Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-02-15 / 7. szám
FÓKUSZ Evangélikus Élet 2015. február 15. *• 5 Bemutatkozik ► Bármennyire meglepő, viszonylag kevesen látják, ismerik a Magyarországi Evangélikus Egyház (MEE) diakóniai szolgálatának munkáját még azok közül is, akik valamilyen intenzitással részt vesznek az evangélikus közösség életében. A diakónia feladatai sokrétűek, felelőssége pedig több okból is komoly; nemcsak a rábízott emberek miatt, hanem mert tevékenysége alapján formálnak véleményt sok esetben az egyház egészéről azok, akikkel a szolgálat kapcsolatba kerül nap mint nap. Igencsak sokféleképpen kapcsolódhatnak egymáshoz a diakóniai szolgálat munkatársai és a hozzájuk fordulók. Akár a házi segítségnyújtást igénybe vevőként, várva mindennap azt az embert, aki - családja ke-Tizedik századi írásos emlékek tanúsága szerint Magyarországon a szerzetesrendek kolostorai mellett a fejedelmek, püspökök támogatásával menedékhelyeket, kórházszerű intézményeket, ispotályokat létesítettek. 1/9 Ifi 1 ^ J “ * 31 jT " » i nm, vés ráérő ideje vagy hiánya miatt - talán az egyetlen, aki rányitja az ajtót, és segít tisztálkodnia vagy bevennie a gyógyszerét. Akár gondozónőként, aki minden áldott nap talán több tíz kilométert kerékpározik, hogy eljuthasson azokhoz, akik az ő támogatása nélkül már nem tudnának otthonukban élni, így viszont még megőrizhetnek valamit emberi méltóságukból. A diakónia munkáján keresztül kap képet sokszor az evangélikus egyházról az a beszállító is, aki a tisztítószereket biztosítja valamelyik intézmény számára, vagy éppen az a szakember, aki a számítástechnikai rendszert tartja karban. Az MEE diakóniai szolgálata részét képezi az állam szociális ellátórendszerének; gyülekezeti és országos fenntartású intézményeiben idősekkel, fogyatékosokkal, gyermekekkel foglalkozik, valamint támogatja az életkori vagy élethelyzeti krízisben lévőket. A házi segítségnyújtás, szociális étkeztetés mellett demensek, szenvedélybetegek nappali ellátása, illetve a tanya- és falugondnoki szolgálat biztosítása is vállalt feladatai közé tartozik - több mint ötezer-ötszáz ellátottért felel. Személyes gondoskodás a kezdetektől Az elhagyottakról, öregekről, betegekről való gondoskodás hagyományosan egyházi feladat. A hívők közösségében nem képzelhető el, hogy valakitől megtagadják az emberhez méltó élethez szükséges javakat. Ami az első századokban történt a szociális gondozás terén, azt az egyház csakhamar intézményesítette, és szerzetesrendeket alapított. Törvénytörténelem A szociális segítségnyújtás törvényes szabályozásával már I. István király törvénykönyvében találkozhatunk, mely egyebek mellett rendelkezik az özvegyek, árvák érdekeinek védelméről is. I. László III. törvénykönyve a halottak kötelező eltemettetésével kapcsolatban intézkedik. 11. András az Aranybullában szintén kiemeli az özvegyek védelmét. 1198-ból rendelkezésünkre áll néhány adat a középkori Magyarország szerzetesrendjeinek szociális tevékenységéről: ezek megfelelő támogatást adtak az utasoknak, szegényeknek, betegeknek. A13. században az intézeti ápolás, gondozás lett az uralkodó. A14. században az egyházi ispotályok a városok szegényeinek jótékonysági intézményei voltak, később már a vidéki magatehetetlen öregek, betegek, csavargók, koldusok számára is segítséget nyújtottak. A reformációt követően minden felekezet vállalt valamilyen szolgálatot (egyes városokban addig csak a katolikus vallásúakat vették fel e korabeli szociális intézményekbe). Eleinte az ispotályokban maguk a betegek végezték az ápolást, a szükséges teendőket, a 17. században azonban már találkozunk a gondozómester fogalmával. A 16. században alapított ispotályoknak már a város a fenntartójuk. A 19. század elején már rendszerint alkalmaztak néhány személyt, akik a takarítás mellett az ápolásban is részt vettek. A 20. század elején a szegényházi gondozás mellett főleg a segélyezések, „ínségakciók” keretében próbálták orvosolni a szociális bajokat. A két világháború között különösen megnövekedett az ellátatlan öregek, betegek, szegények száma. A gondozási módszerek a következők voltak: ápolás szeretetotthonban, családi gondozás és nyílt segélyezés. AII. világháború után Magyarország is igen súlyos gondokkal küzdött. Több mint százezer ellátatlan, munkaképtelen idősről kellett gondoskodni, ehhez társult a nagyszámú menekült, a hadifogságból, deportálásból hazatértek ellátása. Egy sor, korábban már működő, természetes segítőhálózatok által kielégített szükséglet - e rendszerek felszámolásának következményeként - kielégítetlen maradt. Az egyházak a maguk több száz éves tapasztalatával együtt is egyre eszköztelenebbé váltak a szociális problémák halmozódásával szemben. Annak ellenére, hogy a 6/1945- számú miniszterelnöki utasítás kimondja, hogy Magyarországon a szociális gondoskodás az állam felaz evangélikus diakónia adata, az állam nem volt képes ezt betölteni. Az ideológia alkalmas volt és törekedett is a szükségletek elkendőzésére. A hetvenes-nyolcvanas években beigazolódott, hogy az erőltetett mennyiségi fejlesztés eredményeként kialakult idősgondozási rendszeAz 1980-as években létrejött, személyi szolgáltatást nyújtó intézmények - átfogó szociálpolitikai igazgatási rendszer hiányában - a különböző fenntartó és felügyeleti ágazati szervekhez igazodtak, esélytelenné téve az együttműködést. Hosszú évtizedek után a szegénységellenes mozgalmak és a rendszer stabilitásának bomlásával egy időben újra hangsúlyt kapott a szociálpolitika. Mindezen évek alatt egyházunk lehetőségeihez és gyülekezeteinek áldozatvállalási képességéhez mérten tartotta fenn azt a több mint nyolcszáz férőhelyet, amellyel javarészt időseknek és fogyatékosoknak nyújtott segítséget. Közel száznegyven munkatárs közreműködésével folyt a munka, akik között diakonisszák, lelkészek, diakóniai munkások, alkalmazottak és otthonvezetők voltak. Tizennégy településen maradt meg huszonhét intézmény az államosítás után, állami támogatás nélkül, pusztán a gyülekezetek önerejére támaszkodva - többek között Békéscsabán, Balassagyarmaton, Budapesten és Győrben. Mindez Sztehlo Gábor diakóniai ügyvivői munkásságának köszönhető, mellyel mai szolgálatunk strukturális alapjait is lefektette. Ezzel biztosította a reformáció hagyományának továbbélését, Sartorius (Szabó) János, Tatay Pál és Hrabovszky György munkásságának és a diakonisszaegyesületek törekvéseinek továbbvitelét. A közelmúlt „segítő” ideológiája A szocialista államrend megszilárdulása idején, 1951-ben az egyesületek működését - köztük az egyháziakét is - betiltották. A sztálinista szociálpolitika értelmében ugyanis a szocializmusban az új rendszernek köszönhetően nincsenek szociális problémák. Az egypártrendszer körülményei közepette semmiféle civil önszerveződést nem engedélyeztek, hogy megvalósíthassák a társadalom teljes kontrollját. Egyes, az öregedéssel, illetve fizikai és mentális sérülésekkel együtt járó problémákkal foglalkozó intézményeket meghagyott egyházi kezelésben az állam. Egyrészt így hatékonyabb volt gazdaságilag, másrészt az ezen intézményekben gondozott emberek vagy nem jelentettek már ideológiai veszélyt az államra (mint a beteg idősek), vagy pedig állapotuk miatt nem voltak alkalmasak ideológiai képzésre (mint például a fogyatékkal élő gyerekek). A politikai kontrollt együttműködésre hajlandó papok-lelkészek támogatásával valósították meg. A hatvanas évek elején indították el az „öregek napközi otthonai” modellkísérletet a tanyás településeken egyedül maradtak érdekében, illetve azoknak az idős embereknek, akiknek ez javíthatta az életminőségét. rek drága pénzből rossz hatékonysággal működnek. Ez ösztönözte, hogy 1970-es évek elején kialakuljon a házi szociális gondozás, illetve 1975-től a hetes napközi otthonok hálózata, majd 1976-tól a szociális étkeztetés. Mit jelent a diakónia? A diakónia szó jelentése: szolgálat, szolgálattétel. Az Ószövetség is hangsúlyosan beszél a felebaráti szeretetről, illetve annak részletes gyakorlatáról. Ez egyrészt az asztalok körüli szolgálatot jelenti, ahogyan például Márta szorgoskodott Jézus körül (Lk 10,40), valamint általánosan - de szintén anyagi és testi értelemben is - vonatkozik mindenfajta gondoskodásra, eltartásra, mint ahogyan a makedóniai gyülekezetekben gyűjtöttek a jeruzsálemi szegények számára (2Kor 9,12-13). Az Újszövetségben a szócsalád leggyakrabban átfogó jelentésben fordul elő, olyannyira, hogy Pál saját magát és munkatársait Isten diakónusainak, szolgáinak nevezi (2Kor 6,4). Az evangéliumokban Jézus és a diakónia több szókapcsolatban, illetve élethelyzetben fordul elő együtt. Mindenekelőtt Jézus Krisztus azt mondja önmagáról, hogy nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak (Mk 10,45), s hogy ő a tanítványai között olyan, mint aki szolgál (Lk 22,27). Az igazi diakónia lélekből, belső indíttatásból fakad. Jézus megszánta az éhező sokaságot, és megsokasította az öt kenyeret és a két halat; a samaritánus könyörületességre indult, és úgy hajolt le a félholthoz - mindkét esetben belső együttérzés, felindultság előzte meg a tettet. Az Újszövetségben a diakónia önkéntes, tehát nem munka, hanem szolgálat. „Nem azért van szeretet, hogy tehessen valamit az egyház, hanem azért van egyház, hogy tetté lehessen Isten örök szeretete.” (Ittzés János ny. püspök, aki egykor a Nyugati [Dunántúli] Egyházkerület diakóniai munkájáért felelt) Folytatás a 6. oldalon
