Gondolat, 1888 (9. évfolyam, 13-18. szám - 10. évfolyam, 1-5. szám)
1888-12-01 / 5. szám
98 megnyugvást, a kínoktól gyötrött szívnek enyhülést adni. — Az önhittséget, lelkikevélységet szerény alázat, az emberi természet gyarlóságának mély átérzése váltotta fel. — Az ember nem támaszkodhatván többé a pápa üdvözítő' hatalmára, Isten segítő kegyelmében bízva önmaga volt kénytelen arra törekedni, hogy élete folytonos megtérés legyen, s így a számadás ama nagy napján rettegés nélkül várhassa ítéletét. — Ki volt mondva a kér. szabadság magasztos elve, mely nélkül erkölcsi élet nem képzelhető, s a megtérés lehetetlenség. — Az egyén megszűnt egyházának, a hierarchiának rabszolgája lenni; nem „üdvözíttetett, de üdvözült maga.“ íme ily gyökeres átalakulás követte Luthernek első lépését. Ámde a nagy reformátor e lépésnél többé meg nem állapodhatott. — Mint a bérezi patak forrásánál csendesen buzogva alig sejteti azt az óriási hatalmat, melylyel később a dagadó ár zúgva tori át az emberkéz alkotta legerősebb gátakat, ellenállhatlan erővel, magával ragadva mindent, mi sziklán nem épült, meg nem állhatva rohan a csendes völgybe, hol elterülve, gazdag áldást, új életet fakaszt kiszáradt szomjas réteken; úgy a reformáczió is egy magában véve csekélynek látszó eseményből kiindulva csakhamar oly hatalommá növekedett, mely egymásután rombolta le a valláserkölcsi élet elé önző emberi érdekből állított gátakat s mind szélesebb körben terjesztette az igaz kereszténység éltető szellemét. Az első legerősebb gát, mely bűnös emberi kéz által emelve, mint áttÖrhetlen szírt állott az ember szabad erkölcsi törekvése előtt a fentebbi lépés folytán már: romokban hevert. — Megszűnt a klérus és világi elem éles rendi külömbsége, meg a bűnbocsátó hatalommal való gyalázatos visszaélés. — De azonnal útját állta a reformáczió erkölcsi hatásának egy második bástya, nem kevésbbé ledönthetlennek látszó, mint az első volt. — Ezen akadály magának az erkölcsinek azon ferde felfogásában rejlet, mely a szerzetesi élet befolyása alatt fejlődve külömbséget tett az erkölcsinek alsóbb s magasabb foka, igénye között. — Ez utóbbit, az erkölcsi tökéletességet azonban nem a szív nemességében, az érzelem tisztaságában, hanem a világi javakról való lemondásában, a zárdái életben kereste s találta fel. — Századokon, sőt bátran mondhatjuk, évezreden át uralkodott e téves nézet az egyházban, s rontó, mérgező befolyása nem csak abban nyilvánult, hogy az erkölcsi tökélyt oly térre vitte át, mely azzal homlokegyenest ellenkezett, — a cselekvésből a lemondásba, tétlenségbe helyezvén azt; hanem végtelenül károsan hatott fÖkép az által, hogy a nagy tömegnek kényelmes palástul szolgált bűnei, hibái takarga- tására. — Hisz a felébredő lelkiismeret szavát mindig elnémíthatta