Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-01-25 / 4. szám
IRODALOM Evangélikus Élet 2015. január 25. *■ 13 Az igazlátó disznó Kisslaki László Még édesdeden aludt a falu a friss dunyha alatt, amelyet András-napra takart rá a hajnali hóesés. A kutyák is szunyókáltak, s közben csak fél füllel figyelték a csendet; hisz egy hete már, hogy nem kujtorog tyúktolvaj a kertek alatt. Akkor és ott nyikkant utolsót a fogatlan nagypapa, azután már csak Kowalski, a cserzőtímár kutyája gombolgatta róla a vörös bundát. Azóta a rókacsalád mély gyászba dermedt. Pedig szegény öreg csak azért ment lopni, hogy mielőtt elviszi a vénség, hadd szopogasson még egyszer egy kis pipihúst. A falu végén a Pipacs utcától már minden a grófé, csak a zsinagóga nem, meg az első ház, ahol az idős javasasszony, Buzecky Gida lakik. Unokájával, Erzsikével él ott a lelkészözvegy. Az asszony nemcsak orvosolt: a faluban a legtöbb újszülött az ő keze közt bőgött fel először. De arra is volt ideje, hogy vasárnaponként énekeljen a gyülekezetben. Na meg szerdánként kóruspróbára járt Koltai Zoltán karnagy úrhoz, aki hajdan még férjével tanult Sopronban teológiát. Otthon persze a munka nagyját Erzsiké végezte, hisz maholnap virágra fakad a bimbózó szűz. A róka kicserzett bőrét rég szárítón lengette a szél, s a szűcs már a szőrme szeméhez keresgélt kacér üveget, hogy majd egy dáma nyakából villogjon a világba. Szent Andrásra virradt, mikor Erzsiké arra riadt, hogy éhes. Nem csoda, mivel éjjelre titkosat terveit. Előző nap buzgón imádkozott, s csak bojtosét falatozott, három búzaszemet, s egy korty vizet ivott rá. De most mindjárt felkelti a kocát, hogy megtudja tőle, mikor megy férjhez. S aztán rögvest vág a kamrában egy darab szalonnát. Utána helyére, a hagyatékládába teszi a nagyapja gatyáját, amelyet még este dugott titokban a párnája alá. Ugyanis az öregek szerint, ha András-nap éjjelén férfiszagra fekszik, megtudja, ki lesz a párja. S tényleg! Álmában szokatlan, új, ismeretlen örömet érzett egy szelíd szemű bajszos homályember karjai között. Miközben ölelte a férfi, szerelmet és boldog anyaságot ígért neki. Ahogy újra rágondolt, kipattant az ágyból, és csak úgy mezítláb, térdig lépett nagyapja csizmájába; pendelyére kabátkát kapott, s kisuttyant az udvarra. Átlábalt a hóban a kocához, megállt, s megvárta, míg zakatoló szíve megnyugszik. Keresztet vetett, és vad svunggal irdatlan nagyot rúgott az öreg tákolmány oldalába, hogy csak úgy dongott! Aztán fülelt, hányat is horkan a felijedt disznó. Ugyanis a hagyomány szerint annyi évre rá kötik be a fejét.De mi ez? Egyet se röffent a piszok! Ez azt jelenti a ráolvasó Sánta Bábi szerint, hogy a szüzet hamarost tejre hozzák, vagy pedig vízkeresztig hirtelen lakodalom lesz a házban. Meghülyült ez a koca? Hiszen még pucér férfit sem látott, legfeljebb a firenzei képeslapon - rajta a márvány Dáviddal -, amelyet nagyanyja őriz az albumában. Erzsiké dühbe gurult, s vadul rugdosta az ólat, de a koca csak szuszogott, s erre sem röffent. Mire nagy nehezen visszalépdelt a házba a csizmamarasztaló hóban, nagyanyja éppen forró vizet öntött a korpára, s belekeverte a disznó moslékjába.- Te bolond lány - ingatta a fejét, de azért mosoly bujkált a szeme szögletében. - Ha nagyapád élne, lelkész létére is elnézné a babonás praktikád, mentség rá a korod... Egyébként hiába rugdaltad a deszkát, mert süket a koca. Malackorában fülére ment az influenza. Meg... vőlegényálmodáshoz nem tegnap kellett volna koplalnod, hanem ma. De most rohanok, mert mindenórás a rabbi lánya. Aztán ha a karnagy úr jönne a vasalt ingért, ne fogadj el pénzt! Evvel fogta a szülészbatyut, és kifordult a kapun. Különben Gida néni sosem kérdezte Zoltánt, hogy miért szolgálta külhonban zenével az Urat, ahelyett hogy idehaza prédikálna. Még most sem, miután vagy húsz év után hazatért. Erzsiké felöltözött, tököt aprított a moslékba, s úgy vitte ki a kocának. Most persze ébren várta ődisznósága! Rögvest bele is mártotta első csülkeit a vályúba, hogy nem forró-e, s csak aztán kezdett el reggelizni.- Adj’ Isten, van itthon valaki? A lány már visszafelé vitte a vödröt, mikor meglátta a kiskapu előtt várakozó urat. A karnagy gondolta, s törölte is a kezét a kötényébe, holott nem is volt moslékos.- Tessék csak bejönni, nincs kutya! - kiáltotta messziről, és sietett a vendég elé.- Te vagy az Erzsiké, ugye? - de inkább mondta, mint kérdezte, mikor már a konyhában ültek a melegben.- Igen, de a nagymama szülni ment a rabbihoz, illetve segíteni - s elpirult, mert először volt négyszemközt férfival. Később, mikor eszébe jutott a találkozás, szégyenkezett, milyen liba is volt, mert csak dadogott, s folyton lesütötte a szemét. Persze, mikor olyanokat mondott neki az úr, hogy milyen szép, bizonyára sok az udvarlója, és ő biztos benne, hogy hamarost bekötik a fejét. Közben úgy érezte, hogy a karnagy folyton férfi módra fürkészi aranykeretes szemüvege fölött. „Tán tetszem neki” - s belebizsergett a fejbőre; mert arra gondolt, hogy igaz a mondás: jó megpihenni vén fa árnyékában. Már jó idő eltelt az első találkozásuk óta. Feltűnt a lánynak, hogy a próbák után a karnagy gyakran kíséri haza a nagymamát, hogy el ne csússzon a sötétben a csonttá fagyott, jeges úton. De Erzsiké ráérzett, hogy csak őmiatta töri magát Zoltán. Tán a férfiember az elmúlás előtti szenvedély utolsó izzásával, mikor a maradék láng az égig csapódik, s a bárányfelhők bundáját perzseli, belészeretett. Múltkor a húsosnál, amikor őelőtte bárdoltatott karmonádlit, mondta, hamarost meglátogatja őket egy válaszért, amely örökre eldönti maradék életét. Mikor este elmesélte otthon a találkozást, a nagymama mosolygott, s csak annyit mondott: „Cö, cö” Csak azt nem tudták, hogy ilyen hamar lesz vizit. Egy decemberi este épp a levesnél tartottak, mikor beállított a karnagy egy szalaggal átkötött csomaggal, amelyben egy gyönyörű porcelánbonbonier volt, a deklijén egy pásztorábránd, sok birkával. Biztosan ivott valami bátorítót Krausznál, mert félszegsége ellenére rögtön a tárgyra tért. Kezet csókolt a nagymamának, s megkérdezte:- Gida, akarsz-e a feleségem lenni? A nagymama rég hallotta keresztnevét, s nem szólt, csak könnyes szemmel arcához szorította a férfi tenyerét. Erzsiké, mint akit nyakon öntöttek, tágra meredt szemmel bámult a semmibe. A birkák a dekliről meg oda se néztek; közömbösen legelték a porcelánmezőt. ■ Szépkorú lovak otthona Erzsébet-pusztán már világosodott. Müller írnok papírokkal a hóna alatt Kolos báróhoz indult egy megrendelést aláíratni, mert már harmadszorra sürgeti meg a bécsi Hahn és Társa cég. Mindenesetre füle mögé tűzte a plajbászt, hogy kéznél legyen majd a bárónak. Az iroda felé menet azt a dalt dúdolgatta, amelyet majd őfelsége uralkodásának félszázados jubileumán ad elő a dalárdája. Már előre örült, mert biztos megdicséri majd a hangját a jubileum védnöke, a hőn imádott Amália hercegnő. Mikor az istálló mellé ért, hirtelen dühös nyerítés kuszálta szét ábrándjait. Az írnok odakapta a fejét a zajra, s látta, hogy Lajcsi éppen ütésre emeli a lécet. Liza, az angol telivér nem várta be, míg újra orron vágják, hanem rögvest beleharapott a trágyamester vállába. Lajcsi felordított a fájdalomtól, és csúnyán káromkodott, de leginkább az éltes uralkodót szidta. Müller majd elsírta magát, mert ilyen ocsmány felségsértést még nem hallott, mióta rendőrspicli. Rögtön csendőrért küldte az éjjeli szolgálatból frissen ébredt éjjeliőrt. $ # * Delet harangoztak. Az istállóban Sánta Béni bácsi éppen a jászolba villázta a téli menüt. Én az út menti csárdában üldögéltem nagypapával, mikor Misi bácsi mellett Száva is beszökött unalmában. Feltűnés nélkül suttyant a sarokasztal alá, ahol Szántó tiszteletes ebédelt. A lelkipásztor nagy ritkán tért be, ha erre vitte a szolgálat. Ma éppen temetni volt Lókon. Egyébként a komondor jól tette, hogy beszökött; mit vigyázzon a fogadó előtt, mikor az országút is szunyókál a hó alatt? Na meg Szent - harmathy gróf értékes paripái amúgy is a tatai lovardában alapoznak a szezonra. Csak Lizát nevelteti itt a pusztán nagy titokban, rejtve a turfhiénák elől. Maholnap hároméves s a jövendő versenyek üdvöskéje; biztos összenyargal majd az istállónak egy láda aranyat. Egyébként itt, Erzsébet-pusztán csak öregek laknak- Lizát kivéve -, jó zabon, mert Szentharmathy gróf nem feledte, hogy ezek a hajdanvolt versenypacik tették őt gazdaggá; persze társát és barátját, Kolos bárót is. Most csendben éldegélnek itt a hajdani hősök. Mint a heréit Albin, aki 93-ban elsőnek futott haza Siófokról ezerkétszáz koronával, a Somogy megyei hölgyek díjával. Ma már ő is békével várja, míg érte nem jön az Égi Lovász. Tegnap éppen Mancit vitte magával a mennyei istállóba. Tílli Misi bácsit különben doktor úrnak hívják. Ma is vizitre jött, meg aláírta Manci papírját, aki a mostani lovunk, Remény anyja volt. Őt a doktor szerezte be az öreg lovak otthonába, de csak nagypapa kedvéért. Legénykorukban együtt mentek verekedni Ferenc Jóska parancsára a bosnyákok és a hegyi rablók ellen. Kolos báró azért megjegyezte a doktornak, hogy reméli, Manci csak kivétel, mert nála csak kékvérű agg lovak laknak. Egyébként az úri kaszinóban Szentharmathy grófot kicsit hibbantnak tartották, hogy szépkorú paripákra költi a pénzét nagyszívű táncosnők vagy a rulettasztal - ami szintén komilfó - helyett. A gróf aztán hálás lehetett Misi bácsinak, mert Manci révén híres lett az otthon. Pláne miután az öreg Szántó lelkész úr arról prédikált, hogy nem is olyan oktalanok a barmok, mint ahogy az emberek gondolják. Mancit mint az önzetlen szeretet példáját emlegette, amely az emberek közt ritka. Nem csoda, hogy messze a környéken a vén kanca történetét emlegették. Az úgy kezdődött, hogy mikor két éve Manci idekerült, nagyon megörült, mert rögvest felismerte Albint, akivel még csikókorukban együtt legelték a friss, tavaszi füvet. Alig várta, hogy reggel legyen, hogy újra együtt lehessenek a szabadban. Végre felvirradt. Mikor legelni terelték az éltes társaságot, a lovász csak odaállította Albint az istálló elé a napra. Manci csak akkor döbbent rá, hogy a barátja időközben megvakult. Ahogy közeledett hozzá, Albin rögtön megismerte hajdani kedvese szagát. Nem nyerített boldog örömében, se nem könnyezett, csak Manci tomporára tette a fejét; barátnője szép lassan úgy vezette ki a legelőre. Este, mikor ideje érkezett hazaporoszkálni, Manci érte jött, s ugyanúgy vezette vissza az istállóba, ahogy kihozta. És ez így ment napról napra, évről évre egészen tegnapig. Akkor minden üres lett. Albin már csak a Mennyei Lovászra vár. Reméli, hamarost elviszi őt is az égi legelőre, ahol majd újra látja a szeretett Mancit, és együtt fognak füvezni az idők végeztéig. * # * Misi bácsi, ahogy legombolta bundáját a kocsmában, rögtön hozzánk ült, mert jó meleg volt a félszobányi cserépkályha mellett. Nagypapa éppen Novákot, a falubeli csendőrt hallgatta. A kocsmáros kávét hozott a doktornak, nekem új szörpre cserélte a régi maradékát. A csendőr még egy fröccsöt kért, mert már leadta Lajcsit a városban őfelsége gyalázása miatt. Most meg minek rohanna vissza az őrsre ebben a hóban, hisz a világ nélküle is forog magától. Eközben a városban az ügyész, Kétváry Taszító szobájában Kolos báróval konyak mellett adomáztak híres hajdani derbikről, amelyeken gyakran összefutottak ifjúkorukban. Szóba került Siófok, Tata, Alag. Na meg a bécsi úrlovasok klubja is, ahol viharos murikat csaptak egy-egy jól futott nap után. Az ügyész vizslája ezt már százszor hallotta; inkább behunyta fülét, s úgy szunyókált az asztal előtt. Taszító csak akkor vezettette be Lajcsit, mikor már szivarra gyújtottak. Előzőleg a báró mellékesen megjegyezte, hogy Müller írnok megbolondult. Már gyanította, mert beteges leveleket firkált Amália hercegnőnek. Ő sajnos azt hitte, kigyógyul ebből a szerencsétlen, reménytelen szerelemből, de most kénytelen elküldeni a birtokról, mielőtt szégyent hozna rá és a lovakra. Lajcsi meg egy együgyű Isten marhája, s ha iszik, nem tudja, mit beszél. Mikor a fegyőr bevezette a delikvenst, az istállószolga haptákban állt, mint a cövek, s úgy meredt az ügyészre.- Ide figyelj, te tulok! - ordította Kétváry. - Most elmehetsz, de ha még egyszer itt látlak, tömlöcben fogsz rohadni, mert az jár felségsértésért. Köszönd meg a báró úrnak. Lajcsi lehajolt, hogy kezet csókoljon a gazdájának, de még görnyedtében akkora pofont kapott, hogy ráesett a szuszogó vizslára. Tán már nem is érezte a harapást, mert alig látott a csillagoktól. Hallani azért hallott, hál’ Istennek, mert épp azt kérdezte a báró, hogy tudja-e ő, vadmarha, hogy mért kapta a pofont. Nem mert fejet rázni, mert így sem érezte a fél arcát.- Mert megütöttél egy nemes paripát, te Isten barma! # * * Besötétedett. A kocsmában is égett már a petróleumlámpa, mikor nagypapát is hívták az irodába. Útközben Lajcsival találkozott, aki egy kis kosár répával sietett Lizához bocsánatot kérni. Nagypapa elmosolyodott. Miután megkapta a házvétel iratait, rögtön szánkóra szálltunk. Örömében még meghúzta az úti demizsont, csak aztán rántotta meg a gyeplőt. Remény, mint a villám, úgy rugaszkodott el, hogy mielőbb hazaérjen a jászla elé. Szomszédja, nagypapa tehene még biztosan ébren várja. ■
