H. Hubert Gabriella: A régi magyar gyülekezeti ének (Budapest, 2004)

III. Az 1700-ig megjelent magyar nyelvű gyülekezeti énekeskönyvek története

miért található olyan nagy számban latin ének. Az evangélikus hagyomány részének tekinthető ugyanis a magyar és latin énekek együttes szerepeltetése abban az esetben, ha az 1640-es énekeskönyv nemcsak iskolai, hanem istentiszteleti használatra is készült (a német evangélikus énekeskönyvek között több hasonlóval találkozhatunk). Az istentisztelet, amelyen latinul énekeltek, mindenképpen evangélikus lehetett. Nem tudjuk, hogyan juthatott hozzá az ismeretlen szerkesztő Újfalvi gyűjteményéhez, ill. hogy más, hasonló szerkesztmények voltak-e kezében. 4. Az énekek hagyományozódásának kérdése: igaz-e Friedrich Károly megállapítása, hogy a lőcsei és bártfai kiadások a református énekeskönyvből (a „Gönciből") merítették anyaguk legnagyobb részét? „Mutatnak-e a bártfai 1640es énekeskönyv 'saját' újításai, az előző kiadáshoz képest újonnan felvett énekek valamilyen határozott irányt" (104). Pavercsik Ilona megállapítja, hogy a bártfai kiadó „készen véve egy korábbi kiadványt [RMNy 1438J, nem hajtott végre olyan jellegű változtatásokat, amely azt az evangélikusokhoz közelebb hozta volna. ... Úgy tűnik, hogy ebben az időben az evangélikusok egyre inkább elvesztették még az önálló énekeskönyv-kiadásra való törekvést is, és kiadványaikat egyre inkább a debreceniekhez közelítették" (105). Ellenvetés: Elég nehéz kibogozni azt a bonyolult kölcsönhatást, amely az énekek átvétele esetében történt. Az RPHA adatbázisának keresőrendszere pl. kimutatja, hogy Újfalvi gyűjteményéből (RMNy 886/1) 24 éneket nem vesz fel a tárgyalt 1640-es bártfai énekeskönyv, s ebből 21 éppen a reformátusok által is kiemelt zsoltár. Pontosan lekereshető a csak evangélikus vagy csak református úton terjedő énekek aránya: eszerint az énekek hagyományozódása nem dönti el egyértelműen a felekezet kérdését. A korábbi énekeskönyvekkel összehasonlítva nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy gyűjteményünk éppen az 1629-es lőcsei evangélikus kiadványt vette alapul. A debreceni kiadásoktól eltérő kiadványszerkezet önmagában valóban nem meghatározó (105). De ha a folytonosan megújuló evangélikus énekeskönyv-vonulatot és a debreceni kiadások fejlődését nézzük, akkor az 1640-es bártfai (és az 1642-es lőcsei) mindenképpen az evangélikus fejlődés része. Az előző, 1629-es lőcsei kiadáshoz képest kiadott 94 többlet-ének (104) forrása nem egyértelműen a debreceni vagy az 1635-ös lőcsei énekeskönyv. A többlet-énekek nagy része mind az evangélikus, mind a református gyűjteményekben előfordul. Az egyes szövegek textológiai vizsgálata közelebb vihetne a kérdés megoldásához. A káté-énekek egy kis része valóban debreceni közvetítéssel érkezhetett az 1640-es bártfaiba (104), de mivel oda-vissza irányú folyamatok zajlottak, ezt nem tekinthetjük döntőnek. Jellemző példa a Jézus Krisztus, (mi üdvösségünk) egyedül üdvösségünk (RPHA 671) kezdetű úrvacsora-ének eljutása az 1640-es bártfai énekeskönyvbe: az ének a 16. században csak evangélikus éne189