Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-12-20 / 51-52. szám
Evangélikus Élet KRÓNIKA 2015. december 20-27. *► 21 „Tekintete lángolt, sugárzott, alakja megnőtt” Hatvan évvel ezelőtt restaurálták Petőfi Sándor hiteles arcképét ► Számunkra, magyarok számára a 20. század legnagyobb ajándékainak egyike volt, hogy hatvan évvel ezelőtt, 1955 tavaszán megláthattuk Petőfi Sándor igazi arcát. Egy régi, mármár elpusztult dagerrotípia kelt életre, és a segesvári csatatéren eltűnt költő nézett vissza róla. „Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? / Ki meri meglátni, ki meri idézni / az igazi arcát?” - írta Babits Mihály 1923-ban, Petőfi születésének századik évfordulóján. T-^^.alán az is sorsszerű, hogy Petőfi igazi arca egy beteg korban, egy lélekkínzó világban jelent meg előttünk, amikor jog és törvény semmibevétele volt a módi, amikor politikai merényletnek tekintettek mindent, ami a személyiség, a társadalmi csoport, réteg vagy osztály érdekvédelmére irányult, és ezáltal akadályt gördített volna a hatalom útjába. Vélhetően nem volt 1955-ben olyan eszmélő magyar az országban, aki ne döbbent volna meg a csoda - mert csoda volt - láttán. Egy év múlva, 1956-ban kitört a forradalom, amelyet egyre többször hasonlítunk 1848-hoz. Hatvan esztendővel a dagerrotípia felfénylése után nem lehet figyelmen kívül hagyni az összefüggéseket. Hogy minek és kinek köszönhetjük ezt az ajándékot? MihályfiErnő így foglalta össze egy fotóalbum előszavában: „Escher Károly műszaki, tudományos képzettsége, vegyészi, technikai tudása találkozott riporteri fantáziájával, és olyan feladatot oldott meg, amely páratlan nemzeti ereklyéhez juttatta népünket. A Nemzeti Múzeumban őriztek egy dagerrotípiát, amely a feljegyzések szerint Petőfi Sándort ábrázolja, de már szinte teljesen elpusztult. Escher Károly kockázatos kísérletbe fogott, kidolgozott egy eljárást, és sikerült az elpusztult dagerrotípiát újra életre keltenie, tökéletesen restaurálnia; Petőfi Sándornak egy évszázad alatt láthatatlanná mosódott arcvonásai előtűntek, feltámadt az egyetlen hiteles Petőfi-fénykép.” A költő öccse, Petőfi István, aki majd három évtizeddel élte túl bátyját, 1879-ben ekképp vallott: „A kérdéses daguerrotyp már 1868-ban is, amikor Szendrey Júlia halála után megtekintettem, annyira elmosódott volt, hogy azon csak egy görbült alaknak mintegy árnya látszott.” Eladdig Orlai Petrich Soma festményei és Barabás Miklós rajzai őrizték a költő arcvonásait. Hogy mi volt jellemző ezekre a képekre? Jókai Mór 1892-ben írott, Petőfi élete és költeményei című munkájában válaszol rá: „Petőfi nem volt eszményi alak egy férfiban. Hátramaradt arczképei közül csak az az egy hű, amelyet legelőször rajzolt Barabás, a hol Petőfi két kezét hátratéve tartja: a többi mind eszményítve van. Termete szikár, középnagyságú, arczszíne sápadt, szemei apró feketék, szemöldökei satyr-vonalba menők, orra hegyes, tövén a homloknál benyomott, haja fölfelé szoktatott, szája kicsiny, s egy rendedenül előreálló fog miatt gunyoros kifejezésre nyíló. (...) Hajh, de mikor ezt az arczot a költészet lángja megvilágítá, mikor műveit elkezdte szavalni, akkor minden vonásában kigyulladt a lélek; tekintete lángolt, sugárzott, alakja megnőtt, felmagosult, szobor idomot vett; akkor a ki látta, a ki hallotta, belé kellett neki szeretni.” Ernst Lajos 1922-ben publikált, Petőfi arcképei című tanulmányában egy helyütt azt olvashatjuk: „Az első kép, mely Petőfiről készült, az a gyermekkori arcképe, amely gyűjteményemben van, s amelynek hátán »Alexander Petrovics, 1834« olvasható. [...] Lehet, hogy valamelyik rajztanára festette le őt ebben az időben. A képen az első pillanatban feltűnik a kissé elálló, hegyes fül és a sötét, kemény hajzat, aminővel Orlai leírta.” A második világháború után, a kommunista uralom idején Rákosi Mátyás, a párt első embere beszédeiben, írásaiban, hétköznapi társalgásaiban gyakran hivatkozott a költőre. Például: „Hangsúlyozzuk, hogy mi, kommunisták a nemzet pártján vagyunk, tehát lobogtassuk büszkén a nemzetiszínű zászlót, amely alatt Petőfi, Kossuth és Táncsics harcoltak.” Amikor értesül a technikai eljárás sikeréről, majd később elébe teszik Petőfi igazi arcát, vajon mit érez? Elmereng-e a kép fölött? Vagy lehet, hogy riadtan arra gondol: milyen szerencse, hogy Petőfi halott! Még 1955-ben Escher Károly (1890-1966) levelet írt neki: „Budapest, 1955. október 10. Rákosi Mátyás elvtársnak Két évvel ezelőtt Mihályfi Ernő népművelési miniszterhelyettes kezdeményezésére hozzáfogtam a Petőfi Múzeumban levő, teljesen leromlott Petőfi daguerro fénykép helyreállításához. A kis ezüstlapon levő Petőfi-arcképből már semmi sem látszott. A szem körüli rész alig láthatóan, sejtelmesen volt felismerhető. A munka nem sok reménnyel kecsegtetett. A kis ezüstlapon az egyetlen hiteles Petőfi-arckép teljesen megsemmisült. A cél az volt, hogy a megsemmisült Petőfi-arcképet minden mechanikai beavatkozás (retus, rajzolás stb.) nélkül visszahozzuk abba az állapotba, amelyben volt akkor, amikor a felvétel készült. Ez csak kémiai úton volt lehetséges. Hosszú, fáradságos munka és előtanulmányok után sikerült visszahozni a kis ezüstlapra Petőfi egyetlen hiteles arcképét. Meglepetésként hatott, hogy az előtűnt Petőfi-fénykép, szemben az eddig ismert Petőfi-arcképekkel, egy egészen új, lángoló tekintetű, fiatal Petőfit állít elénk. Arra kérem Rákosi Elvtársat, adjon módot, hogy munkám eredményét személyesen bemutathassam. Elvtársi üdvözlettel: Escher Károly fotóriporter II., Mártírok útja 5/a.” Az ember azt hinné, hogy a páratlan nemzeti ereklye felkelti Rákosi érdeklődését is, de amikor tájékoztatják a levél tartalma felől, a követ[Titkára, Szatmári István kézzel írott sorai az eredeti levélen:] „Válasz: Értesítjük, hogy R.[ákosi] e.[lvtárs] nagy elfoglaltsága miatt kérését nem tudjuk teljesíteni. Sikeres [a szót utólag biggyesztették a szavak közé] munkájáért ez úton fejezzük ki elismerésünket. Sz.[atmári].” [Ugyanez október 21-i dátummal legépelve.] Ma is megdöbbentő az az indolens magatartás, ahogy a szenzációs hírt kezelik. A „nagy elfoglaltság miatt...” Bezzeg ha például Lenin ismeretlen fényképe került volna elő! Az újságok első oldalai alighanem ezzel volnának tele. Az evangélikus Petőfi azonban nem hozza lázba az elvtársat. Hogy a szónoklataiban gyakorta emlegeti? Az más. Az színjáték. A levélre adott válaszában tökéletesen megnyilvánul Rákosi igazi világa. Soron kívül, azonnal fogadni kellene Escher Károly fotóriportert, és részletesen kikérdezni az eredményről, majd ország-világ elé tárni, ami halottaiból feltámadott. Mit nem adnának a franciák például Napóleon vagy a németek Goethe hiteles arcképéért, mert más a festmény, és más egy dagerrotípiából életre varázsolt arc. Fehér Béla írja az egyetlen hiteles Petőfi-kép kapcsán: „A dagerrotípiát illetően kevés a megbízható támpont. A szakemberek megítélése szerint a képet Egressy Gábor készítette 1845 júliusában a saját lakásán, a Kerepesi út és a Síp utca sarkán álló Marczibányi-ház második Ri-zonvncnak látszik, hogy Szendrey Júlia elhunyta után fia, Petőfi Zoltán birtokába került, majd az ő halálát (1870. november 5.) követően Beliczay Imre orvosnövendékhez, aki Zoltán barátja volt, s ápolta is a beteg fiút. Mindezt onnan tudjuk, hogy Beliczay A Hon 1879. szeptember 19-i számában mérges hangú cikket írt annak kapcsán, hogy a Petőfi Társaság folyóiratában, a Koszorúban a költőről készült fénykép megjelent. De nem a közlés háborította fel, hiszen ahhoz hozzájárult, maga adta át a képet Szana Tamásnak, a társaság főtitkárának. Másról volt szó. Beliczay leszögezi, hogy a kép másolhatósági jogait illetően sok ajánlatot kapott, de egyiket sem fogadta el, miután Petőfi Sándor hiteles arcképét ereklyének tekinti...” Megbízta azonban Beszédes esztergomi fényképészt, majd Országh Antalt a másolási feladattal, de az eredmény középszerű volt. A felháborodás oka az volt, hogy Klösz György (1844-1913) sokszorosító lemezt készített a másolatokról, amelyeket áruba bocsátott. „Lugosi Lugo László, aki 2002-ben monográfiát írt Klösz György életéről - folytatja Fehér Béla -, kiderítette, hogy Klösz nemcsak sokszorosította a képet, más beavatkozásra is szükség volt, ugyanis a dagerrotípiát víz érte.” A Vasárnapi Újság 1879. augusztus 17-i számából kiderül, hogy Beliczay Imre orvos a fővárosi kapitánysághoz fordult a Klösz-féle képek jogosulatlan árusítása miatt. Kiderült az is, hogy akkor már az ő tulajdonában lévő eredeti dagerrotípia nagyon megfakult, Petőfi körvonalai alig voltak kivehetők. Szinnyei József közlése szerint az eredeti arckép 1905-ben Ernst Lajos (1872-1937) neves műgyűjtő és művészeti író birtokában volt, ugyanakkor Hatvány Lajos határozottan állítja (így élt Petőfi, 1955-57)» hogy Ernst egy életen át hiába kereste az eredeti dagerrotípiát, nem jutott a nyomára. Bizonyára csak az egyik másolattal rendelkezett. Hatvány elmondja, hogy az elveszettnek hitt eredeti arcképre végül egy fiatalember (Rózsa György) talált rá 1948-ban Beliczay Imre leszármazottainál. így került elő az a dagerrotípia, amely ma a Petőfi Irodalmi Múzeumban található, s amelyet Escher Károly restaurált. Fehér Béla megemlíti: „Figyelmet érdemel az a tény, hogy Ágai Adolf lapszerkesztő és jeles humorista a dagerrotípia felbukkanásakor felkérte Jankó János festőművész-grafikust (1833- 1896), hogy készítsen rajzot az erősen halványuló képről. A kortársak szerint Jankó abszolút pontossággal adta vissza az arckép minden részletét, többen úgy vélekedtek, olyan, mintha Petőfi a jeltelen sírjából lépett volna elő. Mindenesetre Jankó rajza mellkép, Petőfi nem ül széken, kicsit jobbra fordulva áll, előrenéz, a karja nem is látszik.” Berecz Károly írja 1898-ban A régi „Fiatal Magyarország” című könyvében: „Az arczkép, melyet nejének hátrahagyott holmija közt találtak, a negyvenes évek elején készült primitív daguerrotype - reám, megvallom, döbbentő hatást tőn, mintha a nyomtalanul eltűnt a maga eredeti alakjában lépett volna elém. E bánatosan lehajtott fő szemlélésével, tekintetével, melyben egész lelke ki van fejezve, nem győztem betelni.” így vagyunk vele az arckép feltámadásának hatvanadik évfordulóján is. „Soha nem élt a világon költő, a kinek szelleme annyira önmagához hű lett volna, mint Petőfi...” - írta Jókai. Kosztolányi Dezső pedig így vallott 1923-ban, a költő születésének századik évfordulóján: „Ha valamikor, sok-sok ezer év múlva fölébresztenének síromból, s hirtelen arra kérnének, hogy nevezzek meg egy költőt, ezt mondanám: Petőfi.” Ugyancsak Kosztolányi írta a költőtársról Óda című versében, amely székfoglalója volt a Petőfi Társaságban: „Ám nagyapám, ki honvéd százados volt / és verekedett a császári haddal, / még látta arcod és hallotta hangod / tűzben remegni, amikor a vad dal / fölreszketett és még mesélt felőled / olyant, amit mi álmodni se tudnánk, / mély téli esten, a gyerekszobában, / mikor a findzsán reszketett a rumláng.” Csendesen kérdezem: megérdemeltük-e Petőfi Sándor igazi arcát? ■ Kő András A kiskőrösi evangélikus gyülekezet keresztelési anyakönyvébe 1823. január í-jén jegyezték be Petőfi Sándor nevét
