Gondolat, 1890-1891 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1891-03-01 / 8. szám

És mintha uj életre keltek volna A múlt dicsőség elhunyt hősei,

Vagy mintha századok hőstetteit mind Egyszerre kellett von’ megküzdeni:

Úgy küzd e nép — tegnap még lánczra verve, Ma már büszkén tekint fel s szabadon ;

E szó : szabadság ajkán és szivében,

E szóban újul meg az ősi hon.

Ott áll a költő, homlokán babérral,

Harczolva dali győzelmi éneket,

Demosthenes ott dörg, hirdetve eszmét,

Mely ma őrök életre született.

Kasszandra sirt csak égve önmagában,

De jajszavát nem hallja senki meg . . .

Hisz ily harczok közt, ennyi diadalban Lehetne-é ki bajtól is remeg?

De ne tovább . . . oly fényes volt a reggel,

Az est sötétje, az bút hozna csak;

Ne vándoroljunk most a Golgotára,

Mert ott halál jajjai hangzanak.

Hiszen az eszmét, mely föl akkor ébredt Nem ölte el a zsarnokok hada,

Hiszen a nemzet, bár földre tiporták,

Hatalmasan ismét feltámada!

lm’ az a föld, mit hősvér öntözött meg, Gyümölcsét mostan vigan termi meg S melyek a szivet egykor úgy aggaszták, Eltűntének a vészjós fellegek.

A nagy vihar feldúlta az ősi fészket De azt a nemzet újra épité;

A nagy vihar után a szép szivárvány Hitet, reményt mosolyg e hon felé!

Schöpflin Aladár.