Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-11-08 / 45. szám
Evangélikus Élet élő víz 2015. november 8. » n Az ítélet- Te búzaember vagy, vagy konkolyember?- Hogy érted ezt?- Ha úgy van, ahogy mondod, az angyalok a végén elválasztják a jó és a rossz embereket, a rosszakat megégetik, a jók pedig ragyognak, mint a nap. Te búzaember vagy, vagy konkolyember?- Ezt nem én mondom, hanem ide van írva. Ez a magyarázata ennek a példázatnak.- Akkor én búzaember vagyok, vagy konkolyember?- Honnan tudjam én azt? Nem vagyok angyal.- Ez azért így nagyon félelmetes. Honnan tudjam, hogy kell élnem, hogy búzaember legyek?- Legyél hívő!- Engem az aggaszt, hogy amikor elkezdtem olvasni, egészen más volt a kérdés.- Hogy érted ezt?- Ha a gazda Isten, akkor amit ő vetett, az a világot jelenti.- Eddig jó.- Aztán odamennek a szolgák, és azt kérdezik, hogy került a konkoly a vetésbe.- Igen.- Azaz: hogy került a rossz a világba. Ez nem emberekről szól, hanem a rosszról, ami a világban van. Hogy miként került az oda?- Igen. Mi ezzel a baj?- Hogy a világban minden ember tesz jó dolgokat, és szolgálja a rosszat is. Te búzaember vagy? Azaz mindig Istenhez tartozol? - Próbálok. - Láttam a minap Andrást szerepelni Sarkadi Imre Oszlopos Simeonjában, óriási volt. Akit játszott, az az ember elkeseredetten fut bele a rosszba. A végén már szinte hajtja, hogy a szemétség hadd menjen végig. Azt kellene mondani, hogy Istennek törnie kellene a fejét, ha ennél nagyobb poklot szeretne kitalálni, amit ez az ember magának megalkot. Közben pedig nagyon szánjuk, legszívesebben megölelnénk, mint egy nagyon rossz gyereket, aki tudatosan vétkezik, hogy szeresse már valaki. Ő konkolyember, akit Isten megéget a végén azon a félelmetes napon?- Figyelj! Fogalmam sincs. Valahol kell, hogy a jók elváljanak a rosszaktól.- Te búzaember vagy?- Hagyjál már békén! Ez van ideírva, én nem tehetek róla.- És mi van, ha az első kérdés az igazi, tehát hogy a világba hogy kerül a gonosz, elvégre a szolgák ezzel a kérdéssel mennek oda a gazdához. Erre az a válasza, hogy ezt nem Isten tette, hanem az ellenség. Akkor lehet, hogy elrontották a magyarázatot, és nem is emberekről van itt szó, hanem dolgokról, a minket körülvevő rossz folyamatokról. Ha meggondolod, ha jó és rossz emberekről van szó, akkor ezt nagyon is könnyű lenne elválasztani egymástól. A folyamatok, azok a bonyolultak. Márpedig a gazda, Isten azt mondja, hogy lehetetlen elválasztani a jót a rossztól.- És ez mit változtat? Emberek vagy folyamatok, nem mindegy?- Nem egészen! Ugyanis ha nem emberekről, nem búza- és konkolyemberekről beszél, akkor az a nap hirtelen nagyon kedves lesz számomra. Ha igaz, hogy Isten azon a napon elválasztja a jót és a rosszat ebben a világban, sőt a bennem levő jót és rosszat is néven nevezi, és leégeti rólam a rosszat, hogy a jó ragyogjon, mint a nap, akkor ezt nagyon szeretném. Akkor azzá leszek, aki lehetnék, vagy aki lenni szeretnék. Akkor egy ideig csönd volt. ■ Koczor Tamás Októberi lépések ■ Horváth-Hegyi Ádám A közelmúltban három különböző, de egymást kiegészítő élményben volt részem. Teológushallgatóként eljuthattam az Evangélikus Hittudományi Egyetem szervezte Luther-tanulmányútra. Ezt a Protestáns Újságírók Szövetsége (Prúsz) által megrendezett Reformáció 500 konferencia követte, majd október 23-án a Károli Gáspár Református Egyetemen zajlott, A bibliaolvasásgyakorlata ma című konferencián is ott lehettem. Különböző helyszínek, különböző alkalmak, de egyvalami közös volt bennük: közelebb hozták hozzám a reformáció hangulatát. A tanulmányi kirándulás megadta a kezdőlöketet. Luther Márton életútjának főbb állomásain a friss levegőt magamba szívva, a történelmi helyszíneken lépdelve volt alkalmam megfogalmazni, mit is jelent ma számomra a reformáció. Coburg, Erfurt, Eisenach, Wartburg, Weimar, Eisleben és Halle megcsodálása után a Wittenbergbe való érkezés egy újabb, eddig szokatlan érzéssel párosult. A Luther sör megkóstolása és az a tudat, hogy szállásunk közvedenül a vártemplom mellett fekszik, kezdte tökéletessé tenni kőrútunkat. Azt azonban, hogy mit is jelent számomra a reformáció, egymagában kifejezte egy különleges festmény. Id. Lucas Cranach képéről van szó, amely a városi templomban látható: Luther prédikál a szószéken, de közte és a gyülekezet között a megfeszített Krisztus van ábrázolva. A legfontosabb momentum, hogy Krisztus van középen. És ha közelebbről megtekintjük a képet, akkor láthatjuk, hogy nem egy holttestet ábrázol, hanem egy szenvedő arcot. Krisztus él, közöttünk van, és az igehirdetésünk központi helyét kell, hogy elfoglalja. Csinálhatunk jó programokat, kulturális rendezvényeket, vonzhatjuk „jófejségünkkel” a fiatalokat, de mindezt a világ is felkínálhatja, ráadásul sokkal professzionálisabban. Ám ha egyvalami hiányzik ezekből, akkor igencsak felületes marad az egész. Ez pedig Krisztus. A Szentlélek munkája nélkül csupán emberi erőlködés marad a szolgálatunk. A Prúsz-konferencia a reformáció mai aktualitásáról szólt: mit adott a reformáció a világnak? És feltehetjük a kérdést: mit ad nekem személy szerint, és mi mit adhatunk át ebből a környezetünkben élő embereknek? A statisztikai adatokból kiderül, hogy a megkérdezettek ötven százaléka fontosnak tartja a Szentírás megismerését, de csak tíz százalékuk olvassa legalább heti rendszerességgel. Tehát a maradék negyven százalék is mutat valamilyen hajlandóságot a Biblia olvasása iránt. Ez talán nem is annyira meglepő ebben a spiritualitásra kiéhezett társadalomban. Kérdés, hogyan tudunk a misszió e folyamatában részt venni. Fábri György társadalomkutató előadásából az is kiderült, hogy a médiában való egyházi jelenlét nem éri el a célját. Hangsúlyozta, ehhez krisztusi erő szükséges. Ez pedig az emberekkel való személyes találkozásokban tud jobban kibontakozni. Az ige hirdetésének nem szabad a templom falain belül megrekednie. A megszólítás csak a nyitott egyház által képzelhető el. A protestáns nyilvánosság a másik felekezet megismerését és a reformáció értékeinek újrafogalmazását is megkívánja. A legfőbb közös érték maga a Biblia. Örülök, hogy részt vehettem A bibliaolvasás gyakorlata ma címet viselő konferencián, ahol a különböző felekezetek szentírásolvasási szokásai mellett a bölcs bibliaolvasásról is szó volt. Gyülekezeteinkben, keresztyén köreinkben érdemes fontos kérdésként kezelnünk a lelki élet megélését. Ennek persze különböző formái lehetnek, de a reformáció ünnepe jó, ha emlékeztet bennünket arra, hogy az ötszáz évvel ezelőtti eseményeknek egyik legnagyobb hozadéka a Biblia olvasásában és az olvasottak értelmezésében mutatkozott meg. És megmutatkozhat ma is. Olvasás közben mi is részesévé válhatunk a szövegnek, bennünk újrafogalmazódik az írás, üzenetté válik, és valóságossá teszi a találkozást Krisztussal. Ekkor már csupán jelenétünkkel Isten missziójának részesévé válhatunk, és hirdethetjük az evangéliumot beszédünkkel, cselekedeteinkkel. Ebben a helyzetben nem mi vagyunk a középpontban, hanem ahogyan Cranach is megfestette: az élő Krisztus. A szerző az Evangélikus Hittudományi Egyetem negyedéves, teológus-lelkész szakos hallgatója „Sószövetség” Hosszas légúti nyavalyából és lelki hántásokból való lábadozásom legszebb perceit október utolsó napjaiban volt szerencsém megélni, egy olyan sóbarlangban, amely Parajd és az egész, szépséges erdélyi Sóvidék hangulatával, gyógyító erejével ajándékoz meg bennünket, légszennyezés kínozta tüdejű és gigájú budapesti lakosokat. Az első, az örökös torokreszelés kényszeréből kimozdító élmény az volt, amikor egy köhögős unokáit pásztorolgató nagymama odaszólt a kislánynak: „Somokozz, kicsim, somokozz...” Ez a legeslegújabb kori, kedves és játékos nyelvújítási szó azt jeleni: homokozz a finom, gyógyító sóval, mert lapátolás, játék teherautó megpakolása stb. közben még gyorsabban gyógyulsz. A kislapátból, kisautóból jócskán kinőttem ugyan, de annyit megtettem, hogy egy felmosófával körbemászkálva hol mozgattam, hol lapítgattam a sót, ahogyan az ott dolgozó bácsitól láttam. Aztán, már egy kényelmes fekvőszéken kucorogva, egyszerűen csak annyit tettem, hogy egy-egy jó marék sót az ujjaim közt pergettem. És láss csodát: minden „somokozási” kísérlettel jobban és jobban éreztem magam, elhagyottá torokkaparás, s nyelvemen, ínyemen megjelent a gyerekkori balatoni tízóraikra kapott zöldpaprikás, finoman megsózott vajas kenyér íze. Sőt eszembe jutott az is, amikor egy jókora kagylóvágás után a vérzést alapos sózással állították meg a felnőttek. És a későbbi fertőzés veszélyét is! ' Amikor felnövünk, a só már gyakran elveszíti tudatunkban ezt a gyógyító, jótékony, biblikus jelentését. Fájdalom, jobbára bizony rossz dolgok jutnak róla az eszünkbe: magas vérnyomás vagy éppen az, hogy sokan még nagy szeretettel végzett munkánk, vállalásaink nyomából is halálra szánt várost, Karthágót szeretnének csinálni, ádázul szórva-szórva a sót legjobb szándékaink, munkánk romjaira... Nekem is ez a hetven - elengedett s hántásokat, betegségeket elengedő, makacs köhögésem gyógy Ugatására szánt - perc kellett ahhoz, hogy eszembe jusson egy nagyon szép, „sós” bibliai igehely a sok közül, a 4MÓZ 18,19: „...sónakszövetsége ez, örökkévaló az Úr előtt..!’ (Károli-fordítás) Azt jelenti ez a mai szemmel rejtélyesnek tűnő megfogalmazás, hogy az örökös ízű és erejű, nem romlandó só, amely megtisztít, amely tartósít és változatlan, méltó jelképe Isten és ember örök szövetségének. Igen, nem cukros-mézes, nem tejszínhabos, nem felszínes, röpke és romlandó szövetség ez, hanem tartós, romolhatatlan. S ha emberi kapcsolataink is ilyen, biblikus tartósságú sószövetségek lehetnének, minden rossz élethelyzetből hamarabb kikászálódnánk, így akár még az őszi-téli köhögések, torokfájások gyakran lélektani háttértőlfüggő nyűgeiből is. Mindennek tehát az lenne az igazi koronája, ha még megélhetném, megtapasztalhatnám, hogy egyre több, ember és ember közti sószövetség gyógyítgatja életemet, életünket! ■ Petrőczi Éva HETI ÜTRAVALÓ „íme, most van a kegyelem ideje! íme, most van az üdvösség napja!” (2Kor 6,2b) Szentháromság ünnepe után az utolsó előttit megelőző héten az Útmutató reggeli és heti igéi Isten országának eljövetelére s az utolsó ítéletre emlékeztetnek. De még tart a kegyelem ideje; az Úr megígérte (lásd Ézs 49.8), hogy meghallgat s megsegít. „Ma még lehet, ma még szabad, / Borulj le a kereszt alatt!” (Füle Lajos) Ám valamikor oda kell állnunk Isten ítélőszéke elé; ő az Úr Jézust élők és holtak Bírájává tette (lásd Jn 5,22). „Mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy mindenki elvegye jutalmát aszerint, amit a testben cselekedett: vagy jót, vagy rosszat." (2Kor 5,10; LK) A Bíró mielőtt ítélne, eljött meghalni érted. Érted?! S ő kijelentette: „Bizony, bizony, mondom tinéktek: mind, aki megtartja az én beszédemet, az halált nem lát örökké." (GyLK 702) Előre megmondta: „az Isten országa közöttetek van”, ha ő bennünk él (lásd Gál 2,20).,Mert ahogyan a villám az egész égbolton egyszerre villan fel és fénylik, úgy jön el az Emberfia is az ő napján.” (Lk 17,21.24) Pál vallja: „...közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának... akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk’.’ (Róm 14,7-8) „Igen, az Úréi vagyunk! Sőt ha Krisztusban hiszünk, és védő oltalmában élünk, benne s általa magunk is urai leszünk ördögnek, bűnnek, halálnak. Hiszen értünk lett emberré, hogy erre az uralomra segítsen. Isten gyermekeivé, örököseivé s tulajdon örököstársaivá tett.” (Luther) Jézusban Isten uralma kezdődött el, s ez az ország titka; A magvető máig Isten igéjét veti, s „akinek van füle a hallásra, hallja! (...) Nektek megadatott az Isten országának titka, de..!’ (Mk 4,9.11) Az 532 éve született Luther Mártonnak megadatott, hogy megtalálja a kegyelmes Istent, s tanúja legyen. Jézus bátorítása örök érvényű: „Ti pedig vigyázzatok magatokra: mert... Előbb azonban minden nép között hirdetni kell az evangéliumot’.’ S a nagy megpróbáltatásról szólt: „...az Úr... a választottakért... megrövidítette azokat a napokat’.’ (Mk 13,9-10.20) Ez Márton reformátorunk névnapi üzenete: „Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket. Jézus Krisztus... ugyanaz. Különféle idegen tanításoktól ne hagyjátok magatokat félrevezetni. Mert az a jó, ha..!’ (Zsid 13,7-9) A szeretett tanítvány figyelmeztet: sok hazug antikrisztus támad az utolsó időben, „aki tagadja, hogy Jézus a Krisztus”. Mi maradjunk meg benne: az ő ígérete „az örök élet”, s hogy „meg ne szégyenüljünk előtte az ő eljövetelekor”. (íjn 2,22.25.28) A Gecsemáné-kertben háromszor is imádkozott Jézus, hogy legyen meg az Atya akarata az ő életében, és mindenkori tanítványait is kérte: „Virrasszatok, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek: a lélek ugyan kész, de.. ’.’ (Mt 26,41) Az Emberfia eljövetelének idejét csak az Atya tudja; Jézus háromszor figyelmeztet mindenkit: „Vigyázzatok, virrasszatok! Mert nem tudjátok, mikor jön el az az idő’.’ (Mk 13,33) «Lelkem, vigyázz, készülj fel, // Éberen szolgálni. // Kérjük Istent...” (EÉ 441) ■ Garai András
