Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)

2015-07-26 / 30. szám

FORRÁS 2 •« 2015. július 26. Evangélikus Élet Oratio cecumenica [Lelkész:] Urunk, Istenünk! Há­lát adunk neked, hogy újra fel­hoztad ránk napodat, kegyel­med szerint fenntartod a terem­tett világ jó rendjét. Bocsásd meg nekünk, hogy sokszor fele­lőtlenül bánunk a minket körül­vevő élővilággal! Kérünk, add nekünk azt a felelős szeretetet, amelynek révén jó gazdaként tudjuk gondozni, művelni és tisztán tartani teremtett világo­dat. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Szeretettel bíztál egy­másra minket, embereket, hogy egymás felebarátai legyünk. Krisztusban egymás testvérei­vé, ajándékaid örököstársaivá is tettél. Bocsásd meg nekünk, ha nem a te gyermekeidként visel­kedtünk! Kérünk, erősítsd meg az egész embervilágban a felebaráti szeretet, a békességteremtés és a szolidaritás lelkületét. Bennünk is munkáld ezeket, de részesíts minket Krisztus szeretetében is, hogy még ellenségeinket is sze­retni tudjuk! Jézus Krisztusért ké­rünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Köszönjük neked kegyelmed élő jelét, az egyházat és annak gyülekezeteit. Köszön­jük, hogy a testvéri közösség révén Krisztushoz, rajta keresz­tül pedig hozzád kapcsolódhat életünk. Kérünk, bocsásd meg kicsinyes önzésünket és gőgün­ket, amelyek miatt folt esik egy­házadon is. Te gyógyítsd ki be­lőlünk, ami rút, és nem illik nyájad tagjaihoz. Add Szentlel­­kedet, hogy a szeretet útján te­ltessük vonzóvá Krisztus testét, az egyházat és ezt a helyi gyüle­kezetét, a mi közösségünket is! Erősítsd meg bennünk szent Fi­ad szavát és szeretetét, hogy az egész világ előtt felszabadult örömmel lehessünk az ő követői! Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Köszönjük azt a hazát, azt a nemzetet, amelyben élünk. Köszönjük azt a szép nyelvet, amelyen beszélünk, és amelyen minket is megszólítasz. Kérünk téged, adj a szívünkbe felelős sze­retetet hazánk és honfitársaink iránt, hogy mindazt megbecsül­jük, megőrizzük és gyarapítsuk, ami összeköt bennünket, ami szép és értékes ebben a nemzet­ben. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Mennyei Atyánk! Kicsinyek oltalmazója, gyengék erősítője, szomorkodók vigasz­talója, elesettek felemelője! Te tö­röld le a könnyeket, hogy való­ban megkönnyebbülést adjon a sírás! Te adj bátorítást, hogy el­viselhető legyen a fájdalom! Te adj vigasztalást, hogy megszen­­telődjön a nyomorúság, a gyász! Te adj reménységet ott, ahol most embertársaink a halál ka­puja előtt állnak! Add meg mind­ezt most a rászorulók részére, és számunkra is, akik mindennap Jézus Krisztusra nézünk. Ő meg­nyitotta előttünk is az örök élet kapuját. Benne bízva, reá hagyat­kozva hadd láthassunk mindig előre, a te országod dicsőségéig! [Gyülekezet:] Ámen. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 8. VASÁRNAP - ÉZS 2,1-5 A béke inváziója A hadakozás tanulása. Kislányom első óvodai napjainak egyikén bele­keveredett egy kisebb verekedésbe. Nem kezdeményezett, nem provokált senkit, nem akart semmit elvenni vagy éppen megtartani, nem is ütött vissza, csak éppen rosszkor volt rossz helyen. Amikor az eset két nappal ké­sőbb esti beszélgetésünk során kide­rült, és a kislány minden nyelvi kife­jezőkészségét bevetve igen plasztiku­san mesélte el a történteket, elfogott az anyai aggodalom. Azonnal in­dulni akartam, hogy felhívjam az óvónők figyelmét az öltözőszekré­nyek rejtekéből a gyanútlanul arra já­ró kiscsoportosokat ijesztgető és pu­lóverrel csapkodó középsősök tá­madásaira. Aztán lehiggadtam, és be­szélgettünk inkább még egy kicsit. Mint ahogy kislányomnak merőben új élmény volt a nyíltan ellene fordu­ló erőszakos viselkedés, úgy kellett ne­kem is szembesülnöm az első óvodai napokban azzal, hogy a gyermekemet akár bánthatják is, és én nem vagyok ott, hogy megvédjem. Tehát meg kell tanítanom rá, hogyan védje meg ő sa­ját magát. Természetesen nem a visszaütés módjaira való okításra gondolok, hanem arra, hogy nem árt felismertetni vele saját határait, lehe­tőségeit, akár erejét, felkészíteni hely­zetekre, amikor megsérülhet testileg, lelkileg, megtanítani, hogyan álljon ki magáért, mikor jobb hallgatni, és mi­kor kell mindenképpen kiáltani. Úgy tűnik, gyorsan megtanulta a leckét, azóta nem számolt be hason­lóról, ami valószínűleg nem azért van, mert nem érte hántás, hanem talán mert megszokta, nem zaklatják annyi­ra fel a mindennapos kis lökdösődé­sek; talán mert ő is „tanulja a hadako­zást” azaz kialakította a maga straté­giáját, reakcióit az őt ért támadásra. Stratégiája pedig mindenkinek van, úgy tűnik, az óvoda óta minden­képpen: van, aki elfut, van, aki azon­nal visszaüt, van, aki megbosszul, van, aki megsemmisítő pillantást vet, van, aki lelki terrort alkalmaz, van, aki túszul ejt, van, aki megsem­misít. Különböző okokból, különbö­ző helyzetekben, de mindig a túlélé­sért küzdve elhisszük, hogy az élet harc, hogy minden pillanatban ké­szenlétben kell állni a támadásra, ezért tanuljuk a hadakozást, csiszol­juk, tökéletesítjük a „technikát”. Mélység a magasság előtt. Tapasz­talatainkkal ugyan ellentétesnek, azonban ősidőktől fogva vágyott­nak érezzük az Ézsaiás által lefestett idilli állapotot a béke korszakáról, a népek egyetértéséről, egy irányba tartásáról, az Isten tanítására figye­lésről. A tökéletes boldogságra mind­össze az vethet árnyékot, hogy a bé­kés jövendőről ítéletpróféciákba ágyazottan olvashatunk, Ézsaiás sza­vai pedig megerősítik a gyanút: az új korszakot Isten ítélete előzi meg. A próféta új utat mutat, amely út hegyre vezet ugyan, az Istennel talál­kozás helyszínére, a magasságok előtt azonban a mélység megjárása - minden jel arra mutat - nem kerül­hető el: az ítélet a béke korszaka előtt, a széthúzás az összetartás, a meg nem értés az egyetértés, az erőszak a fegyverek letétele előtt áll, méghoz­zá szükségszerűen. Pedig milyen jó lenne másként élni; azonban úgy tűnik, nem tudunk. Az édenkertet, a gyermeki ártatlanságot, a jóra törek­vést önerőből megtartani nem tud­juk, sőt villámgyorsan veszítjük el. Találkozás a hegyen. Otthonos ér­zés fenn a hegyen lenni, rátalálni a hazavezető ösvényre pedig meg­nyugvás; a Mester lába előtt ülni és rácsodálkozva hallgatni tanítását: a legjobb, amit tehetünk. Már-már tökéletes békesség és harmónia, leg­alábbis minden külső körülmény adott hozzá, a lényegi belső változás, egyfajta átalakulás azonban még hi­ányzik. Felszabadító Ézsaiás békepróféci­ája. Főként azért, mert az ítéletvárás szorongásai és bizonytalanságai, bű­neink súlyának mérlegelése, tetteink következményeinek taglalása köze­pette felcsillantja a reményt, hogy ami régen elveszett, ami életünk kö­zepéből hiányzik, ami beteljesíti az Élet utáni vágyódásunkat, az újból visszanyerhető. Isten jelenlétében újra átélhető az ősi bizalom, a „minden jól van” de­rűje, az „Isten tenyerén vagyok” bé­kessége, az önmagában értékes élet tökéletessége. Az Istennel való talál­kozás magasságaiban engednek a görcsök, amelyek olyan sokszor meg­­betegítenek, enged a szorítás a szív körül, kienged az ökölbe szorult kéz, elernyednek a feszülő izmok, és leke­rül a fegyver is. Az Úr világosságának fényében egészen másnak látszik minden, a másik ember vagy én magam: nem ellenfél többé, hanem barát. Ebben a világosságban látjuk meg azt is, hogy van másik út, van, aki kenyérrel dob vissza, sőt van, aki odafordítja a má­sik arcát is. Senki sem akar bántani. Új kor­szak kezdődik. Amikor nem túl kell élnünk, hanem egyszerűen él­nünk, ehhez pedig nincs szükség A VASÁRNAP IGÉJE fegyverekre, a megtanult védekezé­si stratégiákat sem kell használni - azért, mert senki sem akar bántani. Nem kell megvédeni magunkat, hi­szen nincs kitől; nem kell testileg, lelkileg megsebesítő helyzetekre felkészülni; nem kell hadakozást tanulni és erre tanítani sem. Ez a bé­ke korszaka! Amikor a minket ért sérelmek miatt bennünk dúló fe­szültség jóra fordítható, a bennünk munkáló hatalmas energiák a má­sik ellen fordulás helyett erőforrás­sá tehetők. így lesz a kardból kapa, a lándzsából metszőkés. Lényeget megváltoztató átalakulás. Ehhez kell az Isten közelsége, ehhez kell a világosság. Kiveszi kezünkből a fegyvert. Ta­lán éppen a megtanult védekezési stratégiáink nem engedtek hozzá elég közel, nem engedtek eléggé rá fi­gyelni, és takarták el előlünk fényét, így ő jött közel, ő jött közénk, embe­ri testben és rajtunk keresztül mun­kálkodó Lélekben. Az emberré lett Isten életével mu­tatta a hegyre vezető utat, tanított példájával a békességre a háborúsko­dás és az önvédelem helyett, engedel­mes halálával pedig szelíden kivette kezünkből a fegyvert. Benne teljese­dett be reményünk: van másik út, le­het kardból kapa, lándzsából metsző­kés; amit erőként kaptunk, azzal nem pusztítani és ártani, hanem al­kotni és éltetni lehet. Helyreállított bizalommal, harca­imtól megszabadítva, Isten közelében és világosságában tudni magamat. Mi más lenne a békesség?! ■ Pethő-Udvardi Andrea „Futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam” ► Július végéhez érkeztünk, így e havi történetünk is a befejezéséhez kö­zeledik: mai írásunkból Felix Mendelssohn Bartholdy Paulus orató­riuma második részének második felét ismerhetjük meg. Továbbra is a mű Philippe Herreweghe vezényelte előadását ajánljuk meg­hallgatásra (https://goo.gl/PKaPfi). Az előző szakasz végén ezt a fel­adatot kapta Pál és Barnabás: „Pogá­ny ok világosságává teszlek, hogy üd­vösségük légy a föld végső határáig." (ApCsel 13,47) Mai első történetünk - görög kul­turális közegben - örömteli gyógyí­tással indul, de nehezen megoldha­tó helyzetbe torkollik., fisztrában élt egy sánta lábú ember, aki születésé­tőlfogva sánta volt, és sohasem tudott járni. Ő hallgatta Pál beszédéi, aki rá­tekintett, és látta, hogy van hite ah­hoz, hogy meggyógyuljon. Ezért han­gosan így szólt hozzá: »Állj a lábaid­ra egyenesen!« Ekkor az talpra ugrott, és járt. Amikor a sokaság látta, amit Pál tett, likaóniai nyelven így kiáltot­tak: »Az istenek jöttek le hozzánk em­beri alakban!« Barnabást Zeusznak mondták, Pált pedig Hermésznek, mivel ő volt a szóvivő. Zeusz papja pe­dig akinek a temploma a város előtt volt, bikákat és koszorúkat vitt a kapuk elé, és a sokasággal együtt ál­dozatot akart bemutatni nekik.” (14,8-13) A kórustétel megmutatja, hogyan ábrázolható zenei eszközök­kel a színlelt megalázkodás, az álsá­gos hajlongás: „Legyetek kegyesek hozzánk, magasságos istenek! Néz­zetek le az áldozatunkra.” A következő recitativo, ária és kórus egymásra épül. „Amikor meg­hallották ezt az apostolok, Barnabás és Pál, ruhájukat megszaggatva a so­kaság közé futottak, és így kiáltottak: »Emberek, miért teszitek ezt? Mi is hozzátok hasonló emberek vagyunk, és azt az evangéliumot hirdetjük nektek, hogy ezekből a hiábavaló dolgokból térjetek meg az élő Istenhez, aki teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van.«” (14,14-15) Pál így folytatja: „Ahogy a próféta mondja: Minden bálványotok csalás, hivalkodó sem­mi, élettelen. El kell bukniuk, ha csapások érik őket. Isten nem lakik ember készítette templomokban.” „Nem tudjátok, hogy ti Isten templo­ma vagytok, és az Isten Lelke benne­tek lakik? Ha valaki az Isten templo­mát megrontja, azt megrontja Isten, mert az Isten temploma szent, és ez a templom ti vagytok’.’ (íKor 3,16-17) A jelenet zenei hitvallássá emelke­dik; Pál szavait a közösség is megis­métli: „De a mi Istenünk a mennyek­ben van, és azt teremt, amit akar.” Mendelssohn - ötödik, cantus firmus szólamként - mesterien beépíti a kó­rustételbe Luther Credo-énekét: „Mi valljuk: hiszünk Istenben, / Menny, föld nagy Teremtőjében, / Ki édes­atyánk lett nekünk, / Hogy mint gyermekei éljünk.” (EÉ 247,1) A dráma folytatódik egy recitativó­­ból kinövő kórusban. „Akkor fel­bujtották a zsidók és pogányok soka­ságát, és nagy haraggal kiáltottak ellene: »Ez az Isten temploma! Izra­elita férfiak, legyetek segítségül! Ez az az ember, aki e nép ellen, a törvény ellen és e hely ellen tanít mindenkit mindenütt! Kövezzétek meg őt!« És ők mindannyian üldözték Pált az útján, de az Úr mellette állt, és erő­sítette őt, hogy prédikációja bizony­ságtétel legyen, és minden népek meghallgassák.” A tenor cavatina Jézus hangján bá­torít: „Légy hű mindhalálig és neked adom az élet koronáját. Ne félj, mert én veled vagyok’.’{Jel 2,10; Ézs 41,10) A történet befejezése: „Pál elkül­dött Efezusba, magához hívatta a gyülekezet véneit, és így beszélt hoz­zájuk: »Ti tudjátok, hogyan viselked­tem közöttetek az egész idő alatt: szolgáltam az Úrnak teljes alázatos­sággal, könnyek és megpróbáltatások között, és bizonyságot tettem a mi Urunkban, Jézusban való hitről. És most, íme, én a Lélektől kényszerít­ve megyek Jeruzsálembe, fogság és nyomorúság vár rám. Közületek töb­bé nem látja arcomat senki.« Ekkor sírásra fakadtak, és ezt mondták: »Isten mentsen, Uram, ez nem történ­het meg veled!« [Mt 16,22 - különle­ges hatású és elgondolkodtató Péter Jézushoz intézett szavait felismerni ebben a másfajta közegben.] De Pál így felelt: »Miért sírtok, és miért keserítitek meg a szívemet? Hiszen én nemcsak megkötöztetni, hanem meghalni is kész vagyok Jeruzsá­lemben az Úr Jézus nevéért.« Miu­tán ezeket elmondta, mindnyájukkal együtt térdre borulva imádkozott. Azután kikísérték a hajóhoz, és nem látták őt többé.” (ApCsel 20,17-38; 21,13 nyomán) CANTATE Az oratóriumot záró három tétel összegzés: a kereszténység hangja. Először János apostol bölcs szavait szólaltatja meg a - környezetéhez ké­pest különleges hangnemben lévő, ezért lebegő hatást keltő - kórusté­tel: „Lássátok meg milyen nagy sze­retetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk.” (íjn 3,1) Majd Pál apostol híres levelé­nek szavaira ismerhetünk. Az utol­só recitativo rá vonatkozik: „És ha nemsokára feláldoztatik is, ama nemes harcot megharcolta. Futását elvégezte, a hitet megtartotta. Vé­gezetre eltétetett neki az igazság ko­ronája, amelyet megad neki az Úr, az igaz bíró ama napon.” (íTim 4,6-8 nyomán) A zárókórus vi­szont már a mindannyiunknak szó­ló örömhírrel kezdődik: „De nem­csak neki, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését." (íTim 4,8 nyomán) A tétel vigasz­talással folytatódik: „Gondol ránk az Úr, megfog áldani’.’ (Zsolt 115,12) Az elmaradhatatlan zárófúga alapját pedig az Isten irgalmáról szóló zsoltár versei adják: „Áldjad, lelkem, az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét!” (Zsolt 103,1) „Ti, angyalai, áldjátok az Urat!” (Zsolt 103,20 nyomán) Csatlakozzunk hozzájuk mi is! ■ Dr. Ecsedi Zsuzsa

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents