Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-10-04 / 40. szám
Evangélikus Élet MOZAIK 2015. október 4. »- 15 Össze, szét Azt mondják a keresőjéről ismertté vált Google-ról, hogy hazai pályán akarta legyőzni a Facebookot, amikor Googlev néven közösségi oldalt indított. És persze azt is mondják, hogy nem sikerült neki. Sőt erről egészen sokáig lehetett hallani, amikor ez utóbbi szolgáltatást csak szellemvárosként emlegették, azaz elismerték, hogy rengeteg felhasználója van, de valódi aktivitás nemigen volt tapasztalható. A Google pedig meredek döntéseket hozott annak érdekében, hogy különféle szolgáltatásainak felhasználóit oda terelje, többek között egy ideig a YouTube nevű videómegosztó oldalon is csak Google+-azonosító birtokában lehetett hozzászólni. A legújabb hírek arról szólnak, hogy ezek a próbálkozások véget értek, és a közös ernyő alá terelt alkalmazások önállósodnak. A Picasa nevű rendszert 2004-ben vásárolta meg a Google, és az egyszerű képszerkesztő és -katalogizáló program népszerűsége csak tovább nőtt ettől a lépéstől. A Picasa az elsők között volt képes az arcfelismerésre, így a fényképeinket szinte teljesen magától tudta felcímkézni a rajtuk lévő személyek szerint. Az újjáélesztett verzió Google Photos néven debütált május végén, mégpedig úgy, hogy tetszőleges mennyiségű kép és videó tölthető fel rá. Egyetlen zavaró korlát létezik: a képek mérete nem lehet nagyobb 16 megapixelnél, azaz az igazán profi fotósoknak le kell kicsinyíteniük a felvételeiket, ha fel akarják őket tölteni az oldalra. EGYHÁZ ÉS VILÁGHÁLÓ Rovatgazda: Nagy Bence A YouTube az elmúlt időszakban néhány apróbb ráncfelvarráson esett át, többek között eltűnnek a videólejátszó ablak kezelőszervei, ha filmet nézünk, így kevesebb zavaró elem látható a kép környékén. És persze a már említett kommentelési lehetőség változott úgy, hogy elég egy sima Google-azonosító hozzá, nem kell a Google+ tagjának lenni. Nemcsak a Google közösségi oldala kapcsán érezhető hadiállapot a két óriás között, de a Facebook is látványosan erősít a videók területén. Legalábbis azt állítják, hogy a kék közösségi oldalon már több videót játszanak le, mint a YouTube-on. Ez a hír két dolog miatt is felkavarta az állóvizet. Az egyik, hogy a filmnézési volumen megállapításánál előnyösebb mutatót használtak, mint a YouTube, mintegy elmosva a különbséget az „elkezdte nézni" és a „végignézte" között. A másik - sokkal komolyabb -, hogy míg a YouTube fizethet a tartalomszolgáltatóknak a filmjeik nézettsége után, addig a legtöbb esetben a Facebook ugyanezeket a tartalmakat úgy veszi át, hogy senki nem kap értük semmit. Pedig nem kevesen élnek abból, hogy saját zenéket vagy oktatóanyagokat készítenek, akár komplett stúdiót felépítve, hogy aztán a YouTube-on ne csak nézettségre tegyenek szert, hanem kézzelfogható jövedelemre is. A Facebook idén nyáron vette meg a romániai LiveRail nevű startupot, amely komplex videós hirdetési rendszert fejleszt, így könnyen elképzelhető, hogy már ez a lépés is a szerzői jogi aggályokat eloszlató pénzzé változtatási rendszer része lesz. Addig viszont teljesen érthető, hogy a videókészítésbe komoly energiákat fektető alkotók nehezményezik, hogy a jelenleg 260 milliárd dollárra értékelt Facebook anélkül hozta létre videómegosztó rendszerét, hogy akár csak a Google jól működő megoldásának az átvételét megpróbálta volna. A Facebookkal és a Google-lal kapcsolatban pedig még egy érdekes adat látott napvilágot: a különböző on-line médiumokra érkező látogatók terelésében most már fej fej mellett halad a két szolgáltató, azaz leegyszerűsítve az egyes cikkekre a keresőből és a közösségi oldalról is ugyanannyian látogatnak. Egyre érdemesebb tehát az írásokat a Facebookon is megosztani, míg a fenti hírek tükrében a Google+ profil karbantartása és fejlesztgetése egyre kevésbé éri meg a befektetett energiát. Talán megtalálhatja még a helyét a Google+ az anyacég széles portfoliójában, de hogy valóban így lesz-e, arra csak az idő hozza meg a választ... ■ N. B. Tízéves a piliscsabai egyházközség Rendhagyó jegyzőkönyvi részletek 2015. április, presbiteri ülés. Kézdy Péter lelkész: „Idén lesz tízéves az egyházközség. Ünnepeljük meg ezt egy fesztivál keretében. Istentisztelet, közös ebéd itt a Béthelben, délután bábozás, zenekar, az ifjúság előadhatna egy színdarabot... kézműveskedés, játék, gospelkórus... bérelnénk egy nagy sátrat, amiben sokan elférünk, vendégek a szórványból, testvérgyülekezetből...” A presbitérium hallgat és pislog, meredten nézik a földet: Gospelkórus? Sátor?? Fesztivál??? Micsoda szavak! Mennyi nehézség! Honnan lenne erre pénz? Május. A presbitérium számol, pályázat készül az önkormányzathoz, az egyházhoz. Van egy nagy összegű is, sok pénzért, valami nemzeti. Közben sárlavina önti el a lelkészi hivatalt, elázik az összes dokumentáció, tönkremennek a számítógépek, közeledik a határidő. De van boldogság is: megszületik a lelkészcsalád harmadik gyermeke! Szeptember 10. A pályázatok nyertek, a sátorbérlet rendben. Már csak tíz nap, megvan-e minden felelős? Kellene üst a gulyáshoz, és az a másik, amiben tüzelni kell, mi is az, katlan? Szeptember 19. Érkezik a sátor, üst, katlan, a férfiak és a fiúk rendezkednek, a nénik pucolják a krumplit, a lányok a hagymát, a nők a fotókiállítást feliratozzák, lesz dekoráció, borostyán és csipkebogyó, és íme, estére kész az oltár. Szeptember 20. Az alkalmi templom megtelik: piliscsabai evangélikusok, zsámbéki szórványgyülekezet, farnadi testvérgyülekezet, polgármesterek, csömöri konferenciázók, barátok és ismerősök. Kántorunk épp nincs, de vannak vonósok és fúvósok, nagyon-nagyon messze elhangzik a fák között az Áldunk téged, Istenünk. Bence Imre az Efezusi levél 3,13-21 szavaival szól a nemzedékről nemzedékre változatlan és örök Krisztusról, aki a romolhatatlan „belső embert” munkálja bennünk. Gondnokunk összegezi a tíz év eseményeit: lelkészt választottunk, az egyház segítségével parókiát vásároltunk, gyarapodunk és élünk. Fotókiállítás dokumentálja azt a sok kedves pillanatot, amelyek mögött ott volt a „belső erő”, tiszta szándék, hogy keresztény, evangélikus közösségként, az egykor itt működő diakonissza testvéreink utódaiként ismerjenek minket. Konfirmandusok, táborok, kirándulás a Siló otthon kerekes székes lakóival, és büszkeségünk, az egyre növekvő családi napközi. A délutáni programok derűje mindenkit áthat, elvarázsol a kicsik bábelőadásának ötletessége, ahogy Jákob előtt fel-le járnak az angyalok. Ámulattal nézzük, miként jelenítik meg a pár éve még játékos, mára felnőttként szereplő iíjak a zsidó főpapokat és a római százados bizonyságtételét. Szinte szülői büszkeséggel hallgatjuk három testvér kamarazenélését és a szólistákat, együtt énekelünk a katolikus kórussal. A farnadi néptánccsoportnak tapsolva arra gondolunk: örömmel jöttek közénk, mert lelkészünk rendszeres vendégszolgálatával vált lehetővé, hogy a szlovákiai kisváros magyarjai évtizedek után újból anyanyelvükön hallhassák Isten igéjét. Kézdy Péter záróáhítatában Ézsaiást idézi a múló és állandó időről. Örömmel szövi igehirdetésébe a friss hírt a napokban megszületett perbáli gyermekről, és megemlékezik gyülekezetünk nemrég eltemetett legidősebb tagjáról, akinek a sokszor emlegetett bizonyságtétele - „Isten mindig megtartott” - erőt adott a halála előtt is. Mert Isten megtartó szeretete nem a nehézségek elhárítását jelenti, hanem megtartást emberségben, a „belső ember” a Krisztusban igaz ember erejében. Ez az erő hoz létre gyülekezetét, alakít közösséget, és teremt igazi ünnepet. II Őze Katalin Lutheránus lelkészi útjelzők Újabb kötete jelent meg a díszpolgári címmel kitüntetett dr. Barcza Bélának ^ A hívő embert az üdvösségének kérdése mellett - vagy ezzel összefüggésben - mélyen foglalkoztatja az, hogy milyen szellemi-lelki lenyomatat hagy maga után. A jó vagy rossz gondolatok-hitek és átörökített viselkedésminták akár generációkon át is tovább élnek és hatnak családunkban, gyülekezetünkben és településünkön, ahová Isten éppen helyezett. Nagy ajándék a kicsiny hatvan-gyöngyösi evangélikus gyülekezet számára, hogy nyugdíjas lelkipásztorának, dr. Barcza Bélának a szellemi kincsei könyv formában is kézbe vehetők, így jó missziós eszközként képesek elgondolkodtatni és megérinteni még az ellentétes véleményen lévőket is. Béla bácsi szelídséget és barátságot sugárzó személyiségével, nyitott lelkészi karakterével az egész város szeretett és tisztelt polgárává vált, mióta 1981-ben megkezdte hatvani szolgálatát. Ezt a légkört érzékelhették az egybegyűltek szeptember 15-én is, amikor a helyi könyvtárban a kötet szerkesztője, Bacsa Tibor és a szerző bemutatta frissen megjelent kiadványát. dalmi problémák iránti érzékenységgel és diakóniai lelkülettel átitatott evangéliumhirdetéssel tudja betölteni! Pál inti a kolossébelieket, hogy bölcsen viselkedjenek a kívülállók iránt (Kol 4,5). Az igét életére alkalmazva Béla bácsi előttünk jár e tekintetben is: a világhoz nem igazodva (Róm 12,2) ki tudta vívni emberségével és tudományos munkájával az egész Barcza Béla második, Útjelzők című. könyve a jóval vaskosabb Sorsvállalás című tanulmánykötet folytatása: az ebből helyhiány miatt kimaradt írásokból állított össze a szerkesztő százhúsz oldalnyi anyagot. A szerző ezúttal is aprólékos kutatómunkával megírt esszékben állít emléket a hazai és az egyetemes protestáns egyháztörténet ismert vagy kevésbé ismert alakjainak. Az ötven év terméséből válogatott, szókimondó hangvételű írásokon átsugárzik az a lelkűiét, mely képes átlépni kegyességi, felekezeti, társadalmi rétegek közötti és világnézeti határokat is, hogy szerzőjük dialógust folytasson, és mások szellemi kincseiből merítve megerősödjék evangélikus identitásában. Béla bácsi személyes beszélgetésekben szívesen utal az evangélikus teológián töltött évek mellett azokra az impulzusokra is, melyek őt a pápai református gimnáziumban és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen érték. Amint elmondta, hitének formálódására szintén nagy hatást gyakorolt a háború utáni ébredés tüze, melyet a metodistáknál tapasztalt meg. Speciális kutatási területe a Horthykorszak evangélikus parasztságának élete, de ez nem csupán múltba nézés, hanem útjelző is a ma egyháza számára. Meggyőződése, hogy egy gyülekezet a missziói küldetését csak a társaváros megbecsülését. Ennek bizonyítékaként szeptember 26-án a település képviselő-testülete - Hatvan különböző meggyőződésű lakosainak egyöntetű támogatásával - díszpolgári címet adományozott dr. Barcza Bélának a városért végzett tevékenysége elismeréseként. Ez év szeptemberében ünnepelte a gyülekezet a Sztehlo Gábor evangélikus lelkész nevéhez fűződő temploma elkészültének nyolcvanadik évfordulóját. Az ünnepi istentiszteleten nyugdíjas lelkipásztorunk hirdette az igét (képünkön), mint aki ez idáig a leghosszabb ideig (1981-2005) szolgált a gyülekezetben. Prédikációjával és egész életével is bizonyságot tett arról, hogy hívő eleinkhez hasonlóan csak azért tud értékes szellemi lenyomatat hagyni maga után, mert Jézus hagyott a szívén örökkévalóságig tartó lenyomatot. Béla bácsi, szívből gratulálunk, és mint az Úrban bízónak kívánjuk, hogy öregen is gyümölcsöző faként (Jer 17,7-8) maradj sokáig velünk! ■ Tóth Zoltán Dr. Barcza Béla: Útjelzők - Egyháztörténeti és helytörténeti írások egy küzdelmes élet évtizedeiből. Szerzői magánkiadás, Hatvan, 2015. A Sorsvállalás és az Útjelzők című könyvek megrendelhetők a szerzőtől.
