Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-11-15 / 46. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2015. november 15. »• 9 BHBÜ Eredményes misszió vagy lassú agónia Felügyelői vita az áhított rendről l*- Folytatás az 1. oldalról Felbukkantak a migrációval kapcsolatos, államilag is táplált félelemre épülő, a keresztény Európa egészének fennmaradásáért aggódó megoldási javaslatokat megfogalmazó hozzászólások. De hasonló arányban szólaltak meg olyanok is, akik a kérdés keresztényi megközelítésére helyezték a hangsúlyt, s azzal érveltek, hogy bár nem a keresztény közösségek faladata a kialakult probléma megoldása, az evangélium alapvető üzenetéből fakadó feladatunk az, hogy erőnkhöz mérten segítséget nyújtsunk a nélkülöző, üldözött embereknek. A konferencia résztvevői megállapították, hogy egyházunk ezen a téren - a többi keresztény felekezethez hasonlítva - az elmúlt hónapokban nem vallott szégyent. A migrációs vitát követően a felügyelők meghallgatták az Evangélikus Információs Szolgálat elmúlt két hónapos munkájáról szóló beszámolót, amelyben tájékoztatást kaptak az Evangélikus Élet átalakítási folyamatáról, valamint a Kötőszó evangélikus közéleti blog elindításáról. Mellőzött tanulmány bajainkról A szombat délelőtti, a gyülekezeti konfliktuskezelésről szóló programot dr. Cserhátiné Szabó Izabella áhítata vezette be. A damaszkuszi útra utalva az Északi Egyházkerület püspökhelyettese azt mondta, hogy az mindig befelé, az emberi lélek legmélyebb régiói felé vezet, és a lélek sűrűjébe érve elkerülhetetlenek a konfliktusok. Prédikációjában felhívta a figyelmet arra, hogy a konfliktusok, viták megoldásának legjobb módja az elérő vélemények ütköztetése, de mindig figyelemmel kell lennünk arra, hogy Jézus tanítása szerint az ellenfél, az ellenség is a testvérünk. Tiszta keresztényi szeretettel igyekezzünk megelőzni a konfliktusok kialakulását, de ha ez nem megy, akkor a problémák elfedése helyett beszéljünk egymással, így keressünk közösen olyan megoldást, amely egyik felet sem készteti önmaga feladására, hanem valódi konszenzusra épül. A professzionális konfliktuskezelés alapfogalmait és módszereit Ugrin Erzsébet mediátor foglalta össze, az előadását követő vita pedig lényegében hidat képezett és átvezetett a délután témáihoz, amelyeket körüljárva a résztvevők az egyházunk egészét érintő legfontosabb problémákat és az azokból fakadó konfliktusokat igyekeztek leltározni és elemezni. A szakember előadását követően - Fábri Györgynek, az Északi Egyházkerület felügyelőjének aktív moderálása mellett - Mészáros Tamás nyugati, majd Lengyel Anna déli kerületi felügyelő beszélt a működési területén tapasztalt konfliktusforrásokról. Mészáros Tamás arról szólt, hogy a lelkészek körében tapasztalt, mind gyakoribb magánéleti konfliktusok közvetlenül és rombolóan hatnak gyülekezeteik életére is. Idén a nyugati kerületben már fél tucat fegyelmi eljárást voltak kénytelenek lefolytatni, s köztük akadtak olyanok is, melyek nem csupán a keresztény etikai normákra épülő egyházon belül keltettek komoly felháborodást, de világi körökben is megrökönyödésre adhattak okot. A nyugati kerületi felügyelő elmondta: a túlterhelt, sok esetben feladataik végzésében és magánéleti konfliktusaikban kizárólag magukra utalt, az országos egyház által magukra hagyott lelkészek problémáinak lehetséges kezeléséről már évekkel ezelőtt elkészült egy alapos, a lehetséges megoldási javaslatokat is tartalmazó tanulmány. Ez a munka elemzi, ismerteti a pályakezdő, fiatal lelkészek gondjait, azokat a problémákat, melyek a többségükben idős emberekből álló presbitériumokkal való együttműködésből fakadnak. A tanulmány felhívja a figyelmet arra, hogy a munkájukban túlterhelt, esetleg nem lelkész hivatású házastárssal élő lelkészek gyakran olyan magánéleti konfliktusokkal kerülnek szembe, melyeket - tudatos, szervezeti házassággondozás hiányában - képtelenek maguk megoldani. Sok más mellett a szövegben szó esik továbbá arról is, mennyire fontos volna egy, az előmenetelt, a lelkészekkel szemben az egyház és a gyülekezetek által megfogalmazott elvárásokat és a folyamatosan magas színvonalú lelkészi munka biztosításának feltétel- és követelményrendszerét rögzítő lelkészi életpályamodell kidolgozása. Mészáros Tamás a tanulmány főbb megállapításainak ismertetését követően kijelentette: a javaslatokat évekkel ezelőtt letették a zsinat asztalára, de nem történt semmi, visszajelzést nem kaptak, még a megállapítások megvitatására sem került sor, vagyis az egyház ezúttal is a problémák szőnyeg alá söprésének módszerét választotta. Segítség kell a segítőknek Lengyel Anna előadásában utalt rá, hogy bár vannak konfliktusok az egyházban, szerinte nem ez a jellemző, majd hozzátette: a konfliktusokat helyben kell megoldani. A Déli Egyházkerület felügyelője felhívta felügyelőtársainak figyelmét arra, hogy lehetőségeik szerint támogassák a helyi egyházi médiumok - lapok, weboldalak - működését, melyek fontos szerepet játszhatnak a belső egyházi nyilvánosság megteremtésében, így teret adhatnak a konfliktusok kibeszélésének, a megoldások megkeresésének is. Jó példaként említette Lengyel Anna a Szombathelyen működő Credo Rádiót, amely a városban és környékén élő kétszázezer embert éri el evangéliumi tartalommal. Ezt követően az északi kerület felügyelője beszélt arról, hogy lelkészeink jelentős része a személye ellen irányuló támadásként éli meg a munkáját érő kritikát, holott a hívek többsége sokkal inkább értük, nem pedig ellenük fogalmazza meg észrevételeit. Fábri György arra intette felügyelőtársait, hogy gyülekezeteikkel együtt segítsék, támogassák lelkészeiket, akik - amint Mészáros Tamás előadásából is kiviláglott - sok esetben maguk is ugyancsak rá vannak szorulva arra az emberi, lelki segítségre, amelyet a hívek éppen tőlük várnak. Tiszta irányítást és felelősséget! A vitának ezen a pontján Gáncs Péter megjegyezte, hogy százhúsz olyan lelkészünk szolgál, aki az elmúlt öt évben nem vett részt semmiféle képzésen. Erre Fábri György úgy reagált, hogy a civil életben nincs egyetlen olyan, emberekkel foglalkozó szakma sem, ahol ezt bárki megengedhetné magának. A beszélgetés közben szóba került, hogy számtalan konfliktus megelőzhető, ha a gyülekezet, a presbitérium rendszeres visszajelzést ad a lelkésznek, közösen értékelik az elvégzett munkát. A gyülekezet felelős a saját lelkészéért, de meg kellene teremteni annak a feltételeit is, hogy a kinevezett lelkészeket is számon lehessen kérni. Ehhez kapcsolódva felvetődött a vitában, hogy sürgősen tisztázni kellene egyházunkban a vezetői kompetenciákat. Prőhle Gergely országos felügyelő arról beszélt, hogy a rendszerváltozás előtt a politikai hatalom az egyházi vezetőkön keresztül hatolt, avatkozott be a felekezetek életébe, ami érthető módon rendkívül irritálta a hívő közösségeket. A rendszerváltás után, az új egyházi törvények megalkotása során ezzel szemben olyan struktúrát hoztunk létre, amely szinte lehetetlenné tesz bármiféle egyházvezetői irányítást, de a szakmai-lelki pártfogolást is. Prőhle Gergely szerint a struktúra oktalanul korlátozza a jelenlegi vezetők cselekvőképességét, ugyanakkor olyan feladatokat ró a püspökökre, amelyeket nem nekik kellene ellátniuk. Tiszta irányítási és döntési, felelősségi rendszert kell kialakítani, elsősorban az egyházmegyék számának és szerepének átgondolásával, amely a hatékonyabb működés alapja lehetne. A vitában a felügyelők felhívták a figyelmet arra is, hogy az egyházon belül mindinkább meghatározóvá váló intézményi hálózatban (iskolák, diakóniai intézmények stb.) szigorú felelősségi és számonkérési rendszer működik, ugyanakkor a lelkészi kar tagjainak megméretésére, esetleges számonkérésére lényegében nincs lehetőség. Ez azért is furcsa - jegyezték meg többen -, mert ma már lényegében nem az egyre fogyatkozó egyház tartja el az intézményrendszerét, hanem fordítva. Missziói kudarc Ez utóbbi témához kapcsolódott előadásában a zsinat lelkészi elnöke, Hafenscher Károly ésAbaffy Zoltán nem lelkészi elnök is. Ők is, és a konferencián részt vevő felügyelők is kritikával illették az egyház missziói tevékenységéért felelős szervezeti egységek munkáját. A zsinat elnökei keményen bírálták a missziói bizottság tevékenységét, megjegyezve, hogy egyoldalúan értelmezi a feladatát, nem használja a kor követelményeinek megfelelő eszközöket, alkalmazott módszerei pedig eredménytelenek. A két elnök - a konferencia résztvevőivel egyetértésben - úgy vélte, hogy országos akciók, kétes hatásfokú nagyrendezvények szervezése helyett az országos egyháznak .^sokkal inkább a gyülekezetekben végzett missziós munkát kellene segítenie és minden eszközzel támogatnia. Prőhle Gergely országos felügyelő javaslatára a konferencia résztvevői közül megosztották tapasztalataikat társaikkal azok a felügyelők, akiknek gyülekezete az elmúlt években az aktív hívek számát tekintve gyarapodott. Itt most csupán egyetlen példát kiemelve essen szó az Újpesti Evangélikus Egyházközség Káposztásmegyeren végzett példás missziói tevékenységéről. Haba Gábor felügyelő elmondta, hogy címlistákat összegyűjtve és elemezve, egymás között a munkát megosztva, tudatosan megtervezett stratégia alapján keresték fel újra és újra a területükön élő „rejtőzködő” evangélikusokat, és mára ott tartanak, hogy folyamatosan gyarapszik, fejlődik gyülekezetük. Hafenscher Károly arról beszélt, hogy egyházunkban létezik egy olyan irányzat, amely a missziói munkát teljes egészében azonosítja az evangelizációval, holott az csupán a szükséges tevékenység egy része. A zsinat lelkészi elnöke is úgy érvelt, hogy országos akciók szervezése helyett a gyülekezetekben folyó missziói munkát kellene erősíteni, Prőhle Gergely pedig ezt azzal egészítette ki, hogy az evangélikus egyház által működtetett iskolákat érdemes lenne a missziói munka elsődleges terepének tekintenünk, s el kell érni, hogy az iskolalelkészi legyen az egyik legkeresettebb és - ami nagyon fontos - legmegbecsültebb szolgálati hely az egyházban. A misszióról folytatott vitában a felügyelők többsége egyetértett abban, hogy fogyatkozó egyházunk fennmaradásának és remélt erősödésének legfontosabb munkásai az alulfizetett, túlterhelt lelkészek, ezért őket kell minden erőnkkel támogatni, helyzetbe hozni. Ugyanakkor az is egyértelműen megfogalmazódott a konferencián, hogy a támogatás mellé pontosan leírt, egyértelmű követelményrendszert is támasztani kell, s aki nem felel meg a követelményeknek, az nézzen szembe a következményekkel is. ■ Illisz L. László, az Evangélikus Információs Szolgálat igazgatója Winkler Benő geológus emlékezete A híres-neves Selmecbányái (ma Banská Stiavnica, Szlovákia) bányászati akadémia a magyarországi földtani oktatás centruma volt. A történelem viharát elkerülni ugyan nem tudta, de működik jogutódja, a Miskolci Egyetem Műszaki Földtudományi Kara. A festői szépségű felvidéki városka utcaköveit számtalan kiváló bányamérnök és geológus koptatta. Közülük Winkler Benő több mint negyedszázadon át állt katedráján. írásunkban halálának századik évfordulója alkalmából emlékezünk rá. 1835. október 25-én született népes, tizenöt gyermekes evangélikus családban a Felvidéken. A Szepes és Sáros vármegyében kiterjedt földbirtokokkal rendelkező família ősapja Winkler Mátyás, aki a 17. század elején II. Mátyástól nyerte nemesi címét. A vezetéknév eredeti formája Winckler, a nemesi előnév a Winckelsteini. Winkler Benő (Benjámin) édesapja, Winkler (IV.) András (1779-1848) köztiszteletben álló személyiség volt, szülőfaluja, Magyarraszlavica (ma Uhorské Raslavice, Szlovákia) tágabb közigazgatási egységének, Sáros vármegyének a főügyészi tisztét töltötte be. Édesanyja, Dessewffy Zsuzsanna Dessewffy Imre Sáros vármegyei alispán lánya volt. A tehetséges diák középiskoláit Bártfán, Kisszebenben, Eperjesen és Kassán végezte. Ezt követően lett a Selmecbányái bányászati akadémia növendéke, ahol 1854 és 1857 között bányászati és kohászati ismeretekre tett szert. Utóbb, 1871- ben Berlinben képezte tovább magát. Gyakornoki évei után, 1863-ban a bécsi Császári és Királyi Földtani Intézetben kapott állást. A Felvidéken és Erdélyben végzett geológiai térképezési munkálatokat. 1869-től a Magyar Királyi Földtani Intézet segédgeológusa. Rendszeresen publikált, első titkára volt a Magyarhoni Földtani Társulatnak, szerkesztője a Földtani Közlöny című szaklapnak, előadója a Magyar Királyi Természettudományi Társulatnak. Tanárként a Selmecbányái bányászati akadémián 1871-től 1898-ig vezette az ásványtani-földtani-őslénytani tanszéket. 1915. november 10-én Selmecbányán köztiszteletben álló kutatóként és oktatóként hunyt el, A bányászati akadémia tanárai a várostörténeti domborművön szép kort, nyolcvan évet megélve. Az evangélikus egyház szertartásrendje szerint helyezték örök nyugalomra. Emlékét megőrizzük. ■ Rezsabek Nándor
