Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)

2015-11-01 / 44. szám

io -m 2015. november 1. FÓKUSZ Evangélikus Élet A FELTÁMADÁS REMÉNYSÉGÉBEN Egy szokatlan Keresztút Ellene mondani a halálnak Nem sokkal halottak napja előtt ke­rült a kezembe a Pécelen született, anyai ágon evangélikus, apai ágon ka­tolikus, az ágostai hitben nevelkedett költő, Fáy Ferenc (1921-1981) Pé­csett megjelent verseskötete, az Évák. A Kanadába emigrált s ott elhunyt poétáról évtizedek óta tudok már, Torontóban megjelent kötetét Fáy Tünde adta a kezembe jó huszonöt évvel ezelőtt. A hazatérésnek is tekinthető kötet­ből engem nem a fő motívum, a szerző ifjúkori szerelmes versei ra­gadtak meg, hanem a tizennégy vers­ből álló Keresztút, a magyar irodalom e ritka szépségű vers-Kálváriája. Külön figyelmet érdemel a prózai bevezetés, amelyben a szerző magá­val ragadóan, a népmesék hangján ábrázolja gyermekkora szerény kis evangélikus templomát: „Olyan pa­rányi volt, olyan szegényekre szabott, hogy a járőrben járó Isten, mikor a péceli lutheránus lelkek ügyes-bajos dolgait ellenőrizve, falai közé szorult, épp hogy csak megszalonnázott, fel­melegedett egy kicsit, s máris elindult cifrább őrbódéi felé. Tornya nem volt, harangja sem volt. Csak az ol­tárhajó árnyékában földig hajló Krisz­tus szomorú arca beszélt arról, hogy vasárnaponként itt is bűnös emberek várják az »Erős várunk nékünk az Is­ten« nagy ígéretét. Ez a ház volt Édesanyánk és két fiának imádságos­­háza.” Ez az evangélikus édesanyához való szoros kötődés érződik ki a megkínzott Istenfiú-Istenanya pá­ros portréból is, a Keresztút mind­össze nyolcsoros, de talán legszebb stációjából: XIII. (Jézus holttestét leveszik a Keresztről és anyja ölébe teszik) Mesélt neki. S míg simogatva, félve ölébe vonta szép fejét, beburkolta a gyolcs, tavaszi égbe didergő teste szégyenét. S ő ott feküdt csendesen és szelíden az alvadt szavak fájdalma között, mint a legkisebb, abban a mesében, ki győzelmesen visszajött. Amit az előbbiekben a Keresztutat bevezető, finom és érzékeny prózai sorokról írtam, az erre a versciklus­epizódra fokozottan igaz: Krisztus mint a halál vándorútjáról anyjához hazatérő legkisebb fiú, mint közülünk való, vérünkből való népmesei-bal­­ladai hős. El sem képzelhető ennél szebb, vigasztalóbb metafora ezen a szomorú-szép őszi ünnepen, amikor a boldog feltámadás reményével el­távozott szeretteinkre emlékezünk. ■ Petrőczi Éva HIRDETÉS Társadalom és egyház Kereszténység és közélet Krisztus és a 21. század A világ (nem csak) lutheránus szemmel^* . / Kötőszó - Rákérdez, / következtet, összekapcsol. Olvassa, kövesse és ossza meg! kotoszo.blog.hu A magunk és szeretteink halála s a ha­lál félelme elleni legfőbb orvosság: Krisztus értünk hozott véráldozata, amelynek révén az örök élet részesei le­hetünk. Mégis, mintha az emberiség ezt a garanciát sokszor kevesellené. Legalábbis ilyenkor, „mindszent” tájé­kán így érezhetjük, amikor az egyéb­ként halottkultusz-ellenes embere­ken is úrrá lesz valamiféle bizonytalan­ság, s azok is temetői zarándoklatok­ra indulnak, mécsesekkel és koszorúk­kal, akik egyébként nem rendszeres „cinteremlátogatók” Ez tökéletesen érthető és elfogadható, már csak azért is, mert a november eleji időjárás még a bizakodók bizalmát és a hívők hitét is gyöngítheti, vagy legalábbis gyászposztóba vonhatja. Mindez az 1962-ben született Kása János egyik festményét szemlélve ju­tott az eszembe. Az Ari Kupsus Galé­riában (Budapest VIII., Bródy Sándor utca 23/B) november 13-ig látható tárlat talán legnagyobb érdeklődést kel­tett darabja ez a különös alkotás. A kri­tika nyelvén pszeudomitologikus mű­veket alkotó festő itt is, mint annyi al­kotásában, időutazónak és időben utaztatónak bizonyult; ezúttal Mada­rász Viktor 1859-ben Párizsban festett híres képét, a Hunyadi László siratá­­sát fogalmazta újra. A kép középpontjában ezúttal is László ravatala és a halotti lepel alól fel­­sejlő teste látható; csak az őt elsiratók személye változott meg: Szilágyi Erzsé­bet és Mátyás helyett a művész gyer­mekkori énjével és kedvenc játék au­tóbuszával nézünk szembe, s néhány éve meghalt édesanyja ifjúkori portré­jával. Erről pedig az amerikai-angol keresztyén költő, drámaíró, filozófus, T. S. Eliot és az ő „egyidejű jelenlét” el­mélete és gyakorlata juthat az eszünk­be. Vagyis az, hogy Eliot - és mára már számtalan követője - az emberi szó eszközét bevetve, ugyanezzel a mód­szerrel és felfogással dolgozott. Ennek lényege: párhuzamosan, illetve egy művön belül visszaszólítani a jelenbe egy-egy régi szöveget, a világirodalom egy-egy elemét. Sok üzenete van ennek a techniká­nak, most csak egy olyanra szeretném felhívni a figyelmet, amelyről ritkán esik szó, de amelyet Kosa János festmé­nye nyomán bárki megsejthet Eliot is­merete nélkül is! Az irodalomban, a ze­nében és a képzőművészetben az egy­idejű jelenlét ugyanis nemcsak és nem elsősorban az alkotó műveltségét, sa­ját művészeti ágában való jártasságát illusztrálja, hanem valami sokkal-sok­­kal fontosabbat, általánosabbat és hit­­közelibbet. Azt, hogy ez az egyidejű je­lenlét sok egyéb mellett elsősorban a halál és az értékek pusztulása, feledé­se elleni hadüzenet. A Kósa-kép előtt meg-megállva, azt szemlélve elsősorban nem a kép középpontjában fekvő holttest látvá­nya hat ránk, hanem a ravatal lábá­nál feltűnő anya-fiú kettős. Annak szép bizonysága ez, hogy a halál visszafordíthatatlan ténye mellett akkor is ott van a feltámadás, ha a hétköznapokban, a késő ősz sok­szor gyötrő szürkeségében, a teme­tőket járva hajlamosak vagyunk meg­feledkezni róla. Ars longa, vita brevis est! A művé­szet hosszú, az élet rövid! - olvastam gyerekkoromban egy régi pécsi prés­házon. Adjon Isten mindnyájunknak az év minden időszakában olcsó pilla­natproduktumok helyett olyan művé­szeti élményeket, amelyek csökkent­­hetik életünk rövidségének fájdalmát. ■ P.É. Veled vagyok, fogom a kezed! Börönte Márta könyvét lapozgatva Ebben az évben lenne negyvenhat esztendős az első gyermekünk, Do­mokos. Harminchárom lenne a har­madik gyermekünk, Márton. Ők, megelőzve a család idősebb tagjait, előrementek az örök életbe. Onnan biztatják, segítik Dorka nővérüket, három szép kisgyermek édesanyját. A fiaink halála utáni gerincroppan­­tó, emberkerülő időszak legfájóbb emléke az üresség. Úgy éreztem ma­gam, mint egy száraz, megürült bor­sóhéj, amelyből kiperegtek a sze­mek. Mint egy aszottan zörgő, lénye­gét vesztett burok. Előbb-utóbb mindannyian meg­élünk hasonlót. Mi mindennek kell történnie ahhoz, hogy a megürült héj újból élettel teljen meg? Hogy az üresség helyét nyüzsgés, a tompaság helyét bizakodó derű váltsa fel? Mit tegyen, aki bénult a fájdalomtól? Üvöltözzön? Imádkozzon? Vagy hall­gassa a semmitmondóan kongó ba­ráti szavakat: „Majd az idő...” „Ne gu­­bózz be!” „Olvass, foglald el magad!” Legőszintébben, leghathatósab­­ban az az ember tud segíteni, aki - szívében hittel és gyötrelemmel - maga is végigvergődte az utat a gyász fekete folyosóján. Addig bukdácsolt, míg elérte az átjáró végén derengő fényt. Börönte Márta Veled vagyok, fogom a kezed! című kötete, amelyet Kiss Viktória képei és Simándi Ágnes könyvborítója tesznek teljessé, átélt és megszenvedett élethelyzeteken alapul. A lelkésznő szavaival: „A szenvedé­seimből megszületett lelki igaz­gyöngysort hordom a szívem felett. Segíteni szeretnék másoknak meg­találni a lelki gyöngyszemeket, meg­mutatni, hogyan lehet őszinte szív­vel viselni.” Börönte Márta könyve - amelyet Tagai Péter támogató közreműködé­sével hozott létre, s egy nyitott szív minden szeretetével ad át az olvasó­nak - egy követésre méltó beszélge­tést alakít ki Istennel. Olyasféle pár­beszéd ez, mint a valódi, őszinte imádság. A gyászoló kérdez, pa­naszkodik, Isten pedig minden sóhaj­ra megnyugtató választ küld. Kétke­déssel teli szívünk reményt kap, hogy életünk nagy veszteségei, még a halál tragédiája is a Mindenható se­gítségével kezelhetővé, gyógyítha­­tóvá válik. ■ Döbrentey Ildikó A könyvhöz tartozó CD hallgatása közben döntöttem úgy, hogy elisme­rő szeretettel köszönjem meg Börön­te Márta és alkotótársai magvetését. A könyv olvasása közben túlcsordu­ló szeretetet éreztem. A hallható mű olyan természetesen szólal meg a nő és a férfi hangján, ahogy a hegyi csermely áramlik az életet adó forrástól a mindent magá­ba fogadó óceánig. A zene a csendek­től a pianissimókon keresztül a lelki fortissimóként ható pianókig rin­­gatja-öléli a hallgatót, engem. Fogo­ly án Kristóf muzsikája katartikusan gazdagítja belső látásomat. Harminchárom éve hófehérbe öl­tözöm családi színházi szolgálataim­ban, ez számomra a gyász színe. Fe­hér kalapomon a szalag fekete, az ün­nepet jelképezve hétköznapi szolgá­lataimban is. A vállamon vörös sál, a pünkösdi piros színe, mivel nem­csak remélem, nemcsak hiszem, ha­nem bizonyos vagyok az égi szeret­teimmel való találkozásban. Börön­te Mártához hasonlóan készülök Te­remtőmmel való elszámolásra földi utam végén. ■ Levente Péter Börönte Márta: Veled vagyok, fo­gom a kezed! CD-melléklettel. Csillag­gyertyafény Alapítvány, Budapest, 2015. Ármegjelölés nélkül.

Next

/
Thumbnails
Contents