Gondolat, 1890-1891 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1891-05-01 / 10. szám
— 220 Ez az 1790/91-ik évi XXYI-ik t. ez. története. Részletesen nagyon is részletesen foglalkoztunk vele, azonban azt hittük, hogy talán nem lesz egészen érdektelen azon különböző átalakulások és változások ismerete, melyeken ezen oly fontos törvény, létrejövése alatt keresztül ment. Szemünk előtt folyt a nagy küzdelem, láttuk, mint harczoltak apáink minden egyes pontért, milyen adaadással kitartással csüggtek minden egyes szócskán: váljon raéltó-e az eredmény ezen nagy harezhoz, csakugyan olyan fontos-e az az 1790/91-iki XXVI. t. ez.? Minden bizonynyal; fontos, mindenek előtt a nemzetre, az egész országra való tekintetből. A protestánsok százados küzdelmei ugyanis, melyeket lételükért vívtak, egyúttal a nemzet küzdelmei is voltak. Az a hatalom, mely azoknak békekötések, királyi hitlevelek s ország- gyülésileg hozott törvények biztosította vallásszabadságát támadta meg, nem tartotta tiszteletben a nemzet jogait sem, megcsonkította azokat, valahányszor csak alkalom kínálkozott reá. Nagyon természetes tehát, hogy valahányszor a protestánsok fegyverre kaptak, az egész nemzet csatlakozott hozzájuk, mert látta, hogy protestantismus és a hon szabadsága azonos fogalmak: együtt állnak és együtt esnek el. Innét van, hogy összes vallási háborúink egyúttal szabadság-har- ezok is s minden nemzeti hadjáratunknak meg van a maga vallásos jellege. Szabadsághőseink a vallásszabadságot is zászlajukra írják, békekötéseikben azt is biztosítják. Azonban hosszú idő kellett ahhoz, hogy a nemzet nagy többsége is felismerje a protestantizmus és a hon szabadsága között meglevő ezen szoros összefüggést. Majdnem kilencz évtized folyt le az utolsó szabadságharcz óta s a protestánsok talán a legborzasztóbb üldözések alatt sem szenvedtek annyit, mint e szomorú 90 esztendő alatt: III. Károly s részben Mária Terézia uralkodása is, valóságos pokol volt rájuk nézve. 1790-ben, az általános nemzeti ébredés ezen classikus esztendejében, ennek is tudatára ébred nemzetünk, pirulva vallja meg hibáját, s hálás elismeréssel adózik a sokat szenvedett protestánsoknak; a legelőkelőbb nevek szállnak jogaikért síkra s megadják nékik azt, a mi után közel 200 esztendő óta hiába sóvárogtak. A nemzet önmagát győzte le ekkor, önmagát emelte fel a vak düh és középkori fanatizmus sötétségéből arra a magaslatra, melyen a felvilágosultság napja sugározza be soha el nem múló fénynyel az újkor szabad nemzeteit. Régi adósságát, a protestánsok iránt való háláját rójja le tehát a nemzet az 1790/91-ikl XXVI-ik törvényezikkben s teszi ezt oly önzetlenül, olyan nagylelkűen, hogy magának úgy szólván semmi jogot sem biztosít — elvégre is egy a saját kebelén belül létező
