Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-09-20 / 38. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2015. szeptember 20. *• 13 Presbiterek a tükörben ► Dr. Garádi Péter, az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület (EBBE) elnöke, a révfülöpi presbiterképző előadója, korábbi budaörsi gyülekezeti felügyelő újabb könyvecskével rukkolt elő, mégpedig az evangélikus presbiterek szeptember 19-én megrendezendő országos találkozójára (EPOT) időzítve. Az új kiadványban a hat évvel ezelőtti találkozón a presbiterek által feltett száz kérdésre válaszol.- Mi ennek a szokatlan kiadványnak az előtörténete?- Az evangélikus presbiterek első országos találkozóján 2009-ben a fórumbeszélgetés egyik válaszadó résztvevője voltam. A Balaton-parti őslakosság ismeri a heveseket; így nevezik a helyiek azokat a víz alatti melegebb feláramlásokat, melyek télen az északi part közelében egyes helyeken a jeget elvékonyítják. Ezekből az év nagy részében semmit sem látunk. Az EPOT-on így bugyogott a felszínre számtalan kérdés, javaslat a máskor csendes mélyből. Nagy részüket ott helyben nem is lehetett megválaszolni. írásban érkeztek a kérdések, ezért ígéret hangzott el, hogy az egyházi sajtóban lesznek olvashatók a további válaszok. Sajnos ez elmaradt. Akik a fórumon megszólítottak voltunk, a kérdéseket megkaptuk. A magam penzumát teljesítettem, ugyanakkor a többi kérdést is megkaptam. Közel hat évvel később elővettem ezeket, és meglepődve tapasztaltam, hogy túlnyomó többségük ma is aktuális. Azokat a felvetéseket is elkezdtem megválaszolni, amelyeket annak idején nem nekem címeztek. Izgalmas munka volt, hiszen az egyházukat féltő, gyülekezetükért aggódó, feladatokat felismerő, mulasztásokat - olykor a sajátjukat is - meglátó, szolgálatokat vállaló, istenfélő presbiterek gondolatai mozgatták meg agysejtjeimet. Amikor már a többségükre választ írtam, akkor vetődött fel, hogy eseüeg a második EPOT-ra időzítve ki is lehetne adni ezeket.- Milyen a könyv felépítése, mit tartalmaz?- A könyv első, nagyobbik fele a 2009-es EPOT-on a presbiterek által megfogalmazott felvetésekből és a rájuk adott válaszokból áll össze. A második, harmadik és negyedik rész a különböző gyülekezetekben, egyházmegyei fórumokon tartott előadásaimból válogat.- Ön tényleg, mint bölcs Salamon, mindent meg tud válaszolni? Nem gondolja, hogy ez túlzott önbizalomra vall?- Nem tudok, hanem próbálok válaszolni. A hetvenes években huszonévesen, majd 1994-től tizennyolc éven keresztül voltam presbiter, és tizenhat évig felügyelő. Ez időszak alatt sok személyes tapasztalatom halmozódott fel. 2005-től kezdve pedig egyre több helyen - határon innen és túl - tartottam előadásokat a presbiteri szolgálatról, végül pedig a révfülöpi presbiterképzésen adtam elő. Nagyon sok presbiterrel, lelkésszel és gyülekezeti taggal beszélgettem. Ezek az eszmecserék is formálták gondolkodásomat és tágították látóteremet a témában, írás közben éreztem, hogy mely témákban vagyok otthonosabb, és melyek azok, amelyekre talán mondhatom: ez nem az én asztalom. Főleg ezekkel kapcsolatban várom a nálam illetékesebbek megszólalásait, kritikáit. Nem csak ezért a burkolt ösztönzésért volt értelme megírni ezt a könyvet, de ha ennek hatására a sokszor hallgató illetékesebbek megszólalnának, az nagyon jó lenne.- Sok gyülekezetbe hívják szolgálatra. Milyennek látja a mai presbitériumokat és gyülekezeteket?- Ahány gyülekezet, annyiféle presbitérium. A különbözőség gyülekezetek és presbitériumok között azonban csak a felszín, és nem a mély. A mélyben sokkal több hasonlóság van közöttük. Az a tapasztalatom, hogy az egyház a presbiteri szolgálaton nem azt érti, amiről a Szentírás beszél. A presbitériumok gyülekezeti szintű működtetők. Ezzel nem is lenne baj, ha mondjuk diakónusoknak vagy bármi másnak hívnánk őket. A lélekmentés szolgálatában tevékenykedő presbiter nagyon kevés van. Talán egy kicsit több, aki ezt is, azt is végzi: működtet és üzemeltet, valamint bibliakört vezet, imacsoportban vesz részt, látogat és bizonyságot tesz, vagy lelki beszélgetést folytat. Másik jellegzetessége 21. századi egyházunknak, hogy a szórványosodás és a falusi gyülekezetek jövőjével kapcsolatos koncepcióhiány miatt a végeken nagyon sok a kényszerpresbiter. Ez a jelenség gyülekezeti közösségek sokaságára nyomja rá a bélyegét. Az egyháztagok többsége hierarchiában gondolkodik, és nem kevés gyülekezeti tagban megerősödött az a hozzáállás, hogy szívességet tesz az egyháznak, a gyülekezetnek, ha templomba jár, ha tisztséget vállal, ha adakozik, és így tovább. Az egyház, a lelkész szolgáltat, és a szolgáltatást igénybe veszik. Sokan nem érzik azt, hogy ők a gyülekezet. Égető problémák és a paradigmaváltás szükségessége nem kerül felszínre. Az is jellemző, hogy a lelkészek mint agyonstrapált igáslovak húzzák a szekeret, mert úgy érzik, hogy őket minősíti, ha leépül a gyülekezetük. Tudom, vannak ellenkező tapasztalatok is, ahol valóban ordít a lelkész felelőssége a vegetálásban vagy a leépülésben. Vajúdik az egyház, vajúdnak a gyülekezetek, mert a népegyházi romok egyelőre akadályai az új missziói egyház megszületésének, melynek tagjai a missziót folytató gyülekezetek lesznek (?), lennének.- Mit szeretne elérni a könyvben megfogalmazott válaszaival?- Gondolkozást: tükörbe nézve az olvasó milyennek látja magát presbiterként, és milyennek látja a szolgálatát? Amit végiggondol, azt Isten színe előtt teszi, és nem én, hanem Isten láttat meg vele dolgokat. Igaz ez lelkészekre is, sőt minden olvasóra, aki felismeri, hogy Isten imádságos szívet, cselekvésre kész kezet, mozdulni akaró lábat, bizonyságot tevő szájat és a Mesterért égő szívet akar adni neki. ■ SzEVERÉNYI JÁNOS Mindig a sárga kagylót követve... Valamilyen formában biztos mindenki hallott már az El Caminóról, más néven Szent Jakab útról, amelyen zarándokok hosszú sora rója a kilométereket, és igyekszik a spanyolországi Santiago de Compostela impozáns katedrálisa felé. A hagyomány szerint itt találhatók Jakab apostol - Jeruzsálemből hajón ideszállított - földi maradványai, ezért évszázadok óta „peregrinók” (vándorok-zarándokok) ezrei özönlenek ide. A Szent Jakab út már a középkor hajnalán ismert zarándokút volt, és a 12. századra Jeruzsálem és Róma után a keresztyén világ harmadik számú zarándokközpontjává lett. Az út mentén bencés szerzetesek rendházakat és kórházakat emeltek, mára pedig jól kiépített infrastruktúra várja a mai modern peregrinót, aki valamelyik irányból elindul „az úton” Merthogy több útvonal van. A legismertebb az úgynevezett francia út, mely több mint nyocszáz kilométer hosszan kanyarogva érkezik meg Compostelába. Kevésbé ismert és magyarok által ez idáig nem nagyon látogatott útvonal a „portugál út” mely vagy Lisszabonból, vagy Portóból elindulva, az óceánnal párhuzamosan mindig észak felé tart, és végigvezet egész Portugálián. Mi Portóból kezdtük meg az utat, amely innen az ajánlás szerint kitérőkkel kétszázötven kilométer, és tíz nap alatt járható be. Jó szívvel ajánljuk és szeretettel segítünk a felkészülésben mindenkinek, akinek nincs egy hónap szabadsága, vagy anyagilag nem engedheti meg magának a hosszabb utak valamelyikét, de vágyik a Camino-élményre, esetleg szeremé kipróbálni önmagát, teljesítő-tűrő képességét. Magyar nyelven is kapható már John Brierley portugál úton végigvezető Camino-útikönyve, amely részletesen felsorolja a látnivalókat, hivatalos és magánszállásokat, kutakat, kávézókat, éttermeket az út mentén. A könyv valószínűleg már frissítésre szorul, és mivel minden zarándok ezt használja, a nyári csúcsidőben a főbb ajánlott szálláshelyeken tumultus várható. Mielőtt bárki elindulna, mindenképp érdemes tájékozódni az interneten is, ahol számtalan hasznos és praktikus tanács begyűjthető: mit vigyünk magunkkal, mire ügyeljünk, hogyan tehetjük kényelmesebbé és könnyebbé az utunkat (már kipróbált cipőben, legfeljebb nyolc-tíz kilogrammos hátizsákkal). Maga az út nagyon szép, és megtanít arra, hogy az ember teljesen kikapcsolja mindennapi tépelődéseit, és csak a legalapvetőbb szükségleteire koncentráljon: mindennap legyen enni- és innivalóm, tudjak hol tisztálkodni, estig pedig lehetőleg érjek be egy városba, ahol legyen valami fedél a fejem felett. Közben pedig járja a vidéki Portugália végtelen nyugodt útjait, a kukoricaföldek és a szőlőlugasok között olyan hidakon átkelve, amelyeket az 1200-as években építettek, és olyan templomoknál megállva, amelyeket a leírás szerint - bármily hihetetlen - 947-ben az arra kalandozó magyarok már feldúltak. Néha látszik az óceán, néha eukaliptuszerdők között haladva megy az ember, mindig csak egy irányba, követve a sárga nyilat vagy éppen a kagylós jelzést. Az út jól jelölt, szinte el sem lehet tévedni, és néha szemből is jönnek rajta, akik Fatimébe igyekeznek. Portugáliában megbecsülik, Spanyolországba átérve pedig már bevételi forrásnak tekintik a peregrinót. Angol vagy német nyelven boldogulni nehéz, de angolul azért van rá esély. Vidéken a legtöbb helyen marad a jelbeszéd, a más nemzetiségű, olasz, francia, nagyszámú német zarándokkal azonban kiválóan lehet kommunikálni. Aki kikapcsolódásra vágyik, annak mindenképp ajánlott a portugál útvonal. Nincs annyi zarándokszállás, de az emberek jóval barátságosabbak, az élet végtelen nyugodt, az árak mérsékeltek - hat euróért komplett peregrinomenüt kap az ember méretes marhasülttel, plusz még két fogást, és az ital is benne van ebben az árban -, a szállásköltség és az élelmiszerárak kicsivel talán még a magyar árak alá is mennek. A spanyol oldalon, Santiago felé közeledve a zarándokok száma megnő, az árak pedig egyre emelkednek, néha magánszállásra is áldozni kell. A célhoz megérkezve azonban igazi középkori hangulatba csöppen a vándor. Spontán szerveződő kórusok, körtáncot lejtő cserkészek..., igazi többnemzetiségű, fáradt, ápolatlan, de lelkes embertömeg hömpölyög a középkori városmagban. Aki tud, részt vehet a mindennap egykor tartott zarándokmisén vagy az esti alkalmon, ahol zsúfolásig megtelik a jellegzetes spanyol építésű katedrális. A vándor megtekintheti Jakab apostol sírját és szobrát, valamint a zarándokútlevelébe gyűjtött napi két pecsét után kiválthatja a teljesítést igazoló okiratot. Hogy mit ad az út? Kilenc-tíz nap alatt nyilván nem lehet olyan mértékben átvenni a Camino-életérzést, mint harminc-negyven nap alatt. Középkori elsődleges célja, a búcsújárás mára megkopott, bár a római katolikus hívek számára minden bizonnyal ma is ez a legfontosabb. Van, aki sportteljesítménynek tekinti, megint más teljesen egyedül vág neki, hogy megtalálja önmagát, elmélkedjen. Ismét mások egyszerűen csak el akarnak tűnni a civilizációból, vagy ki akarják próbálni, hogyan bírják nélküle. Egy biztos, a Camino alapvető dolgokra tanítja meg a zarándokokat: az egymásrautaltságra, egymás segítésére, az emberi voltunkból fakadó kiszolgáltatottság átélésére; az egyre jobban elanyagiasodó világban megmutatja, mire is van szüksége igazán az embernek, és mennyi felesleges dolgot begyűjtünk, csak mert birtokolni akarunk, itt pedig nem vihetjük magunkkal, mert nem fér bele a nyolc kilogrammba. Mindeközben minden kis falu és minden kisváros főterén szembe találjuk magunkat egy legalább két-háromszáz éves kőkereszttel vagy templommal, amelynek tövében vagy padján ülve meg tud állni az ember, és elgondolkodhat, hova is, kihez is tartozik igazán. Hát ilyen ez a Camino... ■ Homoki Pál evangélikus lelkész (Soltvadkert)
