Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-07-05 / 27. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2015. július 5. » 13 Szubjektív jegyzetek a Krisztus-hívők egységéről Néhány hete lélekemelő előadás hallgatója lehettem, amelyet D. dr. Harmati Béla tartott a kővágóörsi (Balaton-felvidék) evangélikus templomban. A nyugalmazott evangélikus püspök a magyar protestantizmus történetéről, az ahhoz köthető jeles személyiségekről, a hitgyakorlásért, a szabadságért is erőpróbákat vállalókról, valamint a Krisztus-hívők egységéről, a testvéri szeretet fontosságáról beszélt hallgatóságának. Elsőként azon ősi falakról szólt, amelyek közt helyet foglaltunk. A kivételes panorámát nyújtó kővágóörsi templomdombon álló, hófehér műemlék templomot 1264-ben építették. A reformáció idején került az evangélikusok használatába. Az ellenreformáció idején aztán e templom közvetlen bejárata elé, a küszöbtől szó szerint pár méterre húzták fel a katolikus templomot, hogy a lutheránusokét még véletlenül se lássa senki. A helyiek ezért is nevezik máig „dactemplomnak” az eltakarásul szolgáló katolikust. Kétszáznegyven-egynéhány éve - amint a püspök kiemelte - elképzelhetetlen lett volna, hogy a különböző felekezetekhez tartozók együtt üljenek a padsorokban. Ami azonban régen elképzelhetetlen volt, az ma már teljesen természetes. Vegyük például az esketést: ha a két fél két különböző keresztény felekezethez tartozik, az esküvőt akár itt, akár ott megtarthatják, és arra is van lehetőség, hogy az egyik egyház lelkészét a másik egyház templomában bevonják a szertartásba. Mint vidéki család sarjának sokszor mesélték faluhelyi idősek, hogy egykor milyen akadályokba ütközött a „vegyes” esküvő. Például a különféle felekezetű hozzátartozók egyik felének a templomon kívül kellett megvárnia a szertartás végét, s csak odakint köszönthették az összeadott párt. Bizony a világ sokat változott. Élnek a felekezeti világszövetségek, az Egyházak Világtanácsa, s ma már természetes, hogy van ökumenikus imahét is. Apai felmenőim a századok folyamán mind egy szálig evangélikusnak kereszteltettek, igaz, volt egy oldalág, amely reformátusnak is. Mindezekből természetesen annak kellett volna következnie, hogy én vagy evangélikus, vagy református legyek. Hát, nem így esett, katolikusnak kereszteltek. Különböző felekezetű szülők gyermekeként láttam meg a napvilágot; mesélték, hogy keresztelésem előtt milyen nagy vita kerekedett édesanyám és édesapám hozzátartozói között, hogy milyen felekezetű legyen a gyermek, s kik legyenek a keresztszülők. Végül a „konok” protestáns apai ág engedett a „szegény” katolikus anyai ágnak. Aztán később meg más felfogású családi barátok, ismerősök felől akadtak „lesajnáló” megjegyzések, amikor az iskolaválasztáskor szüleim egyházi intézménybe írattak. A rendszerváltoztatás hajnalán, amikor még szinte mindenki állami oskolában taníttatta gyermekét, a mi családunk baráti-ismerősi környezetében sem értették meg sajnos mindezt. (De vannak, akik mindmáig is értetlenkednek...) Én máig hálás vagyok azért, hogy egyházi iskolát végezhettem; amire ott megtanítottak, azok az értékek, ajándékok, amelyeket ott kaptam, gyakorlatilag máig táplálnak. Tagadhatatlanul volt azonban egy időszakom - főként középiskolásként, „helykeresőként” -, amikor igen erősen meginogtam, dacoltam, vívódtam, szorongtam, s tévelygéseimre, felmerülő kérdéseimre nem éppen katolikus oldalon kerestem és kaptam válaszokat. Aztán az ember érik, egyre többet gondolkodik, illetve elgondolkodik dolgokon, a „miérteken”, sok hatás éri az élet megpróbáltatásai közepette - de olyan, hogy hipp-hopp, itt és most „jó keresztény” lettem, itt és most megtaláltam a „kifürkészhetetlent”, ilyen nincs. Ez egy hosszú, folyamatos út; az ember élete végéig érik, igyekszik, keres-kutat... A közelmúltban a televízióban láttam egy portréfilmet Prőhle Gergelyről, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelőjéről, amelyben maga is „különleges családi modelljükről” vallott. Arról, hogy az ő családjukban - katolikus felesége révén - milyen szépen élték meg mindig is a felekezetköziséget, az úrvacsorát, a szentáldozást, melyek számukra egyenrangúak. Mindezeket hallgatva jómagam is arra gondoltam, hogy az én életemben, a mi családi életünkben is milyen szépen ment mindez (még ha néha akadtak is olyanok, akik rossz szemmel nézték). Az ember elvégre édesapai, édesanyai családja révén megismerte a különböző közösségeket, szokásokat, hagyományokat. S még ha „más evezőpadhoz” van is kötve, önkéntelenül megdobban a szíve, ha átlépi annak a kis lutheránus templomnak a küszöbét, ahol őseit évszázadokon át keresztelték, s végigsimítja kezével azokat a padokat, melyekből nagyatyái, nagyanyái imái szálltak. Megdobban az ember szíve, ha saját egykori - katolikus - iskolája folyosóin, s megdobban, ha szülőhelye református kollégiumának folyosóin halad, ahol régen családja másik ágának kálvinista lelkészei, tanárai koptatták a köveket. Mindezen kötődések megértésre, megbecsülésre, összhangra késztetik az embert. Ahogy Pál apostol is utalt erre (Ef 3,18): „...képesek legyetekfelfogni minden szenttel együtt: mi a szélesség és hosszúság magasság és mélység..” Úgy hiszem, ma különösen fontos ez. Ezen ökumenikus szellemiségről szólt a hallgatóságnak ott a kővágóörsi templomban maga Harmati püspök is, aki egykoron a Lutheránus Világszövetség fontos tisztviselőjeként gyakorta megfordult például Rómában is, hogy segítse, erősítse a Krisztus-hívők egységét. „Minden embert, aki csak találkozik velem, úgy fogadok, mint akit te küldtél hozzám. Ő a testvért lássa bennem, az én szavaimból és tetteimből pedig a krisztusi szeretet sugározzák reá. (...) Tisztelni kell mindenekelőtt az emberek szabadságát, Isten maga is ezt teszi” - ezeket az az ember vallotta, aki több mint ötvenöt esztendővel ezelőtt „ki merte tárni az ablakot” s „friss levegőt” beengedve kezdte el egyháza reformját, a keresztény párbeszéd keresését, a nyitást a világ felé. E történelmi személyiségnek - akit XXIII. János pápának hívtak - szellemisége vitathatatlanul mindmáig hat. Éreztem ezt tavaly, amikor életemben először édesapámmal Rómában járva fejet hajthattam nyugvóhelyénél, majd személyesen találkozhattam és beszélgethettem Ferenc pápával is, aki éppen mostanában - Húsz János mártírhalálának hatszázadik évfordulója kapcsán - a Csehszlovák Huszita Egyház és a Cseh Testvérek Evangélikus Egyháza küldöttségét fogadva beszélt a II. vatikáni zsinat nyomán megsokszorozódott egységtörekvésekről, megállapítva, hogy a keresztények szeretetközössége minden bizonnyal hitelesebbé teszi az új evangélizálást, s egyúttal azért fohászkodva Istenhez, hogy „adja meg mindnyájunknak a kegyelmet, hogy bűnösnek ismerjük el magunkat, és meg tudjunk bocsátani egymásnak”. Elgondolkodtatónak tartottam, hogy római, vatikáni tartózkodásom alatt mindvégig zsebemben volt az evangélikus Útmutató - amelyet évek óta egy evangélikus lelkész házaspárnak köszönhetően természetes módon, rendszeresen „hasznosítok” -, s mindeközben a katolikus egyházfőt arról a koncentrációs táborban megölt Domonkos-rendi szerzetesről hallgathattam, aki Dachauban az erkölcsi és lelki erőt egy olyan Biblia olvasásából merítette, amelyet pont egy evangélikus tiszteletestől kapott. Giuseppe Girottit, ezt a nyitott szellemű papot - akit már boldoggá avattak - azért tartóztatták le, s azért oltották ki életét méreginjekcióval, mert ártatlan „idősebb fivéreit”, zsidó embereket próbált segíteni, menekíteni. Egy dél-afrikai ima sorai cikáznak a fejemben: „Úr Jézus Krisztus, aki zsidó anyától születtél, de igazán örültél a szíriai asszony és a római százados hitének is; aki a téged kereső görögöket szívélyesen fogadtad, és engedted, hogy egy afrikai vigye keresztedet - segíts arra bennünket, hogy minden fajú embert örököstársainkként országodba segítsünk! Ámen.” E példák figyelmeztetnek. Figyelmeztetnek arra a kötelességre, hogy ébernek kell lenni a különféle, manapság is egyre jobban tapasztalható szélsőséges felfogásokkal szemben, hogy mennyire fontos kell, hogy legyen a közös fellépés a társadalmi igazságtalanságok ellen és a békesség érdekében. Emberek vagyunk. Óriási felelősség! Talán a hetven esztendeje távozott Dietrich Bonhoejfer, a mártír német evangélikus lelkész-teológus is válaszhoz segíthet „kilétünk” kérdéseire: „Az vagyok valóban, aminek mondanak? Vagy csak az, aminek magamat ismerem? (...) Ki vagyok én? Ez vagy az? Hol ez, hol amaz? (...) Bárki vagyok, Te tudod, ismersz: Tiéd vagyok én, Istenem!” ■ Kerecsényi Zoltán KIRÁNDULÓ GYÜLEKEZETEK FIGYELMÉBE! Vadászutazók nyomában a hatvani Grassalkovich-kastélyban A Grassalkovichok gödöllői rezidenciája a hazai kastélyépítészet egyik ikonikus emléke, tekintsük akár architektúráját, akár egykori királyi lakosztályi státusát, pusztulását, majd folyamatos megújulását. A gödöllői palotának van egy ikertestvére is: a hatvani Grassalkovich-kastély. 1754 és 1757 között ugyancsak I. Grassalkovich Antal építtette. Már megjelenésében tetten érhető a hasonlóság (nézzük csak meg toronysisakjukat!), és a történelem viharai haszámtalan negatív vonatkozás tapad hozzá, a vadgazdálkodásban, a vadállomány kordában tartásában betöltött szerepe ugyanakkor alig ismert. A múzeum izgalmas kiállítási anyagával, korszerű interaktív eszközeivel, gyerek- és családbarát irányultságával rendet tesz látogatóinak fejében, népszerű módon ismeretet terjesztve. Mindehhez az épület méltóságteljes hangulatával és 21. századi belsőépítészeti megoldásaival járul hozzá. A természettudományokon belül a földtan iránt elkötelezettek érdeklődésére is számot tarthat a kiállítási tér. Manapság szintén kevesen tudják, hogy a múlt század közepéig a távoli földrészek magyar vadászutazóinak feljegyzései és remekbe szabott úti beszámolói az állatvilágra vonatkozó, biológiai tárgyú ismeretterjesztés mellett az új földrajzi ismeretek egyik legfontosabb forrását jelentették. A Nemzeti Könyvtárat - amelyet ma Országos Széchényi Könyvtár néven ismerünk - 1802-ben megalapító gróf Széchényi Ferenc unokája, Széchenyi Zsigmond (1898-1967) volt az egyik legjelesebb vadászutazónk. Az indiai kalandjáról írt Náhar kiváló, népszerű olvasmány; az alaszkai vadászatairól szóló kötet csakúgy számos kiadást ért meg. A békebeli Afrika-érzést több műve is megőrizte; például a Hengergő homok annak a sivatagi expedíciónak a krónikája, melyet Horthy Miklós kormányzó öccsével, Horthy Jenővel és Almásy Lászlóval teljesített. Hatvanban nemcsak a múzeum elnevezése emlékeztet a kiváló vadászíróra, hanem bronz mellszobra is .az épület előterében, valamint emlékszobájában eredeti bútorai, tárgyai, feljegyzései állítanak méltó emléket munkásságának. A Széchenyi Zsigmond Kárpátmedencei Magyar Vadászati Múzeum hétfő kivételével mindennap 10 és 18 óra között látogatható Hatvan ízlésesen felújított városközpontjában, a Kossuth Lajos tér 24. szám alatt. Bővebb információ az intézmény honlapján (vadaszatimuzeum.hu) érhető el. ■ Rezsabek Nándor sonló módon sújtották, lassú ébredése, funkcióváltása is hasonló forgatókönyv szerint zajlik. Az épület uniós forrással és hazai társfinanszírozással lehetségessé vált megújulását és 2014-es átadását követően a Magyar Természettudományi Múzeum tagintézményeként nyitotta meg kapuit mint Széchenyi Zsigmond Kárpát-medencei Magyar Vadászati Múzeum. A vadászat, a vadászszenvedély egyidős az emberiséggel. Napjainkban
