Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-08-02 / 31. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2015. augusztus 2. !► 5 Jegyzetlapok (Napló, 2015) Győzelem mégis! Riportfilm Szekeres Pál vívóról Izzó nyár, eső és vihar. Július első napjai, negyvenfokos forróság, azután váratlan özönvíz és mindent eltipró szélvihar. Sötétség, jégeső, pusztítás. Július 8-án, szerdán végigtombolt az országon. Mindenütt kidőlt fák, leszakított tetők, Felsőzsolcán házakat tört ketté, Érd környékén dió nagyságú jég esett, téli fehérbe öltözött a táj... Egész Európában tombolt a vihar, Velencét majdnem elfújta a helyéről. A fővárosra éjszaka borult, az autók kerekeit ellepte a hömpölygő eső. A metró lépcsőin zúdult le a víz, megszűnt a forgalom. * * * Naplóbejegyzés. Tolsztoj 1891. június 8-án írta: „A legnagyobb dolog az életben, ha saját tapasztalatunk alapján ismerjük meg Istent. A jó: Isten szolgálata, amelyet mindig áldozathozatal, saját eleven életünk vesztesége kísér, ahhoz hasonlóan, ahogy a fény mindig az égő anyag fogyasztásával jár.” * * * Srebrenica. A húsz éve történt szörnyű mészárlásra emlékezett Bosznia: a délszláv háborúban mintegy nyolcezer-ötszáz embert gyilkoltak meg. Férfiakat és fiúkat csonkítottak meg, és nagy, közös sírokba dobták a holttestüket. Egyszerű muzulmán családok az áldozatok. Nem védték meg őket a holland ENSZ-békefenntartók. Néma, mély szomorúság ül a gyászolók arcán. Nézem a bekötött fejkendős nőket, a halkan síró asszonyokat. Egymásba karolva panaszkodnak: „Tavaly búcsúztattam a sógoromat és népes családját” - mondja egy anya. A másik folytatja: „Három helyen voltak szeretteim. Most együtt vannak, végre eltemethetem őket.” Fölállok a székből, közelebb megyek, imára kulcsolom a kezemet. Fehér keresztek egymás mellett. A temetőváros elcsendesedik. Sarepta szeretetotthon. Öregek, Down-kóros fiatalok az előtérben, a szűk folyosókon. Közöttük jönnek-mennek a nővérek, akiknek az arcáról soha nem fogy el a mosoly. Egy jó szó is elég, a bentlakók mindenért hálásak, mindent megköszönnek. Fiatal gondozó meséli: mikor gyereket várt, az egyik beteg kisfiú kivette a kezéből az edényeket, és ő kezdett mosogatni. „Neked nem szabad ezt csinálni. Árt a kisbabának” - mondta kedves szigorúsággal. És dolgozott egész este, késő éjszaka feküdt le, mikor mindennel végzett. * # # Az idő ítélete. Kis társaságban valaki kioktat: a Szegénylegények a 20. század legnagyobb filmje. A rendező a világ legjobbjai közé tartozik. Nagy és veszélyes szavak. Este otthon előveszem Tarkovszkij naplóját, próbálom megkeresni a kritikáját. Döntse el ő: ki hová tartozik? 1980. január 20-án írta: „Pénteken a Dom Kinóban voltunk, és láttunk másfél Jancsó Miklós-filmet. A Magyar rapszódiát és az Allegro Barbarát. Nem néztük végig, otthagytuk: borzalmas, ízléstelen, fontoskodó. Tehetségtelen és vulgáris. Paradzsanov eszeveszett, tehetségtelen epigonja.” * * * Menekülők. Új és új drámai képek, férfiak, nők és gyerekek mennek az úton. A legtöbb vonszolja magát, az erősebbek nyakukba veszik a legkisebbeket. Úgy futnak át a zöldhatáron. Kis csapatnak vizet adnak a helybeliek, és a megriadt emberek megnyílnak: „Svédországba megyek” - mondja egy fiatal. „Nem ettem három napja” - panaszkodik egy idős, bottal járó férfi. „Én vagyok a legboldogabb, megtaláltam a családomat" - újságolja lelkesen egy koromfekete hajú apa. Asszonyok sírnak a magas nyárfa hűvösében, azután ők is mosolyognak, van, aki hangosan nevet: szakállas fiatalember biciklin viszi három fiát. Jobb keze hátul, hogy ellenőrizze, megvannak-e a verébfiókák. Menekülők. Jönnek, özönölnek, szegények és jól öltözöttek, szentek és késes elégedetlenek. Az ország délkeleti része összetaposva, a nagyvárost, Szegedet átitatta a félelem. És tehetetlenségünk egyre bosszantóbb. A teknősbéka. Óbudán járok, a Fő tér közelében. Eszembe jut a kedves barát, Judit. Fölnézek, az ablak csukva, három éve kiköltözött a közeli temetőbe. Leülök egy padra, idézem a régi éveket. Mi lett a gyönyörű szobafenyővel? Hová lett a kis gyémánt ékszer: a mindig gyalogló teknősbéka? Mikor megijedtem tőle, a kezébe vette, mutatta és simogatta. Azóta is töprengek erről a furcsa szerzetről: honnan ez az egyszerű és bonyolult alak? Kőkemény házat épít magának, cipeli egész életében. Ez védi, ebben lakik az éj sötétjében. A friss saláta mellé meszet kapar a falról, hogy páncélja vastag legyen. Micsoda erőfeszítés és pazarlás; tanulhatnánk tőle türelmet és munkát. * * * Jelen és jövő. Naponta látom Amerika világéhes lépteit. Látom Oroszország ravasz nagyhatalmi húzásait, az óriás Kína terített asztalát. Mi a titok, ki tudja? Talán az ember értéktelensége. Milliók és milliók olcsó munkája. Hol a helye Magyarországnak ebben a világviharban? Mit tegyen, hogy megmaradjon? Mi lehet a kiút számára? Egyetlen lehetséges út létezik: mielőbb erős országgá kell válnia! Nem katonai lépésekre gondolok, inkább gazdasági, technológiai és kulturális megújulásra. Magyarországnak mindenre nyitottnak, modernnek kell lennie. Párbeszédre képesnek és dinamikusnak - hamvaiból újjászülető főnixmadárnak. * * * Esti olvasmány. Évek óta éjfél felé belelapozok a Bibliába. Egy kortynyi óbor, gyógyszer a szívre. Egy mondat, bekezdés, rövid töprengés, azután ha az idő engedi, tovább néhány oldallal. Olykor megdöbbenek: a szöveget mintha nekem címezték volna, nekem nyújt segítséget. A tegnap esti üzenetek: „Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt!’ (Mt 7,13-14; Károli-fordítás.) „Bízzál, fiam! Megbocsáttattak néked a te bűneid.” (Mt 9,2) * * ifi A szitárkészítő. Nevét ne keresd. A törékeny hangszer karcsú nyakán csak ennyi áll: készítője megtalálható a Szentély mögötti téren. És neked kell odautazni, repülőn, azután úttalan utakon vándorolni, gyalogolni a nagyvárosig. A Mester egész nap dolgozik, keveset beszél. Amíg pihensz, éjszaka megteszi a végső simításokat. Naponta nézheted, egy hét után érintheted is a formálódó hangszert, így készül isteni segédlettel. Mint templomépítő kőfaragók, úgy dolgozik ő is, ismeretlenül és sok imádsággal. Esti séta. Hét óra van, jön a szomszédasszonyom. Pórázon vezeti két kutyáját: az egyik apró fekete korcs, a másik hatalmas kaukázusi juhász. Ha ugat, zeng az egész vidék. Jelzi a kicsinek: én most már pihenek, szagolom a kerti virágokat, te pedig figyelj mindenre. Rózsika, a gazdájuk elmúlt nyolcvanéves, de minden érdekli, szervez és intézkedik. Megáll, leül mellém a park új padjára. Sokáig néz föl a nyári égre: „Lassan indulok oda - mutat felfelé vékony ujjaival. - Sokan várnak rám. Kell a segítség - mondja csendesen. - Ott még van szeretet. De itt? Idelent zavaros minden.” ■ Fenyvesi Félix Lajos Visszatekinteni huszonkét évvel ezelőttre, felidézni azt az élményt, mely mindenképpen meghatározta azt az időszakot, nagyon jó érzés. Megtörténhet - meg is történt -, hogy az embernek olyan találkozásban, beszélgetésben, egy megváltoztathatatlan, mégis elfogadott élethelyzettel való szembesülésben van része, amely után nem folytathatja úgy az életét, nem gondolkodhat ugyanúgy, ahogyan addig. Huszonkét év alatt sokszor jelentett erőt számomra is a szinte véletlenszerű találkozás Szekeres Pállal és szeretteivel. Két évvel balesete és egy évvel paralimpiai győzelme után. Mondhatjuk úgy: azután, hogy egy év alatt a poklot megjárva mégis tovább tudott lépni. Kívülről figyelve életét, néha egy-egy rövid interjút készítve vele erősödött bennem az az érzés, hogy ő olyan ember, aki győzött mindenek ellenére, mégis. Sokszor kialakul az emberben egy kép, kialakul egy talán nagyon távoli kötődés valakihez: bízunk benne, erőt ad az a tudat, hogy bármikor felhívhatjuk, találkozhatunk, aztán amikor ezt megtesszük, csalódnunk kell. Mert egy másik élethelyzetbe, magasabb pozícióba kerülve már nem ugyanaz az ember, mint aki korábban volt. Szekeres Pálban és azokban, akik körülveszik őt, nem csalódtam. 0 ugyanaz az ember, aki első találkozásunkkor volt. Az a film, amelyet a közelmúltban elkészíthettem, és amelyet olvasóink is láthattak pár hete, újra bizonyos kérdések átgondolására késztetett, talán nem olyan radikálisan, mint a két évtizede történt találkozás, de mégis... Hiszen láttam, hogyan lehet teljes életet, sőt példaadó életet élni az elkeseredés helyett. Hogyan válhat kerekes székben ülve - és ahogyan Pali fogalmazott: ezt a helyzetet megszokva - az épek példaképévé egy mozgássérült. És hogyan válhat az integráció szép példájává egy vívószakosztály, munkáját csendben végezve, mégis világraszóló eredményeket hozva. Az első meglepetés a Törekvés Sportegyesület vívócsarnoka volt. 1999-ben, amikor megalakult a vívószakosztály, már jártam ott. Most, amikor gépkocsinkkal megálltunk az udvarban, egészen más kép fogadott. Hiszen nemrégen adták át a hazánkban egyedülálló paralimpiai csarnokot. Külföldön, Európában és Amerikában is természetes a parasportolók jelenléte. A kerekes székes vívás, kosárlabda, és sorolhatnám tovább a sportágakat. Nálunk azonban ritkaságszámba megy, hogy egy új sportcsarnok deklaráltan ugyanúgy a sérült sportolóké is, mint az egészségeseké. Szépen szimbolizálja ezt a látvány, amely a csarnokba lépve fogadott: a kosárpalánk egyik oldalán ép vívók, a másikon kerekes székesek vívtak egymással. Szekeres Pali elmondta, hogy sérülése után külön egyesületet alapítottak a kerekes székes vívók, de most már más a helyzet. Együtt vívnak, együtt iskoláznak épek és sérültek. A különbség csak az, hogy ha kerekes székes vív egy nem kerekes székessel, akkor mindketten ülnek. Az edzőpartner választásánál nem az állapot, hanem a tudás az egyedüli kritérium. A különböző érdekvédelmi szervezetek tanulhatnának ebből. Ugyanis nem a szólamok, hanem a mindennapi gyakorlat lehet csak példa az emberek számára. Mint a Törekvésben: ezt látják az ide járó kisgyerekek, ebben nőnek fel, így válnak ví- _ vóvá, ez lesz a természetes számukra. A sérültek számára pedig jó érzés és szinte dopping az, hogy ép társaikkal együtt edzhetnek, adott esetben együtt iskolázhatnak. Szekeres Pali huszonhárom évnyi sikeres parasportolói pályafutás - három paralimpiai győzelem - után visszavonult az aktív sportolástól, de vannak, akiknek átadhatta a stafétabotot. Ő pedig három diplomájával most már miniszteri biztosként segíti a sérült emberek ügyét. Hiszen - ahogyan megfogalmazta - nemcsak testi, de szellemi akadályok is vannak, amelyeket át kell lépni. így a siketek, a gyengén látók vagy a kerekes székesek előtt is. Ez elsősorban szemlélet kérdése. Ha ez pozitív, akkor megteremtődik az az anyagi bázis is, amely lehetőséget ad a változtatásra. Eszembe jut egy másik portréfilmünk, amelyet dr. Cserháti Péterrel készítettünk. Az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet főigazgató főorvosa úgy látja, hogy a sérült emberekhez való viszonyunk szinte ördögi körként írható le. A mozgáskorlátozottak nem tudnak kijönni az utcára, mert számtalan hely azok közül, ahol meg kellene fordulniuk, nincs akadálymentesítve. Ezért kevés sérült embert látunk az utcán, így pedig azt gondoljuk, olyan elenyésző a számuk, hogy nem is kell érdemben foglalkozni velük. Más országokban ez nem így van. Az utcán, az üzletekben, a hivatalokban is ugyanolyan természetességgel vannak jelen sérült társaink, mint az épek. Mindezek a helyek akadálymentesítettek, ezért adott számukra a mozgás lehetősége. Hangsúlyozottan törődnek velük, mert tudnak róluk. Ezt kellene elérni hazánkban is. A helyzet talán nálunk is javult, de még közel sem ideális. Jó modell lehet a Törekvés vívószakosztálya. Erről mondta Szekeres Pál, hogy ami ott természetes, annak természetesnek kellene lennie a társadalomban is. Huszonkét év után újra készíthettem műsort Szekeres Palival. Megismertem családját, gyermekeit. Felesége ugyanaz a lány - most már családanya -, aki sérülésekor is mellette maradt, erőt adott neki. Ez is példa lehetne sokak számára. Edzője, Beliczay Sándor mindent megtett azért, hogy Pali újra győzzön, és hogy most ez a szakosztály így működjön. Az előző műsorban még Pali újrakezdéséért adtunk hálát. Most sokak újrakezdéséről beszélhetünk. Egyfajta lehetőségről mindazok számára, akik nem adják fel, akiknek élete győzelem lehet. Mégis! ■ Nagy László lelkész, szerkesztő
