem!

E fáklya ég ma is és ég örökre:

Az ő példájok, a szent példa hat:

Mert nagy volt a harcz, s munka, mért megtörve S izzadva küzdtenek e z é g alatt.

Üvölt a vész . . . s ők lépnek gátra itten,

Ok foglalják el a küzdés terét;

És megcsörrentve, miként egy félisten, Villogtatják a tettek fegyverét!

Harsogva tombol a vészeknek árja,

S a zordon zajba zúg szilaj szavok;

És mint új Megváltók dörgő szavára,

Megállanak a megrebbent habok! . . .

— Lecsendesült. Vihar dühét kizúgta.

A múlt ma csak fájó emlékezet:

Áll Egyh áz s Iskola: az üdvnek útja,

Mely e földről az égbe fölvezet.

Ez úton zeng az angyali kar-ének,

Az Urnák hirdetvén örök tanát;

És jő az ifjú s itt az örök létnek Isten forgatta nagy könyvébe lát!

Jó az ifjú szent érzelemtől égve;

Kezébe ő k adnak vándor-botot,

Melylyel ez útnak végpontjára érve:

Az üdv zászlóját látja lengni ott! —