Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)

2015-01-25 / 4. szám

IRODALOM Evangélikus Élet 2015. január 25. *■ 13 Az igazlátó disznó Kisslaki László Még édesdeden aludt a falu a friss dunyha alatt, amelyet András-nap­­ra takart rá a hajnali hóesés. A ku­tyák is szunyókáltak, s közben csak fél füllel fi­gyelték a csendet; hisz egy hete már, hogy nem kujtorog tyúktolvaj a kertek alatt. Akkor és ott nyikkant utolsót a fogatlan nagypapa, azután már csak Kowalski, a cserzőtímár kutyája gombolgatta róla a vörös bundát. Azóta a rókacsalád mély gyászba dermedt. Pedig szegény öreg csak azért ment lopni, hogy mielőtt elviszi a vénség, hadd szopogasson még egyszer egy kis pipihúst. A falu végén a Pipacs utcától már minden a grófé, csak a zsinagóga nem, meg az első ház, ahol az idős javasasszony, Buzecky Gida lakik. Unokájával, Erzsikével él ott a lelkészözvegy. Az asszony nemcsak orvosolt: a faluban a legtöbb újszülött az ő keze közt bőgött fel először. De arra is volt ideje, hogy vasárnaponként énekel­jen a gyülekezetben. Na meg szerdánként kó­ruspróbára járt Koltai Zoltán karnagy úrhoz, aki hajdan még férjével tanult Sopronban teo­lógiát. Otthon persze a munka nagyját Erzsi­ké végezte, hisz maholnap virágra fakad a bimbózó szűz. A róka kicserzett bőrét rég szárítón lenget­te a szél, s a szűcs már a szőrme szeméhez ke­resgélt kacér üveget, hogy majd egy dáma nya­kából villogjon a világba. Szent Andrásra virradt, mikor Erzsiké arra riadt, hogy éhes. Nem csoda, mivel éjjelre tit­kosat terveit. Előző nap buzgón imádkozott, s csak bojtosét falatozott, három búzaszemet, s egy korty vizet ivott rá. De most mindjárt fel­kelti a kocát, hogy megtudja tőle, mikor megy férjhez. S aztán rögvest vág a kamrában egy da­rab szalonnát. Utána helyére, a hagyatékládá­ba teszi a nagyapja gatyáját, amelyet még es­te dugott titokban a párnája alá. Ugyanis az öre­gek szerint, ha András-nap éjjelén férfiszagra fekszik, megtudja, ki lesz a párja. S tényleg! Álmában szokatlan, új, ismeretlen örömet érzett egy szelíd szemű bajszos homály­ember karjai között. Miközben ölelte a férfi, sze­relmet és boldog anyaságot ígért neki. Ahogy új­ra rágondolt, kipattant az ágyból, és csak úgy me­zítláb, térdig lépett nagyapja csizmájába; pende­­lyére kabátkát kapott, s kisuttyant az udvarra. Átlábalt a hóban a kocához, megállt, s meg­várta, míg zakatoló szíve megnyugszik. Keresz­tet vetett, és vad svunggal irdatlan nagyot rú­gott az öreg tákolmány oldalába, hogy csak úgy dongott! Aztán fülelt, hányat is horkan a fel­ijedt disznó. Ugyanis a hagyomány szerint annyi évre rá kötik be a fejét.­De mi ez? Egyet se röffent a piszok! Ez azt jelenti a ráolvasó Sánta Bábi szerint, hogy a szü­zet hamarost tejre hozzák, vagy pedig vízkeresz­tig hirtelen lakodalom lesz a házban. Meghülyült ez a koca? Hiszen még pucér fér­fit sem látott, legfeljebb a firenzei képeslapon - rajta a márvány Dáviddal -, amelyet nagy­anyja őriz az albumában. Erzsiké dühbe gurult, s vadul rugdosta az ólat, de a koca csak szuszo­gott, s erre sem röffent. Mire nagy nehezen visszalépdelt a házba a csizmamarasztaló hóban, nagyanyja éppen forró vizet öntött a korpára, s belekeverte a disz­nó moslékjába.- Te bolond lány - ingatta a fejét, de azért mosoly bujkált a szeme szögletében. - Ha nagyapád élne, lelkész létére is elnézné a babo­nás praktikád, mentség rá a korod... Egyébként hiába rugdaltad a deszkát, mert süket a koca. Malackorában fülére ment az influenza. Meg... vőlegényálmodáshoz nem tegnap kellett volna koplalnod, hanem ma. De most rohanok, mert mindenórás a rabbi lánya. Aztán ha a karnagy úr jönne a vasalt ingért, ne fogadj el pénzt! Evvel fogta a szülészbatyut, és kifordult a kapun. Különben Gida néni sosem kérdezte Zoltánt, hogy miért szolgálta külhonban zenével az Urat, ahelyett hogy idehaza prédikálna. Még most sem, miután vagy húsz év után hazatért. Erzsiké felöltözött, tököt aprított a moslék­ba, s úgy vitte ki a kocának. Most persze ébren várta ődisznósága! Rögvest bele is mártotta el­ső csülkeit a vályúba, hogy nem forró-e, s csak aztán kezdett el reggelizni.- Adj’ Isten, van itthon valaki? A lány már visszafelé vitte a vödröt, mikor meglátta a kiskapu előtt várakozó urat. A kar­nagy gondolta, s törölte is a kezét a kötényé­be, holott nem is volt moslékos.- Tessék csak bejönni, nincs kutya! - kiál­totta messziről, és sietett a vendég elé.- Te vagy az Erzsiké, ugye? - de inkább mondta, mint kérdezte, mikor már a konyhá­ban ültek a melegben.- Igen, de a nagymama szülni ment a rab­bihoz, illetve segíteni - s elpirult, mert először volt négyszemközt férfival. Később, mikor eszébe jutott a találkozás, szé­gyenkezett, milyen liba is volt, mert csak da­dogott, s folyton lesütötte a szemét. Persze, mi­kor olyanokat mondott neki az úr, hogy milyen szép, bizonyára sok az udvarlója, és ő biztos benne, hogy hamarost bekötik a fejét. Közben úgy érezte, hogy a karnagy folyton férfi mód­ra fürkészi aranykeretes szemüvege fölött. „Tán tetszem neki” - s belebizsergett a fejbő­re; mert arra gondolt, hogy igaz a mondás: jó megpihenni vén fa árnyékában. Már jó idő eltelt az első találkozásuk óta. Fel­tűnt a lánynak, hogy a próbák után a karnagy gyakran kíséri haza a nagymamát, hogy el ne csússzon a sötétben a csonttá fagyott, jeges úton. De Erzsiké ráérzett, hogy csak őmiatta töri ma­gát Zoltán. Tán a férfiember az elmúlás előtti szenvedély utolsó izzásával, mikor a maradék láng az égig csapódik, s a bárányfelhők bundá­ját perzseli, belészeretett. Múltkor a húsosnál, amikor őelőtte bárdoltatott karmonádlit, mond­ta, hamarost meglátogatja őket egy válaszért, amely örökre eldönti maradék életét. Mikor es­te elmesélte otthon a találkozást, a nagymama mosolygott, s csak annyit mondott: „Cö, cö” Csak azt nem tudták, hogy ilyen hamar lesz vizit. Egy decemberi este épp a levesnél tartottak, mikor beállított a karnagy egy szalaggal átkö­tött csomaggal, amelyben egy gyönyörű por­­celánbonbonier volt, a deklijén egy pásztoráb­ránd, sok birkával. Biztosan ivott valami bátorítót Krausznál, mert félszegsége ellenére rögtön a tárgyra tért. Kezet csókolt a nagymamának, s megkér­dezte:- Gida, akarsz-e a feleségem lenni? A nagymama rég hallotta keresztnevét, s nem szólt, csak könnyes szemmel arcához szorította a férfi tenyerét. Erzsiké, mint akit nyakon öntöttek, tágra me­redt szemmel bámult a semmibe. A birkák a dekliről meg oda se néztek; kö­zömbösen legelték a porcelánmezőt. ■ Szépkorú lovak otthona Erzsébet-pusztán már világosodott. Mül­ler írnok papírokkal a hóna alatt Kolos báróhoz indult egy megrendelést aláírat­ni, mert már harmadszorra sürgeti meg a bé­csi Hahn és Társa cég. Mindenesetre füle mö­gé tűzte a plajbászt, hogy kéznél legyen majd a bárónak. Az iroda felé menet azt a dalt dú­­dolgatta, amelyet majd őfelsége uralkodásának félszázados jubileumán ad elő a dalárdája. Már előre örült, mert biztos megdicséri majd a hangját a jubileum védnöke, a hőn imádott Amália hercegnő. Mikor az istálló mellé ért, hirtelen dühös nye­rítés kuszálta szét ábrándjait. Az írnok odakap­ta a fejét a zajra, s látta, hogy Lajcsi éppen ütés­re emeli a lécet. Liza, az angol telivér nem várta be, míg új­ra orron vágják, hanem rögvest beleharapott a trágyamester vállába. Lajcsi felordított a fájdalomtól, és csúnyán káromkodott, de leg­inkább az éltes uralkodót szidta. Müller majd elsírta magát, mert ilyen ocs­­mány felségsértést még nem hallott, mióta rendőrspicli. Rögtön csendőrért küldte az éj­jeli szolgálatból frissen ébredt éjjeliőrt. $ # * Delet harangoztak. Az istállóban Sánta Béni bá­csi éppen a jászolba villázta a téli menüt. Én az út menti csárdában üldögéltem nagypapával, mikor Misi bácsi mellett Száva is beszökött unalmában. Feltűnés nélkül suttyant a sarok­asztal alá, ahol Szántó tiszteletes ebédelt. A lel­kipásztor nagy ritkán tért be, ha erre vitte a szol­gálat. Ma éppen temetni volt Lókon. Egyébként a komondor jól tette, hogy beszö­kött; mit vigyázzon a fogadó előtt, mikor az or­szágút is szunyókál a hó alatt? Na meg Szent - harmathy gróf értékes paripái amúgy is a tatai lovardában alapoznak a szezonra. Csak Lizát nevelteti itt a pusztán nagy titokban, rejtve a turfhiénák elől. Maholnap hároméves s a jöven­dő versenyek üdvöskéje; biztos összenyargal majd az istállónak egy láda aranyat. Egyébként itt, Erzsébet-pusztán csak öregek laknak- Lizát kivéve -, jó zabon, mert Szent­­harmathy gróf nem feledte, hogy ezek a hajdan­volt versenypacik tették őt gazdaggá; persze tár­sát és barátját, Kolos bárót is. Most csendben éldegélnek itt a hajdani hő­sök. Mint a heréit Albin, aki 93-ban elsőnek fu­tott haza Siófokról ezerkétszáz koronával, a So­mogy megyei hölgyek díjával. Ma már ő is bé­kével várja, míg érte nem jön az Égi Lovász. Tegnap éppen Mancit vitte magával a mennyei istállóba. Tílli Misi bácsit különben doktor úrnak hívják. Ma is vizitre jött, meg aláírta Manci pa­pírját, aki a mostani lovunk, Remény anyja volt. Őt a doktor szerezte be az öreg lovak otthoná­ba, de csak nagypapa kedvéért. Legénykoruk­ban együtt mentek verekedni Ferenc Jóska parancsára a bosnyákok és a hegyi rablók ellen. Kolos báró azért megjegyezte a doktornak, hogy reméli, Manci csak kivétel, mert nála csak kékvérű agg lovak laknak. Egyébként az úri kaszinóban Szentharmathy grófot kicsit hibbantnak tartották, hogy szép­korú paripákra költi a pénzét nagyszívű táncos­nők vagy a rulettasztal - ami szintén komilfó - helyett. A gróf aztán hálás lehetett Misi bácsinak, mert Manci révén híres lett az otthon. Pláne miután az öreg Szántó lelkész úr arról prédi­kált, hogy nem is olyan oktalanok a barmok, mint ahogy az emberek gondolják. Mancit mint az önzetlen szeretet példáját emlegette, amely az emberek közt ritka. Nem csoda, hogy messze a környéken a vén kanca történetét emlegették. Az úgy kezdődött, hogy mikor két éve Man­ci idekerült, nagyon megörült, mert rögvest fel­ismerte Albint, akivel még csikókorukban együtt legelték a friss, tavaszi füvet. Alig vár­ta, hogy reggel legyen, hogy újra együtt lehes­senek a szabadban. Végre felvirradt. Mikor legelni terelték az éltes társaságot, a lo­vász csak odaállította Albint az istálló elé a nap­ra. Manci csak akkor döbbent rá, hogy a barát­ja időközben megvakult. Ahogy közeledett hoz­zá, Albin rögtön megismerte hajdani kedvese sza­gát. Nem nyerített boldog örömében, se nem könnyezett, csak Manci tomporára tette a fejét; barátnője szép lassan úgy vezette ki a legelőre. Este, mikor ideje érkezett hazaporoszkálni, Manci érte jött, s ugyanúgy vezette vissza az is­tállóba, ahogy kihozta. És ez így ment napról napra, évről évre egészen tegnapig. Akkor minden üres lett. Albin már csak a Mennyei Lo­vászra vár. Reméli, hamarost elviszi őt is az égi legelőre, ahol majd újra látja a szeretett Man­cit, és együtt fognak füvezni az idők végeztéig. * # * Misi bácsi, ahogy legombolta bundáját a kocsmában, rögtön hozzánk ült, mert jó meleg volt a félszobányi cserépkályha mellett. Nagypapa éppen Novákot, a falubeli csend­őrt hallgatta. A kocsmáros kávét hozott a doktornak, nekem új szörpre cserélte a régi maradékát. A csendőr még egy fröccsöt kért, mert már leadta Lajcsit a városban őfelsége gyalázása mi­att. Most meg minek rohanna vissza az őrs­re ebben a hóban, hisz a világ nélküle is forog magától. Eközben a városban az ügyész, Kétváry Ta­szító szobájában Kolos báróval konyak mellett adomáztak híres hajdani derbikről, amelyeken gyakran összefutottak ifjúkorukban. Szóba került Siófok, Tata, Alag. Na meg a bécsi úr­lovasok klubja is, ahol viharos murikat csaptak egy-egy jól futott nap után. Az ügyész vizslá­ja ezt már százszor hallotta; inkább behunyta fülét, s úgy szunyókált az asztal előtt. Taszító csak akkor vezettette be Lajcsit, mikor már szivarra gyújtottak. Előzőleg a bá­ró mellékesen megjegyezte, hogy Müller írnok megbolondult. Már gyanította, mert beteges le­veleket firkált Amália hercegnőnek. Ő sajnos azt hitte, kigyógyul ebből a szerencsétlen, re­ménytelen szerelemből, de most kénytelen elküldeni a birtokról, mielőtt szégyent hozna rá és a lovakra. Lajcsi meg egy együgyű Isten marhája, s ha iszik, nem tudja, mit beszél. Mikor a fegyőr bevezette a delikvenst, az is­­tállószolga haptákban állt, mint a cövek, s úgy meredt az ügyészre.- Ide figyelj, te tulok! - ordította Kétváry. - Most elmehetsz, de ha még egyszer itt látlak, tömlöcben fogsz rohadni, mert az jár felségsér­tésért. Köszönd meg a báró úrnak. Lajcsi lehajolt, hogy kezet csókoljon a gaz­dájának, de még görnyedtében akkora pofont kapott, hogy ráesett a szuszogó vizslára. Tán már nem is érezte a harapást, mert alig látott a csillagoktól. Hallani azért hallott, hál’ Isten­nek, mert épp azt kérdezte a báró, hogy tud­ja-e ő, vadmarha, hogy mért kapta a pofont. Nem mert fejet rázni, mert így sem érezte a fél arcát.- Mert megütöttél egy nemes paripát, te Is­ten barma! # * * Besötétedett. A kocsmában is égett már a pet­róleumlámpa, mikor nagypapát is hívták az irodába. Útközben Lajcsival találkozott, aki egy kis kosár répával sietett Lizához bocsá­natot kérni. Nagypapa elmosolyodott. Miután megkapta a házvétel iratait, rögtön szánkó­ra szálltunk. Örömében még meghúzta az úti demizsont, csak aztán rántotta meg a gyep­lőt. Remény, mint a villám, úgy rugaszkodott el, hogy mielőbb hazaérjen a jászla elé. Szom­szédja, nagypapa tehene még biztosan ébren várja. ■

Next

/
Thumbnails
Contents