Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)

2015-09-06 / 36. szám

Evangélikus Élet MOZAIK 2015. szeptember 6. » 7 „Tegnap a Gyimesbe’ jártam...” Szubjektív jelentés a második Köz-ép-pont erdélyi lutheránus ifjúsági találkozóról Az egész úgy kezdődött, hogy a Gyi­mes szóra megdobbant a szívem. Szeretjük a hegyeket, a nagy hegye­ket. Jártunk már többfelé a környező országokban is: az Alpokban, a Kár­pátokban, Biharban, de mind közül családunk kedvence: Gyimes. Érdekes módon első gyimesi élmé­nyem időben jócskán megelőzte első gyimesi utamat. 1983-ban pályakezdő­ként nem tudtam szabadságra menni, hogy a kelenföldi iijúsággal tartsak, de társaim hazatérve ifjúsági istentiszte­leten adtak hálát a Jávárdipatakán töltött napokért, és még mindig sugár­zó arccal mesélték, hogy a színeválto­zás hegyén érezték magukat, Jézus tár­saságában. Persze a semmi máshoz nem hasonlítható tájhoz szervesen hozzátartoznak az ott élő emberek, a gyimesi zene és tánc, a kalyibák, s min­den, ami ott van. Ha már én megyek - gondoltam -, miért ne jöhetne velem néhány fi­atal is, akik egyedül nem kerekedné­nek föl? így történt, hogy végül hat gyereknek lettem „anyja helyett any­ja” bár inkább a megengedőbb „nagy­mamaszerepet” választottam, miután a megérkezésüket követően azonnal meggyőződtem róla, hogy a „terep” minden tekintetben teljesen bizton­ságos: nem kellett tartanom sem a szabados viselkedésre csábító társa­ságtól, sem az eltévedéstől. Nem egyszerű dolog elfogultsággal telve másoknak megmutatni kedvenc helyünket, de Gyimesben nem volt szükség az én szavaimra, a gyerekeket lenyűgözte a gyönyörű táj, az igazán szép épített környezet, az emberek kedvessége, az állatok közelsége, az ot­tani életszemlélet. Szívet melengető volt látni, milyen sokan érkeztek sokfelől a találkozóra. Bár kis csapatunkból csak egyvalaki nem járt még korábban Erdélyben, mindannyiunknak jólesett nyolcszáz kilométer távolságra otthonunktól színmagyar közösségben lenni, távol élő testvérekkel ismerkedni. Megpró­báltuk átérezni a kisebbségi lét nehéz­ségeit s az összetartás mégis megtar­tó erejét. Remélem, a velem tartó gye­rekek sohasem fognak csodálkozni, ha egy „külföldi” tökéletesen beszél ma­gyarul, s hogy a most kezdődő barát­ságok is mélyülni fognak, a facebookos kapcsolattartást egymás személyes meglátogatása is erősíti majd. Talán ré­gi álmom is megvalósul egyszer, és ki­alakulhat testvér-gyülekezeti kapcso­lat valamelyik erdélyi közösséggel. Aminek kimondhatatlanul örülök, hogy különösen nagy hatással voltak a gyerekekre a lelki alkalmak. Az áhí­tatok prédikációi az ő nyelvükön szól­tak, változatosak voltak. A közös éneklésekről hasonlóan pozitívak a visszajelzések. „Nagyon szeretem azo­kat az énekeket, mert olyan vidámak és pörgősek!" - mondta az egyik lány. Tetszett nekik az istentisztelet és az úr­vacsora is. Ehhez hozzájárulhatott a magyarországitól különböző liturgia. Hogy tényleg kifejezőbb-e, vagy csak a megszokottól való eltérés miatt volt könnyebb figyelni rá, nem tudom, mindenesetre a Szentlélek a veretes szavakban egyszerűen érthetővé és élővé tette a velünk közösséget válla­ló Jézus jelenlétét. Külön szeretném kiemelni a ki­rándulást az ezeréves határhoz, amely mindannyiunknak különleges élmény volt. A felfelé tartó hosszú utat szin­te megrövidítették a rajonként meg­oldandó feladatok, a jó beszélgetések, a szép táj, s a csúcsra érve minden ne­hézséget feledtetett a lélegzetelállító ki­látás. Sajnos a közelgő zivatar miatt si­etnünk kellett, pedig szívesen mentünk volna lassabban, hogy szívünk, lelkünk, szemünk, tüdőnk jobban átitatódjék Gyimes csodáival, hasunk teljék sza­mócával, áfonyával. Örültünk az esti, éjszakába nyúló programoknak is: a koncerteknek és a táncháznak. A gyerekeknek kü­lön élmény volt, hogy ezeken teljes jogú tagként vehettek részt. Aztán még beszélgetni is „kellett”, tehát nem sokat aludtunk - gondoltuk, azt otthon is lehet. Köszönjük az erdélyi szervezők­nek a gyimesi Köz-ép-pontot! Kö­szönjük a meghívást, a príma szállást! Köszönjük a gyimesi asszonyoknak a kényeztetést! A nagyon finom ételeket mindegyik gyerek dicsérte. Az infra­struktúra és a körülmények minden el­várásnak megfeleltek. A tábor jellegű találkozó úgy volt jó, ahogy volt - ne­künk nem hiányoztak a párhuzamos programok. A rajokba való beosztás­nak köszönhetően jobban megismer­kedhettünk egymással. Nagyon sajnálom, hogy mi, magyar­­országiak nem használtuk ki a felkínált százhatvan helyet, illetve sajnálhatja az, aki nem jött eL És köszönjük a Magyar­­országi Evangélikus Egyháznak, hogy átvállalta a részvételi díjat, Mesterhá­­zy Balázsnak a türelmes közvetítést, szervezést. Hazafelé sofőrünk, Abaffy Zoltán ajánlására még beugrottunk a somos­­di református lelkipásztorékhoz, ahol igaz testvériséggel, meleg barátsággal fogadtak s vendégeltek meg minket, bibliai igét és áldást kaptunk útrava­­lóul Izgalommal teli várakozással készül­tünk a Köz-ép-pontra, és nagyon bol­dogan, feldobva, vidáman jöttünk ha­za. Nekünk mind a hitbeli, mind az er­délyi vonzata miatt fontos rendezvény volt, örülünk, hogy részünk lehetett benne. Az otthon maradt szülők irigy­kednek is. Két év múlva szinte biztos, hogy ott leszünk a harmadik Köz-ép­­ponton! S bizony azt sem bánnánk, ha ugyanott lenne ismét. ■ Erdélyi Kata Mielőtt Erdélyi Kata néni hívott minket, mégnem hal­lottam erről a találkozóról, de lelkesen igent mondtam. Bevallom, főleg amiatt, mert még sosem jár­tam Erdélyben. Az út nagyon hosszú volt, viszont nagyon megérte a ti­zenhárom órányi buszozást. A helyszínválasztás tökéle­tes volt. A Gyimes egyszerűen gyönyörű! A dombok, raj­tuk az elszórtan álló fenyőfákkal. Gondolom, nem csak én vagyok így ezzel, hogy amikora természetben vagyok, sokkal közelebb érzem magam Istenhez. A lakásunk egy falubeli ház lett, ahonnan a benne la­kó néni erre a négy napra kiköltözött. Nagyon szép ház volt, nagy ágyakkal és paplanokkal. Csak azt sajnáltuk, hogy egyedül minket helyeztek negyedóra gyaloglásra a tábortól. A többiek sátrakban, a skanzenben vagy a tá­bor mellett lévő iskolában voltak elszállásolva. A megnyitón és a nyitóáhítaton még mindenki meg volt szeppenve, és a közös éneklés inkább a kis zenekar koncertje volt. Aznap még csak a barátaimmal voltam, és nem ismerkedtem senkivel. Az esti nyitókoncert na­gyon jól sikerült, többen odaálltunk a színpad elé, és együtt énekeltünk. Másnap két érdekes előadást hallgathattunk meg. Ezek közül a második, Kallós Zoltán népzenegyűjtő bemuta­tója vált a kedvencemmé. Este pedig Vaszi Levente és „gyermekei” előadását nézhettük, hallgathattuk meg. Ez az előadás hihetetlenül jó volt. A mesét mondófiú, az éne­kelő kislány és a többiek, akik táncoltak, mind eggyé vál­tak az előadással. Tánc közben látni lehetett az arcukon, hogy mennyire élvezik, amit csinálnak. Vissza is tapsol­tuk őket. Este pedig táncház volt a program, a Tokos együt­tes húzta a talpalávalót. Harmadnap kirándultunk az ezeréves határhoz. Ra­jonként mentünk, és útközben feladatlapokat oldottunk meg. Nagyon szép volt már az oda vezető út is, csak egy kicsit hosszú. De pont, amikor már mindenki nagyon fá­radt volt, odaértünk egy forráshoz, és ez életmentőnek bi­zonyult. Pihentünk, kaptunk zsíros kenyeret, a puhányok pedigfelszállhattak traktorokra, hogy azok vigyék fel őket a hegy tetejére. Onnan már nem volt sok hátra, és ami­korfelértünk, láttuk, hogy megért minden fáradságot. A hegy tetején egy kereszt állt, amit körbeültünk, és imádkoztunk. Fél órán keresztül csodáltuk a tájat, az­tán elindultunk visszafelé. A lefelé út már gyorsabban telt. Este zárókoncert a Coverrock Banddel. Közös ének­lés, táncolás... Másnap záróáhítat, ebéd és hazautazás. Nagyon-nagyon jól éreztem magam! Kedvenceim: a (második napra már kialakult) közös éneklések, reggeli és esti áhítatok, a koncertek és természetesen a kirándulás. De persze most felsorolhatnám az elmúlt négy nap min­den eseményét. Viszlát, KÖZ-ÉP-PONT! Találkozunk két év múlva! ■ Horváth Juli A komfortzónán túl ► A Vasi Evangélikus Egyházmegye által támogatott huszonkettedik ze­nei tábort a megszokott helyszínen, Őrimagyarósdon rendezték meg augusztus 9. és 16. között. A nyár egyik legforróbb hetében ju­tott idő (ha kevés is) strandolásra, vetélkedőre, közös játékokra, a fő­szerep mégis a zenéé volt. Kemenesmihályfai tábor Az előkészületek és a szervezés egy­re gördülékenyebben és rutinosabban megy már, az ismerős arc is egyre több, hiszen újraindulása óta az idei volt a negyedik alkalom, hogy ismét együtt zenélhettek az egyházmegye fiataljai az őrségi kis faluban. Az idei tábor mégsem volt szokványos, rengeteg meglepetést és kihívást tar­togatott. A huszonkilenc zenélni vágyó fi­atal közül többen, akik valamely hangszeren már haladó szinten ját­szottak, most új hangszeren kezdtek tanulni. A különböző (akár zenei) közegben nevelkedő gyermekek kü­lönbözőségeik ellenére mertek egy­másra hangolódni és közösen zenél­ni. Az egyes zenei stílusokban ottho­nosan mozgók, pedig a nagyobb kihívást jelentő, klasszikus dara­boktól sem ijedtek meg. Gátlásaikat leküzdve álltak kicsik és nagyok, kezdők és haladók a szombati záró­koncert közönsége és a vasárnapi gyülekezet elé, akik rácsodálkozhat­tak, hogy a kezdő furulyás ugyan­olyan lelkesedéssel és koncentráció­val játssza el a három hangból álló da­locskát, mint a haladó zongorista vagy fuvolista a Mozart-darabot. A nyolc tanár és szervező idei ta­lán legnagyobb élménye, hogy a tábo­rozó fiatalok önállóan és szabadide­jüket kreatívan kihasználva, spontán módon álltak össze zenélni, alakítot­tak kamaracsoportokat. A résztvevők lelkesedése a tanárok motiváló és (többéves) türelmes munkájának kö­szönhető. ......................... Az idei tanári kar: Mezei Melinda (zenei vezetés, karvezetés, magán­ének), Lócsi Levente és Ónodi István (gitár), Molnár-Láng Annamária (zongora, orgona), Ónodi Ildikó (fu­vola), Király Dóra (furulya). A tábor lelki vezetői pedig Pethő-Udvardi Andrea és Pethő Attila voltak, akik a reggeli és esti áhítatok, beszélgeté­sek fő alakjának (zenei táborhoz illő­en) Dávid királyt választották. Jó volt látni, ahogy mindenki a maga területén ugyanolyan lelkiis­meretes munkát végzett: gyakorlott kezek pendítették a húrokat, ütötték le a billentyűket, fogták le a hango­kat, irányították a kórus szólamait, fonták a kalácsot, sütötték a pala­csintát, tartották a kormányt, fogták az ecsetet. A bátrak pedig megtapasztalhat­ták, hogy mi van a komfortzónán túl: különleges ízű kalács, meglepetés, dialógus a monológ helyett, sok új él­mény, tapasztalat, barátság és egészen más hangzás, magunkat, másokat fel­üdítő harmónia. ...................................m P-rU.A. Eljött a várva várt szombat, június 27., amikor is tizenkét órakor megérkez­tek értem, és elindultunk Kemenes­­mihályfára, a Mevisz-Bárka táborába. Vasárnap délelőtt elmentünk is­tentiszteletre, amely megható volt, mert épp akkor keresztelőt is tartottak. Ebéd után csendes pihenő és társaso­zás folyt. Sárvárra kirándultunk, ami csodás volt. Ott elmentünk egy mesterséges tóhoz, és láttunk egy speciális játszó­teret, amelyet a tolókocsis emberkék­nek találtak ki. Mi is kipróbáltuk. Bár­csak több városban is lenne ilyen! Mesteriben strandoltunk. Ott ne­kem csak az nem tetszett, hogy nem volt egy hideg vizes medence. Na mindegy, a „húslevesben” is jól érez­tük azért magunkat. Pénteken meg a Ság hegyen úsztunk az izzadságban. Nagyon érdekes volt mászkálni a kráterekben és a vulkanikus kőzetek közt. Csak a pokoli meleg miatt előbb mentünk vissza a táborba, mint ahogy azt tervezték. Az utolsó napon került sor a tábor elején beharangozott Ki mit tud? gálára. Én is szerepeltem, négyen ját­szottuk el a Rómeó és Júlia musical­ből a gyűlöletszámot. Lővétei Káti Capuletnét, én Montague-nét alakí­tottam. A szólókig körbe-körbe men­tünk, egymást méricskélve, aztán amikor jött az együtt éneklés, akkor egymásnak estünk, azaz nem úrinők­höz méltóan csépeltük egymást. Ar­ra jött két veronai polgár, Szász Dor­ka és Szász Levi személyében, akik nagy nehezen szétválasztottak min­ket. Szegény Levit nagyon megütöt­tem a nagy harcban. Egymás szemé­be néztünk, egy „nyakmetsző” moz­dulattal zártuk a számot. Azután jött az elmaradhatatlan búcsúesti tábortűz. Miután meget­tük a tűzben sült vacsinkat, a szoká­sokhoz híven körbeadtuk a szót, mindenki elmondta, hogy tetszett neki a tábor, és közben a „vámpírok” vagyis a szúnyogok is jóllaktak, hi­ába öltöztünk be jól. Másnap, július 5-én vérszegényebben, de lelkiekben és szép élményekben gazdagabban utaztunk haza. V Kiss Adrienn

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents