Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-07-26 / 30. szám
FÓKUSZ Evangélikus Élet 10 ◄! 2015. július 26. Aki túlélte a kivégzést Nedzad Avdic megrázó tanúvallomása ► A srebrenicai népirtás huszadik évfordulójára a legnagyobb példányszámú bosnyák napilap, a Dnevni Avaz közel kétszáz oldalas különkiadással jelentkezett. Ebből közöljük fordításban Nedzad Avdic hihetetlen történetét, aki tizenhat évesen járta meg a délszláv háború legmélyebb poklát. Nedzad Avdic a középiskola első osztályát végezte, amikor a boszniai szerb hadsereg elfogta 1995 júliusában Bratunac (kisváros Srebrenicától néhány kilométerre) környékén. A többi összefogdosott bosnyákkal együtt kamionokba és teherautókba zsúfolva a Zvornik melletti Petkovci faluba szállították. Először az általános iskola épületébe terelték be őket, majd ugyanaz nap éjjel kisebb csoportokban kihajtották az embereket a közeli vörösiszap-tározó melletti magaslatra, hogy ott mindenkit halomra lőjenek. Lehetséges-e... A húsz évvel ezelőtt átéltekről nagyon nehezen beszél, mindig visszatérve ugyanarra a kérdésre: lehetséges-e ilyen szörnyűséget túlélni?- Hatan voltunk a családban, édesapám, édesanyám, három lánytestvérem és én. A házunkat már 1992 kora tavaszán felgyújtották, ezután az erdőben és a szomszédos falvakban bujkáltunk, mindennapos volt, hogy gránátokkal lőttek bennünket, repülők bombáztak. Sok rokonunk és szomszédunk meghalt ebben az időszakban. Cerska eleste után 1993-ban Srebrenicában találtunk menedéket. Aki nem élte át a srebrenicai éhezést, nem tudja, mit jelent élőhalottként tengődni. Sokáig garázsokban és sufnikban húztuk meg magunkat, majd amikor a megnyílt a slapovici menekülttábor, oda költöztünk, és ott is maradtunk 1995 júliusáig - kezdi nehéz vallomását Avdic. Jól emlékszik a napra, július u-ére, amikor szétvált a családja. Az anyja, testvérei és több rokona Potocari felé indultak, a holland békefenntartók bázisára. Ők sajnos nem élték túl a vérengzést. Nedzad az apjával csatlakozott a férfiak hosszú sorához, akik a szerbek ellenőrizte területen keresztül északra tartottak, Zvornik irányában.- Azonnal hullani kezdtek a gránátok, miután megindultunk, kitört a pánik. A káoszban elszakadtam az apámtól, egyedül maradtam. Később megtudtam, hogy apámat Nova Kasabában ölték meg. Senkit sem ismertem a tömegben. A gránátozás, ahogy haladtunk előre, egyre hevesebbé vált. A sebesültek hiába kiáltoztak segítségért, abban a rettegésben és zűrzavarban csak kevesen törődtek velük... Mentem a sokaságban, apámat hívtam, kiáltoztam. Nagyon féltem... Egy napon és egy éjszakán át tartott ez a szakasza az utunknak. A sebesültek haldoklottak mellettünk, sokaknak a gránátrepeszek leszakították a végtagjaikat, nem tudtuk őket ellátni - idézi fel Nedzad. Arca érzéketlen, ahogy mesél, nem lehet rajta felfedezni a drámai emlékek nyomát. Élénk gesztusok nélkül, halkan beszél, hanghordozása egyenletes. A szerbek cselvetése- Hangosbeszélőkkel hívogattak a szerbek, hogy adjuk meg magunkat, nem esik bántódásunk, a genfi egyezmény alapján kicserélnek majd minket. „A genfi egyezmény szerint bánunk veletek, de ha nem jöttök elő, mindenkit megölünk” - kiáltozták. Sandicinál adtuk meg magunkat. Amikor a többiekkel kijöttem az erdőből, a réten ezer-kétezer ember gyűlt már össze. Sokan a vállukon, kezükben hozták a sebesülteket — meséli Avdic. A szerbek eleinte korrektül viselkedtek, amíg mindenki ki nem ért az erdőből. Akkor kezdődtek a zaklatások, verések és megaláztatások.- Megparancsolták, hogy egymás után fussunk az úton, három ujjúnkat feltartva - szerb nemzeti szimbólum és nacionalista köszöntés -, így kellett mutogatnunk az elhaladó autóbuszoknak. Potocariból szállították a nőket és kisgyerekeket Kladanj felé, őket kellett „üdvözölnünk”. A réten beszédet tartott nekünk egy szerb fegyveres, majd kórusban kellett harsognunk, hogy „éljen Szerbia” Azután hasra fektettek minket, így is maradtunk estig. A géppuskák sorozatai folyamatosan ropogtak körülöttünk. Amikor felállítottak bennünket, a sebesültjeink mind eltűntek - emlékszik tovább. Ponyvákkal borított teherautókon szállították őket Bratunacba. Nedzad az utolsó kamionban volt, látta, hogy egy kék-fehér Golf zárta a sort. A kamionokban éjszakáztak, reggel vitték őket tovább Zvornik felé.- Elindultunk, senki sem tudta, hová vihetnek minket. Szörnyű forróság volt, inni nem kaptunk. Végre megálltunk valami épület mellett. Egy iskola volt. Elviselhetetlen volt a ponyvák alatt, kiabáltunk, hogy engedjenek ki vagy öljenek meg, mert már nem bírjuk a hőséget. Az emberek már szinte szomjan haltak, volt, aki a saját vizeletét itta... Nagy sokára leszállítottak a teherautókról, hatalmas lökdösődés kezdődött, eszméletlen embereken tapostunk. Négy nap, négy éjjel... Miután beterelték a tömeget az iskolába, a szerbek egyesével megverték a foglyokat, majd az egyik verőember kiadta a parancsot: „Ismételjétek utánam: ez szerb föld, mindig is az volt, és az is marad, Srebrenica a szerbeké, mindig is az volt, és az is marad.” A végkimerülésig hajszolt emberek utolsó erejükkel mondták utána.- Bezsúfoltak minket a tantermekbe. Ahol én voltam, körülbelül százan lehettünk. Szomjasak voltunk, de hiába könyörögtünk vízért. Egyesek a vizeletükkel nedvesítették be azokat, akik már elájultak, többen saját vizeletüket itták. A teremben alig volt levegő, fuldoklottunk. Valaki ki akarta nyitni az ablakot, erre a katonák belőttek kívülről, sokakat megsebesítve - folytatja tanúvallomását Nedzad. Amint leszállt az éjszaka, a szerb katonák kettesével, hármasával vitték ki a tantermekből az embereket. Verések, sikolyok, géppuskatűz hangjai hallatszottak.- Csak hallgattuk a borzalmakat, és rettegtünk, mikor kerülünk sorra. Éjfélre járhatott már, mire elértek a mi termünkhöz is. Kettesével vittek, a folyosón levetkőztettek, noha keveseknek maradt cipő a lábán, majd hátrakötözték a kezünket. Ahogy kiléptünk az iskolából, rengeteg hullát láttam a fal mellett. Tudom, hogy vérben gázoltam keresztül az udvaron. Megint feltereltek minket a kamionra, és azon az úton indultunk el, amelyen jöttünk, de hamar letértünk egy makadámúira, majd megálltunk egy magaslatnál. Lövéseket hallottunk, majd jött a parancs, hogy ötösével szálljunk le a kamionról. Nem tudom, mire gondoltam akkor, de éreztem, hogy itt a vég. Gyorsan meghalok, nem szenvedek tovább. Minden olyan gyorsan történt. Már majdnem szomjan haltam. Lefektettek minket, és megkezdőtt a lövöldözés. Nem tudom, mikor találtak el, remegtem, és erős fájdalmat éreztem a hasamban és a jobb kezemben. Az emberek a lövésektől érve rám és mellém hullottak. Alig kaptam levegőt. Amikor a következő sor embert lőtték le, eltalálták a talpam. Hallottam, ahogy az egyik katona mondja a másiknak: „Jovo, nézd meg, mind meghalt-e, aki még meleg, eressz bele egy golyót.” Imádkoztam, hogy rám találjon, és végezzen velem, de nem tudtam megszólalni - idézi fel a csodával határos megmenekülését Avdic. Túlélte a kivégzést egy sorstársa is, az ő segítségével tudott csak a fiatal, súlyosan sebesült kamaszfiú bosnyák területre jutni. Négy nap és négy éjjel bolyongtak, kúsztak-másztak az erdőben, Nedzadnak már jártányi ereje sem maradt, társa cipelte a hátán. A tuzlai kórházban tudta csak meg, hogy a falu, ahová szállították őket, Petkovci. A borzalmas képek élete végéig kísérni fogják a ma már felnőtt, nős, egyetemet végzett férfit. Hatalmas lelkierővel és élni akarással úrrá tudott lenni a családja tragédiáján. Nedzad Avdic szilárdan hiszi, hogy meg volt írva a túlélése, nem véletlenül menekült meg. ■ Walkó Ádám fordítása
