Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-01-04 / 1. szám
6 41 2015- január 4. KULTÚRKÖRÖK ^‘^■’^^■|^|'||||||i,iiiiiiiiii***i*********^^^aa*******************i****,***^^^^^^^i^wii,i‘*Mi*‘Mii1*^^ iirriffriiiiiiffFiiiiiiflBiriiiiiiiiffiiiffl Evangélikus Élet Karácsonyi búzavetések üzenete December 12-én, Gabriella napján otthon, Pécsett rég elfeledett adventi ajándékot kaptam nagynénémtől. Egy zsákocska búzát, amelyről eszembe jutott, kislánykoromban nagymamám milyen szeretettel ápolta szerény kis otthonunkban ezeket a búzamagokból advent második felében kisarjadó, karácsonyunkba üde ékességet csempésző, zöld hajtásokat. A karácsonyfán kívül más ékességre nem sokaknak telt akkoriban, a szürkeségbe taszított (vagy, hála Istennek, csak taszítani próbált!) ötvenes-hatvanas években. A szép nevű pécsi Búza téri piacról azonban sokan tértek haza mostani ajándékomhoz hasonló, búzamagokkal teli zsákocskákkal. Bevallom, betegségtől, utazástól nyúzottan nem mindegyik - a hagyományoknak megfelelően pontosan december 13-án, Luca napján előkészített - miniatűr „veteményem” bizonyult életképesnek és szépnek. Akadt, amelyiket túlöntöztem, akadt, amelyik nem kapott elegendő vizet, kettő közepesen fejlődött, egy azonban épségben-szépségben megközelítette gyerekkori karácsonyibúza-emlékeimet. Karácsonyi búzát eleink - felekezeti hovatartozástól függetlenül- részben azért gondozgattak, hogy kopár telükbe egy kis élő reménységet csempésszenek, részben a következő évi jó termés vágyának jelképeként. Főként és elsősorban azonban életünk Legfőbb Búzaszemének, karácsony Szülöttének, az Első Feltámadottnak, Jézus Krisztusnak a tiszteletére, aki úrrá lett a halálon. Kis házi „búzaföldjeink” sikerén és kudarcán töprengve eszembe jutott Márk evangéliuma, a magvető példázata. S ez egyben gyógyír is volt a szárba szökkenést szabotáló vagy egyszerűen satnyább ültetvényecskék elszomorító látványára. Az újesztendő hagyományosan a kisebb-nagyobb fogadalmak évada, amikor önmagunknak és a külvilágnak számtalan ígéretet teszünk. Nem a mi szándékunkon, akartunkon múlik azonban, hogy fogadalmaink - magvetéseink - termőre fordulnak-fordulhatnak-e. Ha erre gondolok, mostani „Luca-búzázásomban” már sokkal többet látok, mint egy szép népszokás és egyben családi hagyomány folytatását. Hiszen sokkal többet kaptam ezzel a kis léptékű, sikert kudarccal vegyítő veteményezgetéssel. Egész életem és pályafutásom- s egyben minden emberi élet és pályafutás - beszédes kiábrázolását. S még csak nem is a legtragikusabb eseményekét, hiszen gonosz kézzel vetett konkoly - ahogyan napjaim/napjaink talajába oly gyakran - ezúttal egyik cserépbe sem került. A legszebbre nőtt karácsonyi búza látványa mégiscsak erőt adott az elkövetkezőkhöz: annak jó reménységét, hogy az általam tisztes szándékkal szétterített búzamagok (tettek és szavak-írások) némelyike kikel, és Isten segítségével senki rosszindulata, közönye, konkolyhintő álnoksága nem ítélheti pusztulásra. Ugyanezt a fénylő és melengető bizonyosságot kívánom kedves Mindnyájuknak a 2015-ös esztendőben! ■ Petrőczi Éva „...tűzz le engem a szívedben, ha tudsz, szeressél meg engem” Kilencven esztendeje született Váci Mihály ► „Szinte bibliabéli terhek, próbák között kezdődött a költő élete. A születése is bibliai volt, 1924 karácsonyán látta meg a napvilágot Nyíregyházán szüleinek ötödik gyermekeként. E dátum későbbi verseiben egész élete során vissza-visszaköszön, amikor küldetésének indítóokát magyarázza. A krisztusi keresztrefeszítettség - lásd betegségei, meg nem értettsége, szellemi-ideológiai »farizeizmusoktól« való üldözöttsége - állapotában élte-vívta meg a rászabott időt, a megváltást keresve a bűnös világ számára, a »tiszta és jó« evangéliumát hintve szét költészetével” - összegezte ekképp a kilenc évtizede - 1924. december 25-én - született magyar költő, Váci Mihály példás életét A szegénység, a szelídség és a szolgálat lírikusa címet viselő kötetében Toldi Éva. A tíz esztendeje napvilágot látott sorok minden túlzástól mentesen igazak. A „bibliai szegénységbe”, egy nyírségi szegényparasztcsalád zsúptetős cselédházába született költő mindvégig erősen átérezte a nép nyomorúságát, a megélhetésért napi harcot vívó nincsetelenek szívig hatoló fájdalmát. Közvetlen közelről tapasztalta meg a nyomort, különféle betegségekkel küszködő szüleinek, rokonainak életküzdelmét. Ezért már korán elhatározta, hogy életében őértük, a szegény emberekért fog dolgozni, az ő életüknek lesz szószólója. Az édesanyja által eredetileg lelkésznek szánt ifjú a tanítóképző 1943- as elvégzését követően az evangélikus egyházi iskolaszék megbízásából előbb Decs-Alföldszálláson, majd a Nyíregyháza melletti mandabokori tanyasi iskola tanítójaként kezdte óvni-gondozni a reá bízottakat. „Százéves, fagerendás, roskatag iskolaépület ura lesz, s ha éppen van idejük a skólába menni, nyolc osztály zsibongó szegény gyereket tanít az egyszeregytől a cukorgyártásig az égvilágon mindenre. De ugyanakkor helyettes pap, gyógyszerész, orvos, ügyvéd, kérvényíró, javasasszony, politikai agitátor, tanácsadó, katonafiúnak levélíró is egy személyben. Társadalmi helyzete mégis csak annyival különb, mint a dinnyecsőszé vagy a szőlőkerülőé, hogy azoknak a dombra, neki az iskolába hordják a sorkosztot...” - írta Kovács Sándor Iván irodalomtörténész a költőről szóló életrajzi könyvben. Nem voltak könnyű idők ezek - a világégés szívszorító évei a fiatalember érzékeny szervezetét igencsak igénybe vették. Ám ifjúkorától folyamatos betegeskedése dacára konok erővel haladt életküldetésének útján. Még akkor is, ha egy időre munkaszolgálatosnak kellett állnia s hetekig bujkálnia a nyilas rémség elől. # * * A világégés egyszer csak véget ért, sok testi-lelki fájdalmat hagyva maga mögött. Az ifjú Váci tudta, hogy szükség van rá, várják: visszament az övéi közé tanítónak. Közben azonban hajtotta a tudásvágy. Szerencsét próbált a fővárosban, az egyetemen, aztán mégiscsak továbbállt. Autodidakta módon igyekezett magát képezni, elmélyülve a néprajzban s különösen a népi vallásosság tanulmányozásában. Ehhez számos forrásra lelt Kiss Lajostól, a neves nyíregyházi könyvtárigazgató-etnográfustól. „...régi szomszédoknak, szegény embereknek a hiedelemvilágát, a nyelvét, közmondásszerű fogalmazását ismerhettem meg, azt a stílust, amelyet ők évszázadokon át alakítottak ki, s amely a népdalhoz hasonló, s amely nyelv tulajdonképpen Károli Gáspár bibliafordításában is megőrződött...” - vallotta egy későbbi rádióinterjúban. „Tirpák tanyák útjain” sokszor fojtogatta torkát a sírás; fájdalmait egyre gyakrabban fogalmazta verssorokba. Petőfi, Ady, József Attila volt a példa számára, általuk lelt ekkortájt fényre. Ő is tenni szeretett volna, mindenáron rávilágítani a vidék Magyarországára, a „lent” lévőkre, a vidéki kultúra, művészet, a népélet és műveltség búvópatakként csörgedező áldásaira. Rövid ideig kollégiumvezető, majd szülővárosában a megyei tanácshoz került előadónak, aztán Budapestre, a közoktatásügyi minisztériumba, azt követően pedig a Tankönyvkiadóhoz. Szerkesztett, szervezett, s mind gyakrabban tűnt fel a közéletben. Valóban kezdtek fel- és odafigyelni reá. # * * írásainak sem kellett már sokáig az asztalfiókban gyűlniük: Illyés Gyula pártfogó szeretettel, atyai barátként terelgette a fiatalembert. Az Új Hang kezdte közölni verseit, majd Ereszal-Te vagy üdvösségem anyja, kinek nevét se hallotta az ily ütött magamfajta. Hangod a tej csobogása, telt sajtárok dalolása, áld tőgyek harangozása. ja címmel látott napvilágot első verseskötete 1955-ben. Naplójában megörökítette 1956 őszi napjainak történéseit; maga is ott volt a téren, együtt haladt az ifjúsággal, tagja lett a Tankönyvkiadó forradalmi bizottságának. „Csak a Petőfiék-lángragyújtotta tömeg érezhette azt, amit mi. Mindenki esküre emelte kezét, és felujjongva, megrészegülve a szabadság első leheletétől, ami hosszú évtizedeken át nem volt levegője a magyar égboltnak, megrészegülve a nagy, mámorító merészségtől, hogy mit merünk, és hogy merhetjük mindezt, ha akarjuk, és ha van bátorságunk - könnyekre fakadva esküdtünk: »Rabok tovább nem leszünk!«” - írta naplójába. Az Élet és Irodalom, majd az Új írás is munkatársává fogadta, ezekben és más lapok hasábjain is sok vitairatot és esszét közölt. „... szinte megszállott lobogással élt, prófétai, prédikátori hittel írta verseit, az irodalmat, a verset szószéknek tekintette, ahonnan és amellyel a világ, a társadalom megváltható, átalakítható, jobbá nevelhető...” - emlékezett vissza az egykori barát, Keres Emil színész. Bárhová állította is a gondviselés a költőt - egy másik barátja szavaival élve -, ébren akarta tartani a nemzet igazságérzetét, erősíteni a lélek védekezőképességét. Éles volt a kritikai hangja, irodalmi estjei szinte „népgyűlésszámba” mentek. S hamarosan egyre közelebbről tapasztalhatta meg a visszásságokat. Nem tudott hallgat -Váci Mihály Pásztor-ének ni, az országgyűlés falai között sem szűnt meg protestálni a művelődésért, a szociális problémák enyhítéséért, az övéiért, szülőföldje népéért. „Biztassatok! - legyek én is teli / népem reggeli, déli, esteli / óhajával, üzeneteivel, / bújával, zúgó örömeivel, / feszítsenek szét - akár a tömött / postaládát - sürgető örömök, / gyűjtsék magamba millió panaszt, / s postafordultával adjak rá vigaszt" - írta Piros postaládák című versében. A biztatás, a millió panasz nem maradt el, sőt! Váci pedig szüntelenül vitázott, érvelt, ahogy a „szájántollán” kifért, de csak leintették, megmosolyogták, agyonhallgatták a hatalmasok. Pedig heves vitákat kezdett ébreszteni sokfelé. Jó példa erre rendszerkritikus Utazás Bürokronéziában című költeménye, de említhetők azok is, amelyeknek biblikus képei miatt ugyancsak ferde szemmel nézhettek rá egyesek. * Ht * Mert igen, Váci Mihály rendkívül tájékozott volt a Bibliában. „Versei hemzsegnek a bibliai utalásoktól, vallási szimbólumoktól, vonatkozásoktól, párhuzamoktól. (...) a hit fogalma számos versében felbukkan, de nem tételes vallásként, .hanem valamiféle tisztaságvágy, valami dinamikus szépre, jóra ösztönző erő formájában (...). Az Áldott vagy Te című versben szinte teljesnek mondható tárlatát kapjuk Váci Mihály metafizikájának, hisz ebben a költeményben önmagát profanizált »nyírségi« Jézusnak nevezi, saját édesanyját Jézus anyjával, a szenvedő Máriával azonosítja, a nyírségi homokfútta tájat pedig a bibliai sivataggal, a nyírségi parasztságot a Biblia népével” - fogalmazott A népi vallásosság nyomai Váci Mihály költészetében címmel az Evangélikus Élet hasábjain megjelent írásában (2009. szeptember 13., 6. o.) Bozók Ferenc szerzetes költő. „Mindegy, hány év is adatik; az a fontos, hogy addig mit csinál az ember” - vallotta Váci Mihály. Élete negyvenhat esztendejének számtalan költeménye, cikke, beszéde, utazása tanúskodik hallatlan küldetéstudatáról, tettrekészségéről, igazságérzetéről. Pár esztendeje, amikor sikerült egy Váci-estet szerveznem, szomorúan kellett tapasztalnom, hogy a teremben helyet foglalók szinte egyáltalán nem ismerik; esetleg a költő egy-két sora csengett ismerősen. Vácit manapság nem divat emlegetni. Agyonhallgatják, mert nem ismerik. Holott korunkhoz is van mondandója; emlékezetének fenntartása nemcsak pár irodalombarátra tartozhatna, hanem mindenkire! ■ Kerecsényi Zoltán Szempillámon marad álom, első lélegzet a számon, szám neveddel hímzett bársony. Télen majorannás széna, juhoknak meleg karéja, akol enyhe eszterhéja. Első fű a juhok ínyén, selyem muhar puszta szikjén, bársony zsálya patakvíznél. Ártatlan vagy, mint a bárány, mely még alig áll a lábán, s édes, mint a tej a száján. Ajkad szél-nem-érte mályva, mézeket szivárgó málna, édes illat némasága. A fejésre kulcsolt ujjak mind tehozzád imádkoznak. Kék szelektől szalagos vagy. A kiszáradt kutak téged szomjaznak, szikkadnak érted vályúkon a repedések. Lapuleveleknek alján hunyva sok jánosbogárkám; vakon nézlek - ragyogj már rám! Eső illatú határ vagy karjaid végtelent tárnak, érted elhagyom a nyájat. Pásztornak már úgysem kellek, szemem felhőket terelget, mióta téged ismerlek. Széledt csókjaim mezője légy, s vágyaim legelője. Verjen fel szívem csengője. Mint fűzvesszőt a nyíresben, tűzz le engem a szívedben, ha tudsz, szeressél meg engem.
