Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-08-16 / 33. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2015. augusztus 16. » 5 Mentés másként Beszélgetés Czöndör István lelkésszel ► „Arra vágyom, hogy (...) az újszövetségi tanítás ösztönözzön bennünket, hogy együtt álmodjunk egy olyan egyházról, amelyet szenvedélyes spiritualitás, szeretetteljes külső és belső kapcsolatok, inspirált istentiszteletek, lelkes keresztény életforma és magasan motivált gyülekezeti tagok jellemeznek. Olyan egyházról álmodom, amely nyitott és autentikus, sokszínű és életvidám, amelyben szívélyesség és lelkesedés dominál, és amelynek tagjai elsőrendű munkát folytatnak Isten dicsőségére” - fogalmazta meg Czöndör István egy két évvel ezelőtt megjelent írásában. Az idézet folytatásában az „álomegyházban” szolgáló lelkész munkáját egy különleges kifejezéssel, a szövegszerkesztők világából jól ismert utasítás nevével jellemzi: „mentés másként” Mentés másként, azaz „a tartalom adott, változatlan, de a hely, a helyzet, amelyben ma meg kell szólalnunk, egészen más, mint akár húsz évvel ezelőtt”. Aki másként próbál értékeket menteni egyházunkban, mint a többség, annak nemcsak álmai vannak, hanem gyakran falakba is ütközik. Ezekről az álmokról és a falakról, a tradíciókhoz és a megújuláshoz való viszonyáról, valamint további terveiről kérdeztem Czöndör Istvánt, akit augusztus í-jén gyermekkora színhelyén, a Vas megyei Ostffyasszonyfán avatott lelkésszé dr. Fabiny Tamás püspök.- 2007-ben végzett a teológián, és most volt a lelkészavatása. Hogy is van ez?- Igen, 2007-ben fejeztem be teológiai tanulmányaimat a hatodév lezárásával, de nyelvvizsga hiányában nem kaphattam meg a diplomámat. Megjegyzem, hogy a hiányzó nyelvvizsga miatt a magyarországi egyetemeken végzett hallgatók harmadanegyede ma sem veheti kézbe a diplomáját. Persze ez nem mentség... Aztán pedig a család, a munka és sok minden más fontosabbá vált, mint a középfokú nyelvvizsga megszerzése. Életünk kríziseinek azonban egyik velejárója, hogy segítenek újraértelmezni a dolgokat, és rámutatnak a lényegre. Egy, a múlt évben átélt krízis kényszerített arra, hogy megtegyek mindent tanulmányaim befejezése érdekében. Tavasszal át is vehettem a diplomámat.- Honnan indult, és milyen út vezetett a lelkészt szolgálat felé?- „Outsiderként", kívülállóként érkeztem az evangélikus egyházba. Édesapám római katolikus, édesanyám evangélikus. Ez a kettős felekezeti identitás gazdagította és határozta meg az életemet. Római katolikusnak kereszteltek, de felnőttként konfirmálkodtam. Hálás szívvel emlékszem vissza arra az időre, amikor tagja lehettem Uraiújfaluban a Charis elnevezésű ifjúsági közösségnek. Az itt eltöltött pár év alatt megérett bennem a döntés, hogy otthagyom a jól fizető családi vállalkozást, és „új” életet kezdjek. Fizikai munkát végző családból indultam. Ma is jó szívvel tekintek vissza arra az időszakra és azokra a találkozásokra, amikor én is kétkezi munkásként dolgoztam. Az elmúlt évtizedekben különböző társadalmi rétegekhez tartozó emberekkel találkoztam. Megtanítottak arra az egyszerű igazságra, hogy ha lelkészként akarok szolgálni, akkor nem bújhatok klisék és a papi frázisok mögé. Éppen ellenkezőleg, érthető mozdulatokkal és bátorító szavakkal kell keresnem azoknak a közösségét, akik a periférián élnek, vagy akik bár kopognának az ajtóinkon, de nincs bátorságuk lenyomni a kilincset. A teológiai felvételi vizsgára a veszprémi buszpályaudvaron és a szentkirályszabadjai katonai laktanyában készültem fel... Olyan helyeken, melyek nagyon is közel állnak a „való világhoz” A teológián eltöltött évek alatt aztán sokat változtam és fejlődtem. Inspirált az évfolyamom, és inspiráltak a barátaim. Számomra mindig nagy élményt jelentett, hogy egyfajta hídszerepet tölthettem be az egyetemi tanulmányok során a különböző kegyességi csoportok között. Ma is valahogy ezt élem meg az egyházban.- Fent idézett tanulmányában - mely az „Örömmel adom örökségül” - Evangélikus közösségi jövőképek című kötetben jelent meg - „inspirált istentiszteletekről” ír. Mit jelent ez a kifejezés?- Az inspiráció „lelki életünk” egyik mozgatórugója. A kérdés az, hogy aki eljár istentiszteleteinkre és gyülekezeti alkalmainkra, kap-e elég inspirációt. Hiszem, hogy az istentiszteleteink is lehetnek kreatívak és inspiráltak. Ezen nem csak azt értem, hogy a prédikációink változatosak legyenek, vagy az énekek modernek. Az inspirált istentiszteleten a kreatív Isten teremtő ereje tapasztalható meg. És ezeken az alkalmakon nemcsak a lelkész motivált, hanem a gyülekezet is. Egy inspirált gyülekezet aktívan részt vesz az istentiszteleten...- Mi jut eszébe a tradíció szóról?- Már vártam ezt a kérdést. Nem vagyok tradícióellenes és megrögzött újító sem. Viszont azt élesen látom, hogy sokszor üres szavakat, megfáradt mozdulatokat akarunk továbbadni az egyházban. Csupán azért, mert így szokás... A tradíció szó jelentése „átadás”. Egyáltalán nem mindegy, hogy mit adunk át a következő generációknak. Néha meg kell nézni azt az ajándékot, amelyet kaptunk. Nem lehet csak úgy bontatlanul továbbadni. Úgy érzem, hogy a gyülekezetek gyakorta „csomagmegőrző” helyekké váltak, ahol meg lehet nézni vasárnaponként, hogy milyen is volt az „ajándék” száz évvel ezelőtt. Vegyük észre, hogy olyan ajándékot hordozunk és adunk tovább, amelyet Jézustól kaptunk. Ez az ajándék ma is friss és időszerű! Hiszem, hogy ezt a csomagot át lehet adni ünnepi, interaktív és inspiráló keretek között is.-És a gyülekezetépítés kifejezésről mire asszociál?- Erről a szóról az jut először eszembe, hogy a gyülekezetépítés csodálatos ajándék, hiszen ha részt veszünk benne, az olyan, mintha együtt álmodnánk Istennel. A gyülekezetépítés szárnyalás, sodrás, nyitottság, távolba tekintés. Olyasvalami, ami vonzó és bátorító a keresők számára is. A gyülekezetépítés során Isten csapattársai lehetünk. Ez pedig így nem egyszemélyes szélmalomharc, hanem a születés pillanata. A gyülekezetépítés egy olyan örömteli közösségben válhat átélhető csodává, ahová önként és belső indíttatásból érkeznek emberek, ahogyan ezt az elmúlt években át is élhettük. Erre a csodára vágyódom újra és újra.- Hogyan tovább a lelkészavatás után?- A lovászpatonai és a vanyolai gyülekezetben megélt, tíz hónapnyi, nagyon szép szolgálat után Fabiny Tamás püspök a Csővári Evangélikus Egyházközségbe küldött beosztott lelkészként. Feleségemmel és gyermekeimmel együtt nagyon készülünk az ottani szolgálatra és a helyi gyülekezettel való találkozásra. ■ Heinrichs Eszter A gyertyák nem égnek csonkig Papgyereknek lenni nem egyszerű. Van, amikor jó, és van, amikor rossz, sőt szörnyű. Mert például jónak kell lenni a templomban, sőt ha lehet, a legjobbnak. És mert vasárnap az ember szülője prédikál, és ha közben kérdezni szeretnénk tőle valamit, hát várni kell: hiába van ott láthatóan, adott esetben mégsem érhető el. Meg mert karácsonykor, ha megbetegszik az aktuális Mária, az embert előrángatják, és beállítják az alsós törpék közé a betlehemesbe, „hiszen úgysem kell mondani semmit”, csak mosolyogni, az meg már úgyis megy. Szóval van ez az árnyoldal, de akad előnye is. Hogy mást ne mondjak, a gyertya elfújásának joga. Legalábbis nálunk ez mindig a lelkészlurkók kiváltsága volt. A gyülekezet még vonul kifelé, apa kezet fog, áldást oszt, anya orgonáiba), de az aprónép már ott tolakodik körülötte türelmedenül. Csöppnyi zavaró körülmény, hogy három gyerek van, és csak két gyertya, de ez már meg se kottyan nekünk. Lehetne vitázni, beosztani, de kinek van erre energiája? Majd hárman fújják! Az elmélyült muzsikálás közben egy mozdulatot a gyerekek bólintásnak ítélnek: tehát szabad a préda, irány az oltár. A nagy emeli a kicsit, és fújnak, fújnak, fújnak, míg csak el nem alszik az összes gyertya. Évek teltek el így. Hosszú évek. A ma már középiskolás nagylányaim egész mostanáig kiváltságnak élték meg ezt a jogot. Emlékszem a kedves jelenetre, ahogy a három magas, karcsú hölgy libeg a templom kijárata felé. Alakjuk már nőies, léptük könnyed, vonásaik finomak, bájosak. Kész felnőttek. Aztán egyszer csak valamelyik hátranéz a válla fölött, a szemében megvillan a fény: nocsak, a gyertyák! Hirtelen megfeledkezik magáról, megiramodik, és fut, mint kislány korában, hogy ő fújhassa el a gyertyákat. Rohan a nyomában a másik kettő is. Kacagnak, legyezgetik a füstöt, megmelengeti az ember szívét ez a maradék pici gyerekség bennük. A minap futásuknak szemtanúja volt két csöppnyi lányka a templomban. Olyan kicsikék, hogy esélyük sem volt a nagyok mellett, de jobb helyzetből indultak, így mégis mind egyszerre értek célba. A picik azonban az oltárt sem érték el, csak néztek fölfelé vágyakozva. Valószínűleg már látták a lányok nagyjelenetét, mert olyan sóvárogva álltak ott, hogy a három nagy alig észrevehető Ids fejbillentéssel összemosolygott, és magasba emelték a két apróságot. A nagy fújási jelenet meghatóan szépre sikeredett. A gyertyák nem égtek csonkig. Talán ha az enyéim kirepülnek, akkor is lesz, aki örömmel szalad elfújni őket az istentiszteletek végén. Tábor az Úristen tenyerén Az ovistábort a szükség szülte. Akart a fene két hetet pörögni százhúszon! Elég abból egy hét is. Sőt néha azt is feladtam volna. Fölöttem is eljárt már az idő, hamarabb fáradok, a saját gyerekeim már kinőttek a kisiskoláskorból. Minek, kinek csináljam? Küzdöttem Istennel, vitáztam, hadakoztam. Aztán a tábor maradt. Mert a gyerekek nem fogytak el. A régiek ugyan megnőttek, ami mindig gyönyörű és kicsit mégis szomorú, de mindig lettek újak. Évről évre jön egy csapat gyerek, aki egy hétig velünk tart a Biblia körüli kalandozásainkban. Sokat énekelünk, játszunk, nevetünk, és rengeteget tanulunk. Nem akarattal, hanem valahogy az együttléttől. Ám a jelentkezéseknél mindig volt, akit el kellett küldenem: még nem iskolás, nem fogja bírni a tempót, majd jövőre. És egyre nehezebb szívvel küldtem el őket, fájt a csalódott arcuk. De ovistábort nem akartam. Nagyon nem. Tizenkilenc évig sikerült visszatartanom a születését. Idén aztán mégis meghirdettük. Jöttek boldogan a kicsik, én meg kezdtem segítőket keresni. Magam lepődtem meg a legjobban, hogy a tinik mennyire rajonganak a kicsikért. És hogy az ekkora unokákkal nem bíró gyülekezeti tagok milyen lelkesen jönnek el „gyereksimogatónak” Mert itt az is kell bőven. Kiscipők le- és felhúzása, orrocskák törlése, sebpuszilgatás, alma felszeletelése, játékok elosztása mind-mind feladat. De hála Istennek, sokan segítenek örömmel. És a kicsik olyan őszinte mosollyal hálálják meg, hogy a végén mi érezzük megajándékozottnak és gazdagnak magunkat. Van persze, amiről már most tudom, hogy másképp kell csinálni legközelebb. Sokat tanul az ember egy ilyen táborban még felnőttként is. Ki hitte volna, hogy a kecske nem szeret autóban utazni, viszont örömmel eszik a tenyerünkből? Hogy a nyúl lyukat ás az új füvesítés közepébe, és lelegeli a tuját? A teknős meg a galamb pedig „harap”! A halon meg halvány fogalmunk sincs, mit néznek az emberek, mert ritka fiű/lgatag teremtés. Az állatsimogató viszont akkor is jó ötlet, ha csak néhány állat van velünk. És Nőé bárkájának sokszínűsége itt is megtapasztalható a táboron belül, ahol kicsik-nagyok együtt ringatózunk az Úristen tenyerén. ■ Füller Tímea A nyár színei
