Gondolat, 1887 (8-9. évfolyam, 1-12. szám)

1887-05-01 / 5. szám

119

A XXIII. zsoltár.

Exegetikai tanulmány.

Irta: Hisz János.

A XXIII. Zsoltár dicsőítő ének, mely Jehova gondviselő sze- retetét tolmácsolja. Jahve gondját viseli az éneklőnek és nem engedi, hogy bármiben is szűkölködjék; mint jó pásztor vezetgeti őt füves termékeny helyeken s elkíséri őt, ki a forróságtól megszomjuhozott, a csendes vizekhez. 0 figyelmezteti a jóra; s a hivő Jahve feddésében nevelő eszközt lát, oldala mellett a haláltól sem fél, mert tadja, hogy az, akit Jahwe szeret, még a sirontúl is boldog életet él.

A költeményben az iró egyes számban beszél, s úgy tűnik fel a dolog, mintha az egészen át csak egy hívőről volna szó. De a „pásztor“ megkívánja a nyáj képzetét (1. 1 — 3.) s ha vesszük az „ellenség“ kollektív értelmét (1. 5.), valószínű azon exegeták nézete, akik szerint az egész gyülekezet szeraélyesitésével találkozunk. Jahve a pásztor; az ő népe, Izrael a nyáj; az ellenség pedig az Izrael összes ellensége.

E vonás elismerése vezethette a régi exegetákat arra, hogy a pásztorban Krisztust, a nyájban pedig híveit lássák. Az egyénités még úgy is vehető, hogy az istenitiszteletnél minden egyes kisérte az éneket, és minden másra való tekintet nélkül saját meggyőződésének, hitének kifejezését látta benne. Ezáltal nem bénul meg a nyáj képzete, mert meg van a közös hitalap. A költemény felosztása adva van annak tartalmával; szerintem két 3—3 versből álló strófára oszlik.

Az első strófa Istent mint gondviselőt, a második mint szellemi áldástadót tünteti fel.

De Wette és Delitzsch három részre osztják, és pedig: 1—3, . 4—5 és a 6-dik vers; az első rész helyes, mert azon a szó szoros értelmében vett pásztor rajza vonul végig. A másik két rész nem áll meg, mert a negyedik és ötödik vers szorosan összefügg a hatodikkal, előkészíti azt, mint az egésznek tetőpontját.

1. rész. 1. vers. Dávidnak éneke. Jahve az én pásztorom.

2. vers: Zöld virányokon nyugtat engem, csendes vizekhez vezet el engem.

3. vers:Lelkemet fel üdíti, az igazság ösvényein vezet az ő nevéért.

i

1. vers: Mennyi remény s mennyi vigasz rejlik e versben, midőn a komor gondolatoktól menten s bizalommal telve kiált fel a költő: „Isten az én pásztorom“ ő az én gondozóm, ügyel reá, hogy nyája hiányt ne szenvedjen; vezeti, legelteti a nyájat, mely ismeri a pász-