Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)

2015-07-12 / 28. szám

Evangélikus Élet MOZAIK 2015. július 12. ► 15 Harmadik országos középiskolai teremtésvédelmi verseny A zöldmozgalom kezdete majd ötven évvel ezelőttre tehető, hiszen az el­ső tudatos környezetvédelmi mozga­lomnak a Római Klub tekinthető, amelyet 1968-ban Aurelio Peccei olasz közgazdász alapított. Ennek előzménye a rovarirtó szerek, első­sorban a DDT káros hatásainak a fel­mérése volt. (Ez a szer a növények­ből az állatok és az ember szerveze­tébe kerülve felhalmozódik, és kóros elváltozásokat okoz, gátolja a szapo­rodást.) Azóta sok-sok konferen­cia, egyezmény, klímacsúcs és szám­talan környezetvédelmi szervezet megalakulása jelzi a környezetünk óvásáért tett nemzetközi erőfeszíté­sek útját. A zöldmozgalom egyik fontos cél­ja a figyelemfelkeltés és a szemlélet­­formálás. Hiszen a politikai és gaz­dasági vezetők, döntéshozók mellett az egyes ember mindennapi maga­tartása, döntései is hozzájárulnak a környezet- és természetvédelem si­keréhez. Ezért nagyon fontos, hogy minden egyes emberhez eljussanak az alapvető információk. A legeredményesebben a fiata­labb nemzedékek nyerhetők meg a zöldszemlélet számára. Az óvodában, ÜZENET AZ ARARÁTRÓL Rovatgazda: Sánta Anikó ararat@lutheran.hu iskolában elsajátított „zöldmagatar­tást” a gyerekek viszik haza, és ter­jesztik el a szülők között. Éppen ezt felismerve hirdette meg a református Ökogyülekezeti Moz­galom és az evangélikus Ararát Te­remtésvédelmi Munkacsoport az or­szágos teremtésvédelmi versenyt, amelyet idén már harmadik alkalom­mal rendeznek meg. A verseny cél­ja a hit és a környezettudatos felelős­ségvállalás összekapcsolása a ke­resztény fiatalok szemléletében, a környezet megóvása iránt elkötelezett gondolkodás és attitűd ösztönzése, valamint a gyülekezetek, ifjúsági csoportok, iskolák bevonása a terem­tésvédelmi munkába. Bár a verseny már június elején el­kezdődött, még mindig van lehető­ség a bekapcsolódásra, hiszen nem szükséges mind az öt fordulót telje­síteni. A pontversenyben a rangsor a végső összpontszám alapján dől el. A harmadik forduló júliusban, a ne­gyedik augusztusban, az ötödik szep­temberben zajlik. Az ünnepélyes eredményhirde­tés a teremtés hete záróalkalmán, október 4-én lesz a Soproni Evangé­likus Egyházközség templomában. A verseny fődíja egy háromnapos hosszú hétvége (október 3-5.) a Fer­­tő-Hanság Nemzeti Park látogató­központjában, Sarródon, a Kócsag­várban. Vezetett túrákkal, megfigye­lésekkel (például madarászás), sop­roni városnézéssel, fertőrákosi kirán­dulással a nyertes diákok és felkészí­tő tanáraik/kísérőik részére. A második és harmadik-díj: láto­gatás Budapest egyik érdekes kuta­tóintézetében, egyetemi központjá­ban 2015 őszén. Az első három nyertes (egyén vagy csapat) közös interjún vehet részt a Kossuth rádióban. A negyedik-ötödik csapat között pedig értékes tárgynyereményeket sorsolnak ki a szervezők. Forrás: okogyulekezet.hu A kővágóörsi kőtenger Az Evangélikus Élet 2014. évi 13. számában a Balaton-felvidéken a szentbékkállai kőtengerhez tettünk kirándulást. Az egykori Pannon­tenger nyomát őrző, megkövesedett homokturzások nemcsak egy telepü­lésre koncentrálódnak, sőt valamikor a Káli-medence jó részét kitöltötték. Azonban a sokszor a természetit is felülmúló civilizációs pusztító erők, a kövek szinte iparszerű hasznosítá­sa - átvitt értelemben - kisebb „ál­lóvizekké” sekélyesítette az egységes és összefüggő tengert. Maradékában a szentbékkállai mellett a második legkiterjedtebb a kővágóörsi. Ezek mellett Salföld és Mindszentkálla határa őriz egy-egy kisebb „kőtavat" Kővágóörs elnevezése is beszé­des: a kiváló tulajdonságai miatt ma­lomkőként hasznosítható nyersanyag megmunkálása őrződött meg a tele­pülés nevében. Ahogy a környező Köveskáléban is. A betonkeménységű kövek létre­jöttének alapját a Pannon-tenger partján lerakodott, nagy tisztaságú homok adta. Ezt utóbb a feltörő hő­források kovás oldattal járták át, kép­szerű szakkifejezéssel: cementálták. A tengervíz visszahúzódásával a fel­színre kerülő kőzetnek a puhább ré­szei a szél, az eső, a hőingadozások, a felszínformáló erők hatására le­pusztultak, csak legkeményebb részei maradtak időtállók. Történetük tehát földtörténeti korokon átívelő: a mio­cénben vette kezdetét, a pliocénban alakult ki ma is látható formavilága, pusztulása á jelen holocénben is tart. Azaz teljes életciklusuk tízmillió év­nyi. Számunkra, a 21. század embe­rei számára mindebből geológiai ér­dekességük és vizuális szépségük maradt, kiváló kirándulóhellyé vará­zsolva a Kővágóörs határában fekvő kőtengert. ■ Rezsabek Nándor EVÉL&LEVÉL&LEVÉL Mit is érdemes átgondolni? Barthel-Rúzsa Zsolt Újkori népvándorlás című írását a Szentháromság ünnepe utáni 4. vasárnap vezércikként hozta az Evangélikus Élet. A vezércikk az újság­írás megmondó műfaja. Az a dolga, hogy a médium legszembetűnőbb helyén egy aktuális kérdéssel kapcsolatban megmondja, hogyan is gondolkodjunk. Aznap a bevándorlás kérdésében tett orientációs kísérletet a szerző. A kényelmét és biztonságát féltő nyugati világ önvédelmi reflexeire apelláló ak­tuális politikai kommunikáció és a mátéi üzenet (,,.. .jövevény voltam, és befogad­tatok. . .”- Mt 25,35) távol állása a hívő ember számára komoly dilemma. Nekem mindenképpen, de talán mások számára is. A szerző statisztikákat sorol, a helyzet súlyosságát számokkal igyekszik szemléltetni, és gyors intézkedéseket sürgetve ostorozza az uniós intézmény­­rendszert. A nemzetközi jó példák (kerítések és videokampányok) sorát em­líti Mexikótól Ausztráliáig, de valahogy nem tud a bizonytalankodásaimon átbillenteni. Az utolsó bekezdésben aztán elindul egy lelkiismeretemnek kedves mondat: „Keresztényként mindent meg kell tennünk az üldöztetést szenvedőkért, segí­tenünk kell a nélkülözőket...” de rögtön utána jön a hideg zuhany: „hogy szülő­földjükön találják meg a boldogulás lehetőségét” A heteken, hónapokon át gye­rekekkel ezer kilométereket bujkálok számára itt és most tényleg ez a segítség? Az életüket féltőknek ez idegesítő lózung, és nekünk sem több lelkiismereti pla­­cebónál. Nem lettem elszánt ellensége a „fogadjunk be mindenkit” elvnek attól sem, hogy a szerző az emberkereskedők (-csempészek) zsebébe vándorló dollármilliárdo­­kat emlegette, s a cikk végére (számomra) kiderült, hogy Mt 25,31-46 feltételes értelmezése sajnos nem működik. Az utolsó mondatban a műfaj is elveszíti a lényegét, és eligazítás helyett a szer­zői bizonytalanságot is példázó felhívás dobja vissza a labdát az olvasó térfelére: „Érdemes átgondolni, milyen megoldást válasszunk.” Mit is érdemes átgondolni? Szerintem azt, hogy a lelkiismeretünk határa saj­nos nem Európa és Afrika, Szerbia és Magyarország, hanem az élet és a szenve­dés közt húzódik. Aztán azt is, hogy a gulyáskommunizmus langymeleg köze­ge sem törte meg nálunk a menekülési elszántságot. Azt, hogy a mesterséges fi­zikai és indulati akadályok még több szenvedést és tragédiát hozhatnak, hogy a menekültek minden falon át fognak mászni, minden határon át fognak kelni, mi­vel nincs más lehetőségük az életben maradásra. A menekültek érkezését a kerítések, elsüllyedt hajók és vízbe fulladt emberek eddig sem állították meg, és az emberkereskedelmet sem lehetett ilyen módsze­rekkel megszüntetni. Azt is át kell gondolnunk, hogy akik eljutottak hozzánk, tő­lünk új életet és esélyt szeretnének kapni. A megoldást inkább a nemzetközi jog megváltoztatása hozhatja el. Humani­tárius folyosókat kellene létrehozni, amelyek biztosítják, hogy a legsúlyosabb he­lyekről legálisan juthassanak el a világ szerencsésebb részére a menekültek. A szer­ző kérésére - ha tényleg komolyan vesszük a kérdést - én ezt a megoldást vá­lasztanám. Ha máshogy gondoljuk, akkor a keresztény Európának végképp nincs jövője. Péterffy Gábor (Budakeszi) Csikvándi számvetés Örömmel és Isten iránti kimondhatatían hálával olvastuk az Evangélikus Élet múlt heti számának híradását a csikvándi lelkésziktatásról (3. o.). Feleségemmel (Né­meth Márta, Németh Géza legkisebb leánya) együtt személyesen is jól ismerjük a helyi gyülekezet belső viszonyait, többek között vágyukat a helyben lakó, ve­lük élő lelkész után. Vallásuk megtartásának igyekezete, hűségük egyházuk iránt mindig tiszteletre méltó volt - Isten újra megáldotta őket nekik mindenben tet­sző, alkalmas lelki vezetővel. Isten áldja meg a beiktatott lelkészt és a gyülekeze­tét közös, Krisztust kereső-követő útjukon! SDG! Némi kellemetíen mellékízt mindössze a cikk címe jelent számunkra, valószí­nűleg csupán felületességből származó pontatlansága miatt. Apósom ugyanis 1940- től 1978 végéig, közel harminckilenc esztendei helyben lakó és helyben végzett lelkészi szolgálat után vonult nyugdíjba, és akkor költözött át feleségével együtt a csikvándi parókiától néhány házzal odébb levő saját kis otthonába (szűkös anya­gi körülményeik között is lehetővé akarták tenni a helyben lakó új lelkész számá­ra a szolgálati lakást). Haláláig továbbra is kedves gyülekezetében élt, szolgált, aho­gyan csak Isten kegyelméből tehette. A cikk tartalma korrekt, örömszerző - a cím méltatlanul torz. Kár érte. Feleségemmel együtt tisztelettel köszöntjük Önöket, munkájukra-hivatásuk­­ra Isten áldását kívánjuk: Sümegi Péter és felesége, Németh Márta (e-mail) A cikk címét - a napi- és hetilapoknál szokásos gyakorlatot követve - szerkesztőségünk adta, mégpedig a szerző által küldött szöveg alapján. „Utoljára hetvenöt éve iktattak helyben lakó pásztort Csikvándon” - olvasható az újság hasábjain megjelent tudósí­tásban is, és ez az információ megfelel a valóságnak. A szerk. Csengey Gusztáv emlékezete > Kilencven éve halt meg Csengey Gusztáv (1842-1925) evangéli­kus lelkész, költő, tanár. Oktatott - többek között - a miskolci evangélikus jogakadémián is. 1940-ben a miskolci evangélikus temetőben levő sírjánál a jogaka­démiai Luther Szövetség képvi­seletében megemlékezést tar­tottunk; az ott elmondott beszé­demet adom újra közre - kor­dokumentumként. Az embernek van egy nagy barátja: a feledés. Jótevő angyalként jár vele, há­borgó lelkét lecsendesíti, égő indula­tait eloltogatja, vérző sebeit bekötö­zi. Ott ül ez az áldott angyal a teme­tői síroknál, és az elhunytak után ke­sergő lelkeket szelíden ölébe veszi, és álmot ad szemükre, hogy a valóság ne legyen olyan fájó. De különbség van a feledés és az elfeledés között. Az előbbi jótékony angyal, az utóbbi gonosz sátán, amely homállyal fedi be a márványkövekre vésett arany betűket, és a dicsőség su­­gárait eloltja a nagy nevek körül. Csak az hal meg, akit elfelednek. Csengey Gusztávot sohasem felej­tettük el, szelleme közöttünk él mindmáig. Az ősi eperjesi kollégium tanári gárdájának tudós teológusa, az országos hírű, babérkoszorús költő hozzánk tartozik, amíg csak élünk. Azok a szárnyak, amelyek pályá­ja során vezették, tiszták, hófehérek, erősek, fáradhatatlanok voltak. Min­dig előbbre és magasabbra vitték. Lel­kének egyik szárnya a hivatásszere­tet, a másik a kötelességteljesítés. Fel­adatait gyönyörűségesnek és könnyű­nek tartotta, mert nem megunt ro­botként hordozta, hanem a hiva­táshűség és -szeretet szent érzésével. Küldetéses lélek volt, akit már testi életében az örökkévalóság gló­riája sugárzott körül. Lelkésznemzedékeket nevelt fel, felvértezve magyar lelkülettel. Terem­tő lángelméjét mint tudós Izrael tör­ténetében ragyogtatta. Mint költő a legigazibb érzéseket megszólaltató lí­rikus, akihez csak Arany és Petőfi fog­ható. Sorsa éppoly szomorú volt, mint az övék. Amikor félszázadnál tovább tartó munka után zavartalan pihenésre, nyugalomra lett volna szüksége, akkor szakadt rá a legna­gyobb megpróbáltatás: el kellett hagynia eperjesi otthonát, vándorbo­tot kellett a kezébe vennie. Itt, Miskolcon telepedett le, de sajnos a város megközelítőleg sem ad­hatta meg mindazt, amit elveszített. Szerény körülmények között, nél­külözve élte le élete utolsó napjait. Utolsó percéig dolgozott. A mun­ka volt éltetője, elgyötört lelkének vi­gasztalója. Utolsó napjaiban is szebb­nél szebb költeményeivel vonta nem­zedékek szívét magnetikus bűvköré­be, és hangolta őket tiszta érzésekre. És mindennek látszólag vége sza­kadt 1925. július 13-án, amióta a nagy költő a gesztenyelombos teme­tőben pihen. Elment. De nem lehet, hogy annak, aki egy egész életen át ihletet sugárzott, az élete egész tar­talma a halálban elenyésszen. Csen­­geynek csak porsátora pihen itt, a lel­ke, az a prófétáló kuruc lélek tovább él, és jelt ad nemzedékeknek. Int, hogy térjetek meg, hogy elközelegjen a ti feltámadástok mielőbb. A miskolci jogászifjúság talán utoljára zarándokolt el kegyelettel sí­rodhoz, mert nem tudhatjuk, milyen jövő vár ránk. Virrasszon felette a feltámadást vá­ró nemzet hűséges szerelme, mely­nek üdvéért mindenét feláldozta: odaadta jóságos, szerető szívét. Áldott professzorunk! A jók, az igazak, a nemesek szívében, hálás ta­nítványaid hű emlékezetében örök­ké élni fogsz. A fogoly lengyel költő­jét sohasem feledhetjük. ■ Dr. Boleratzky Lóránd

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents