Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-08-02 / 31. szám
Evangélikus Élet PANORÁMA 2015. augusztus 2. !► 9 »-Római Katolikus Közös Bizottság zánkban, közelebbről az Evangélikus Hittudomá- Evangélikus-Római Katolikus Közös Bizottság, tények Egységét Előmozdító Pápai Tanács teolóvsunkban a keresztség témaköréről, valamint a reös megünnepléséről, illetőleg annak liturgiái kérános” eseményein Horváth-Bolla Zsuzsanna kép>Z), így alábbi összeállításunldtoz az Evangélikus.hu tolikus közös nyilatkozat A megigazulás ezért azt jelenti, hogy maga Krisztus a mi igazságunk, amelyben az Atya akarata szerint a Szentlélek által részesedünk. Közösen valljuk: egyedül kegyelemből, Krisztus üdvözítő művébe vetett hitben, nem saját érdemünk alapján fogad el minket Isten, és kapjuk a Szentleiket, aki megújítja szívünket, képessé tesz és felszólít jó cselekedetekre.” Ha egy teológiai hallgató egy szigorlaton azt mondja, hogy ezt érti megigazuláson, akkor feltehetően jelest kap a feleletére. Nagy probléma azonban, hogy ötszáz év vitái vannak a hátunk mögött, ezért a szavakon nem ugyanazt értjük; vagy ha ugyanazt értjük is, van valami mellékzöngéjük. A szavak mellett, a szavak értelme mellett ott van az a gyakorlat, amelyet egyházaink folytatnak - vagyis hallva azt, amit a másik fél mond, mindjárt melléje gondoljuk a gyakorlatát. Ez természetesen kölcsönös. Emiatt hallatlanul nehéz a teljes egyetértés, ezért ez a nyilatkozat nem csak ezt a mondatot tartalmazza vagy ezt a szakaszt, amelyben teljes egyetértés van. Az evangélikus római katolikus Közös Nyilatkozat a megigazulás tanításáról és ünnepélyes aláírásának dokumentumai Evangélikus Sajtóosztály - Szent István Társulat A derekas része az iratnak e megállapítás után következik: hét cím alatt hét vitatott teológiai témát tárgyal. A hét téma mindegyikét három bekezdésben tekinti át. Az első bekezdések így kezdődnek: „Közösen valljuk...” Itt az olvasható, amit a két fél közösen tud mondani az adott témáról, utána pedig egy-egy bekezdésben a katolikusok, illetve az evangélikusok mondják el azt, ami az ő sajátosságuk - végeredményben azt, amiben nem egyetértés, hanem különbözőség van. Ez a közös nyilatkozat tehát úgy közös, hogy bizonyos dolgokat a két fél közösen állít, de ugyanezekkel a dolgokkal kapcsolatban a felek azt is megállapítják, hogy különbségek is vannak közöttük. Egyáltalán nem arról van szó - amint olykor lehetett hallani -, hogy a két egyháznak a teológusai most már teljesen megegyeztek volna a megigazulástanban, és nincsen semmi különbség. Nincsen arról sem szó- amit szintén lehetett olvasni -, hogy az evangélikusok elárulták volna a reformációt, és most egy új megigazulástan van ebben a nyilatkozatban, egy olyan megigazulástan, amely megfelel a római katolikusok szája ízének. De természetesen fordítva sem áll a dolog: tehát azt sem lehet mondani, hogy a katolikusok olyat mondtak volna, amellyel ők mindazt, amit eddig vallottak, tanítottak és gyakoroltak, visszavonták volna. Ha éppen akarjuk ezt a kifejezést használni, mondhatjuk azt, hogy a nyilatkozat kompromisszum, de ez nagyon rossz szó lenne, mert egymással alkudozó felek megegyezésére vagy egyezkedésére emlékeztet. Nem ez a helyzet. Bizonyos dolgokban az egységet mondták ki a felek, ugyanakkor megállapították a különbséget. Nagyon egyenes a nyilatkozat maga, kijelenti, hogy az alapvető igazságokban egyetértés van, megmaradtak viszont különbségek is, amelyeknek a tisztázásán fáradozni kell. A felek azonban kimondták, hogy a különbségek, amelyeket leírnak vagy jeleznek, nem elválasztok. A megfogalmazáson - hogy a különbségek „elfogadhatók”, „tűrhetők” vagy „nem elválasztok” - lehet gondolkodni. A fordításnál mi német, angol és francia szöveget vettünk kézbe, és elég nagy különbségek voltak közöttük. Végeredményben arról van szó, hogy vannak alapigazságok, amelyekben egyetértünk, ezért a másikat elfogadjuk keresztyénnek. Vannak különbségek is, ezek a különbségek azonban nem akadályozzák azt, hogy a másikat keresztyénnek tartsuk. A szöveg egy lábjegyzetében szerepel, hogy a felek az egyház szót önértelmezésként, mindig abban az értelemben használják, ahogyan a két fél ezt érti, de nincs egység az egyház szó értelmezésében. Ez tulajdonképpen a Dominus lesus című iratban felvetetett kérdésnek az előrevetítése. De ezt a kérdést a felek itt kikapcsolták. Ez nagyon fontos tudnivaló. A párbeszéd és ez a közös szöveg csak úgy jöhetett létre, hogy a felek minden más kérdést kikapcsoltak. Nem beszéltek tehát arról, hogy az evangélikusok, akik az asztal másik oldalán ülnek, egyház vagy nem egyház. Az evangélikusok sem mondták azt: beszéljünk arról, hogy Máriának a társmegváltói szerepéről mit tanítanak a katolikusok. E kérdésekkel a tárgyalásokon nem foglalkoztak, mert akkor még ötven évig kellett volna ott ülni. Tehát csak arról beszéltek, ami a megigazulással kapcsolatos. Ez érthető, de természetesen ebben van az egész vállalkozásnak a kérdésessége. Semmiképpen sem szabad arra gondolni, hogy ezzel most már minden kérdés megoldódott. A bizottság tagjai az Evangélikus Hittudományi Egyetem bejárata előtt Milyen volt a közös nyilatkozat fogadtatása? Nem volt szerencsés, ahogyan a dokumentumot az írott sajtó, a televízió munkatársai, de még egyházi emberek, sőt a Lutheránus Világszövetség némely hivatalos emberei is beállították (egyébként katolikus oldalról is lehetne ilyen szövegeket találni). Nem volt szerencsés, hogy az iratnak túlzott jelentőséget tulajdonítva beszéltek róla, és túlzott reményeket fűztek hozzá. Olyan dolgokat mondtak a jelentőségéről, amelyek nincsenek benne az iratban. Aki tud olvasni és írni, képes megállapítani, hogy valami meg van írva, vagy nincs megírva. Ennek alapján elmondható, hogy semmiképpen sincsen szó teljes egységről. Ez egyértelmű a közös nyilatkozatból. Az irat tálalása azonban olyan volt, hogy éppen e körítés miatt okozott óriási csalódást a Dominus lesus című katolikus dokumentum: mert a kettőt ellentétben lévőnek érezzük, és ellentétben is vannak, még akkor is, ha jól olvassuk őket. Ha egyszer azt mondjuk, hogy elviselhetők a különbségek, elfogadhatók a különbségek a megegyezés ellenére és mellett, akkor ez vajon nem azt jelenti, hogy testvérek vagyunk - nem vagyunk egyek, de testvérek vagyunk? Milyen út előtt állunk? Az elmondottak jól érzékeltetik, hogy az egységen való fáradozás hallatlanul nehéz és rögös út. Egyrészt fáradozni kell az egységért, másrészt sem türelmetlennek, sem rajongónak nem szabad lenni. Nem gondolhatjuk rajongva, hogy ha valamit közösen tudunk tenni, akkor már egyek vagyunk. Ha pedig nem tudjuk ezt vagy azt együtt tenni, nem szabad kétségbeesni, úgy vélekedni, hogy már nem tartozunk össze. Józanságra van szükség. Amikor pedig majd megjelenik a közös nyilatkozat szövege az Augsburgban elhangzott beszédekkel együtt, akkor olyan anyagot vehetünk kézbe, amelyet érdemes és szükséges újra és újra elemezni. S tanulságos lesz róla egymással beszélgetni. A szerző az Evangélikus Hittudományi Egyetem professor emeritusa. A szöveg a szerző 2000. október 29-én Piliscsabán, a protestáns napok keretében elhangzott előadásának szerkesztett változata. D. dr. Harmati Béla emlékezése az Evangélikus -Római Katolikus Közös Bizottság munkájára A második vatikáni zsinat (1962-65) után, amelyet „a katolikus egyház reformációjának” is nevezhetnénk, megerősödött az egyes keresztény egyházak egymás iránti ökumenikus érdeklődése. Ezt különböző hivatalos és „félhivatalos" egyházi események kísérték. Az egyik igen jelentős eredmény volt, hogy megkezdődtek az egyházak között a teológiai-gyakorlati kérdésekről szóló dialógusok, először helyi és országos szinteken, majd hamarosan nemzetközileg is, az egyházi világszervezetek között. A dialógussorozatot alátámasztotta az a tény, hogy a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) 1947-ben Lundban meghirdetett alkotmánya hangsúlyozta a szervezet ökumenikusságát. („.. .nemcsak meg kell erősíteni a lutheránus egyházak harmóniáját és közösségét, hanem az ökumenikus mozgalmakban való evangélikus részvételt is elő kell segíteni.”) A második vatikáni zsinatra három evangélikus „megfigyelőt” küldött az LVSZ: Kristen E. Skydsgaart, George A. Lindbecket és Vájta Vilmost. Megalakult Strasbourgban az LVSZ ökumenikus intézete, és az előkészítő tárgyalások után 1967-től Az evangélium és az egyház címmel hivatalos párbeszéd kezdődött az LVSZ és a vatikáni egységtitkárság között. A tárgyalások második szakaszában (1973-84) több, mindkét részről elfogadott dokumentum készült. Ebben a szakaszban magyar részről dr. Hafenscher Károly volt bizottsági tag. A tárgyalások 1986-tól új lendületet kaptak. 1995-től kezdve az egyház apostolisága volt napirenden dr. Walter Kasper, majd az ő bíborosi kinevezése után dr. Alfons Nossol érsek és dr. Harmati Béla püspök elnökletével. A bizottság 1997. augusztus 31. és szeptember 6. között hazánkban, Dobogókőn ülésezett. Az 1995- 2006 közötti munka eredményét a TheApostolicityofthe Church (Az egyház apostolisága) című könyv foglalja össze. Évek alatt készült el - más összetételű szerkesztésben, de a bizottság által támogatva - az 1999. október 31-én Augsburgban aláírt evangélikus-római katolikus Közös nyilatkozat a megigazulás tanításáról. A bizottság ez év júliusi magyarországi ülése alkalmából emlékeznünk kell II. János Pál pápa magyarországi látogatására is (1991. augusztus 16-20.) és a debreceni református Nagytemplomban tartott ökumenikus istentiszteletre, amely után a pápa imádsággal állt meg a magyar reformáció idején gályarabságra Nápolyba hurcolt protestáns lelkészek emlékműve előtt. A Deák Téri Evangélikus Gimnáziumban rendezett fogadáson Cselovszkyné Tarr Klára, egyházunk országos irodája ökumenikus és külügyi osztályának vezetője üdvözölte a vendégeket. Középen Gáncs Péter elnök-püspök, balján Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyés püspök.
