Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-10-18 / 42. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2015. október 18. » 5 he Mába érő történelem ► 1565-ben Gerengel Simon prédikátort - kinek felesége révén jó kapcsolatai voltak Sopronnal - felkérték az itt élő evangélikusok, hogy segítsen megszervezni a gyülekezetét is. Ő ezt úgy tudta megtenni, hogy a helyi katolikus plébánossal is jó kapcsolatot tartott: a két gyülekezet ugyanazt a templomot, a Szent Mihály-templomot használta, hogy találkozhasson Istennel. Ennek éppen négyszázötven éve. A gyülekezet október 10-én, szombaton délelőtt kettős ünneppel emlékezett az évfordulóra: istentisztelettel, illetve régi-új kiállításának megnyitójával. Ott kezdődött minden, ahol annak idején: a Szent Mihály-templomban. A római katolikus Városplébánia engedélyt adott, hogy az ünnepség kezdő istentisztelete ebben a templomban tartassák. Itt gyűltek össze a város evangélikusai és a vendégek, hogy hálát adjanak azért a négyszázötven évért, amelyben - Magyarországon egyedülálló módon - megszakítás nélkül élhetett a lutheri reformáció: minden vasárnap hangozhatott az ige - templomban, magánháznál, gyülekezeti teremben, de kihagyás nélkül mind a mai napig. A német és magyar nyelvű istentisztelet liturgiájában a gyülekezet lelkészei, Gabnai Sándor: esperes, Tóth Károly és Holger Mánké vettek részt. Kétnyelvű volt Ittzés János nyugalmazott püspök igehirdetése is. Szavaival figyelmeztetett arra, hogy a laudatio, az alapító lelkész érdemeinek felsorolása mellett - illetve előtt - ne feledkezzünk meg a Te Deum laudamusról, az Isten dicsőítéséről. Róm 3,21-28 alapján mondott igehirdetésében minden embernek - a különbözőségek ellenére - közös sorsáról, a bűnről és az elfogadtatásról, a megbocsátásról beszélt. Bár szívesen tagadnánk, a bűn, az elesettség közös élményünk, még ha másként is hívjuk, például békességkeresésnek és elveszettségnek. De ugyanúgy közös tapasztalatunk a kegyelem, amelyet ajándékba kapunk Jézusban. Az istentiszteletet követően a gyülekezet levonult a gyülekezeti házba, ahol a régi-új gyűjtemény megnyitására került sor. Azért „régi-új”, mert a gyülekezetnek már a nyolcvanas évek eleje óta önálló múzeuma és levéltára volt, emellett - igaz, sajnos kényszerűségből méltatlan körülmények között - hatalmas archív könyvtárral rendelkezett. A múzeumot annak idején id. Fabiny Tibor hozta létre, és a kor színvonalának megfelelően, de nagyon kicsi teremben rendezték be. A volt iskolaépület visszakapásával vált lehetővé, hogy a teljes gyűjtemény igazi, 21. századi elvárásoknak megfelelő helyet kapjon. Ennek a gyűjteménynek az átadása volt az ünnepség második fókusza. Házigazdaként Alpárné dr. Szála Erzsébet gyűjteményvezető köszöntötte a jelenlévőket, külön köszönetét mondva azoknak, akik rengeteget segítettek a gyűjtemény létrejöttében: közvetlen munkatársainak - Varga Imrénének, Krisch Andrásnak és Tóthné Szlavkovszky Mariann-nak - valamint dr. Gimesi Szabolcs volt egyházmegyei és Biczó Balázs egyházközségi felügyelőnek. Ezután a gyülekezet lelkésze, Tóth Károly, illetve Hafenscher Károly, egyházunk zsinatának lelkészi elnöke, az állami Reformáció Emlékbizottság miniszteri biztosa mondta el köszöntő szavait. Végül dr. Harmati Béla László, az Evangélikus Országos Múzeum igazgatója beszélt a kiállításról. A megnyitó után a gyülekezet megnézhette a kiállítást és az erre az alkalomra nyilvánossá tett könyvtárat is. A megnyitóbeszédek hallgatása közben az járta fejemben, hogy még egy termet hozzá lehetne kapcsolni a gyülekezet életét bemutató kiállításhoz - igaz, az nem kiállítóterem -, a gyülekezeti ifistermet. Hiszen épp azáltal lesz teljes a kép, hogy miközben hálát adunk a múltért, tudjuk, hogy éppen azért fontos, mert törés nélkül része a jelennek és a jövőnek. Amikor pedig beléptem az ötletesen, modern módon létrehozott múzeum első termébe, hangosan felnevettem: saját gondolataimnak a megvalósulásával találkozhattam. A kiállítás első, kisebb szobája ugyanis lelkészlakásnak van berendezve - Luther-kabát a fogason, könyvek, polgári bútorok -, és ott áll az a hatalmas tálalószekrény, amely pár éve még - amikor magam a gyülekezet lelkésze voltam - a lelkészlakás tartozéka volt, én magam is mindennap használtam: abban tároltam hivatalos papírjaimat. Egy bútor, mely a szemem láttára vált napi használati cikkből kiállítási tárggyá... Vajon hányán érzik, hogy amikora történelemre figyelünk, akkor az akkoriak jelenéről van szó? Átéljük-e a voltban az állandóan megújuló mostot? Éppen azért jó a múltra figyelni, hogy észrevegyük: a múlt és a jelen között nincs törés, ugyanannak a folyamatnak vagyunk a részesei. És ugyanaz a kegyelmes Isten vezet bennünket múltban, jelenben és jövőben egyaránt. ■ Hegedűs Attila Kis templom. Régen láttam a tér sűrű lombos fái közt megbújó épületet. A délutáni homályban mindig szerettem itt megpihenni, hallgatni a csöndet. Szépek a repedezett freskók, az imádkozó kezektől megkopott padok. Fáradt, szegény emberek az ajtó mellett; látnivalóan nem néznek az oltár, az egyszerű fakereszt felé. Csak ülnek. Talán a gyorsan lepergett időre gondolnak, hiábavaló, küszködő életükre. Budapesten kevés ilyen hely van, a város tolong, siet, dübörögnek a villamosok. A templom kapuja mindig nyitva van: Isten türelmes házigazda. * # # A könyörgő. Ezüsthajú, rongyos nő a Széli Kálmán téren. Csontsovány karját nyújtogatja az emberek felé, azután váratlanul feltérdel egy babakocsi előtt. Nem tud rendesen beszélni, de az kivehető, hogy a kisfiút szólítja meg. „Szia, édesem, de szép vagy” - mondja reszkető hangon. Azután a fiatal anyához fordul: „Megengedi, hogy nézzem pár percig?” Az édesanya nem lepődik meg: „Üljön ide a padra. Nem fázik? Nem éhes?” Az agg nő zihálva veszi a levegőt. Az életnek ezek a jelenségei itt kevéssé megrendítők. A nagyváros rohan, csörtet, közönyös. Ha valaki összeesik a zsúfolt metrólejárat előtt, az emberek félrehúzzák, és mindenki siet tovább. * * * Edith Piaf 100. Pici ember volt, aki megnőtt, óriás lett a hatalmas színpadon. Elkezdett énekelni, és bársonyos, mély hangja betöltötte a zsúfolt nézőteret. Nem bánok semmit sem - zengett a legkedvesebb dal, hogy elmondja gyorsan ellobbant életét. Utánozhatatlan volt, olyan öröm- és reményosztó, akivel nem lehetett betelni, akitől nem lehetett szabadulni. Megbabonázta a közönséget, és az nem engedte elmenni: tapsolt órákon át. Sanzonjai egyszerű gondolatok francia nyelven. De Piaftól fölragyogott minden: a pergő r hangok boldogan zengtek, a tangóharmonika röpítette az üzenetet: nem reménytelen az élet! Apja cirkuszi artista volt, éheztek és nyomorogtak. Lelki és testi fájdalmak között sikerült kiemelkednie, a legjobbak közé kerülnie. Művész barátai rajongtak érte, a nagy költő, Cocteau írta róla: „Magányos csillag Edith Piaf Franciaország egén!” Nem lehetett utánozni, csak hallgatni. Minden benne volt sugárzó dalaiban, leginkább az élet teljessége. * * # Száztíz éves templom. „Uram, a Te szemeid e házra nézzenek” címmel kiállítás nyílt az írószövetség Bajza utcai székházának dísztermében. Jegyzetlapok (Napló, 2015) A szomszédból „átlátogatott” az öreg fasori evangélikus templom, hogy Kérges Máté kiállított fotóin elevenedjenek meg az épület részletei. Az építtetők Pecz Samu műegyetemi tanárt kérték föl az istenháza megtervezésére, és ő remek harmóniával álmodta meg a szép épületet. Az üvegablakokat Róth Miksa készítette. Az oltárkép nagy festőnk, Benczúr Gyula munkája: A napkeleti bölcsek kódolása a kisded Jézus előtt. Az olajkép 1913 karácsonyára készült el. A padok díszítése szőlőfürtökből és levelekből álló faragás. Az orgona hangzásvilága ma is őrzi Angster mester kivételes tehetségét... A három harang minden vasárnap messze érő hangon hív istentiszteletre. Gáncs Péter elnök-püspök kiállításmegnyitójában elsőként azt említette, hogy a „fasori templom és iskola szép egységben van. Dsida Jenő verse pontosan mondja, hogy a templom mindig több egy épületnél. Isten száztíz éve vigyázó szemmel óvja; némán is prédikál, a kövek is megszólalnak ebben az ódon-szép hajlékban.” * * * Éjszaka. Világos, holdfényes éjjel. Jön a nagy időváltozás, a hőmérséklet a felére csökken. Ezen a héten már harmadszor fordul az idő, s azt hiszem, ezt még egészséges ember is nehezen viseli el. Hát még az én sebzett szívem. Különös, éjfél utáni, mély csönd. £ Ébren vagyok, a Bibliát is letettem, a hideg fényben jól látom életünk reménytelenségét. A Dunánál. Lementem a partra, mint mindig, ha arra járok. A víz piszkosszürke volt, a közeli hegyek árnyékától sötét. Öreg, fehér hajó állt meg, sokan szálltak ki belőle. Magyarok és külföldiek, és egy idős matróz is. Leült, és beszélt a folyóval, s az válaszait letette a lépcső kopott köveire. És eszembe jutott szegény József Attila. Riadtan kerestem, vajon ott van-e, ül a rakodópart alsó kövén, kalapjával a kezében? Mennyit szenvedett, életében, halálában is csúfot űztek belőle. Sokszor eltemették, hányszor is? Négyszer? És lesz-e újabb megalázás, lekicsinylés? Ha jól tudom, a család kimentette a mozgalom márványlapja alól, és most a mama hantvállán pihen a búcsúzó ősz csendjében. Változások. Népvándorlás, pusztuló fehérek, szakadozó Európa. Bizony van gond, és az idő gyorsan vonul köröttünk. A világ nagy változások előtt áll. Naponta tapasztaljuk: fogalmak, ezeréves értékek hogy válnak semmivé percek alatt. Figyelni, beszélni, készülni kell. Kidobni a népbutító televíziót. És újra olvasni: Arany Jánost, Hamvas Bélát, Weöres Sándort, Gandhit... Az éjszaka csendjében, figyelmesen. * # # Hajnali töprengések. Egyre nagyobb aggodalommal beszélünk a világdiktatúráról. Ma, ebben a káoszban minden technikai eszköz megvan hozzá. Ezt pedig senki nem akarja. A keresztyén embernek az evangéliumot az élet minden vonatkozására ki kell terjesztenie. Naponta bővítenie és magába építenie. Ma nem tehet a világ mást, mint amit Pál apostol írt és üzent: „...amire eljutottunk, ahhoz ragaszkodjunk’.’ (Fii 3,16) ■ Fenyvesi Félix Lajos
