Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)

2015-01-25 / 4. szám

6 ■m 2015. január 25. FÓKUSZ Evangélikus Élet i— Iszlám és terrorizmus, avagy civilizációk összecsapása? ► Napjainkban sok ember él szte­reotípiák között, és hajlamos az arab vagy az iszlám szót hall­va a terrorizmusra asszociálni, különösen a francia Charlie Hebdo újságnál rendezett vér­fürdő után. Az arabokról vagy az iszlámról beszélve miért jut rögtön az eszünkbe a terroriz­mus? Vajon mik az iszlámnak, illetve a terrorizmusnak az alap­­gondolatai, és ezek összeegyez­­tethetők-e egymással? Igaz-e, hogy itt civilizációk összecsapá­sáról kell beszélni, amikor az iszlám terrorakciókról hallunk, vagy teljesen más indítékok ke­rülnek előtérbe? Ezekre a kérdé­sekre kereste a válaszokat cikké­ben dr. Fischl Vilmos evangéli­kus lelkész, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Taná­csának főtitkára, külügyi szak­értő. (Lapunkban az írást rövi­dítve közöljük, teljes terjedelmé­ben az Evangélikus, hu honlapon olvasható. - A szerk.) Nem most támadták meg először a Charlie Hebdo szerkesztőségét: 2011 novemberében Molotov-koktélt dob­tak a székházra, miután a lap a tuné­ziai választások eredményével kap­csolatban Mohamed prófétával vic­celődött. A BBC azt írja, hogy az új­ság számos közéleti kérdésben nyi­latkozott meg polgárpukkasztó mó­don, legutóbb al-Bagdadiról, az Isz­lám Állam vezetőjéről. A próféta személye - amint köz­ismert - az iszlám számára szent és sérthetetlen. 2006 elején világbotrány kerekedett abból, hogy a dán Jyl­­lands-Posten napilap karikatúrákon ábrázolta a prófétát, majd ezeket a karikatúrákat más lapok is közölték. Az iszlám terrorizmus politikai, szociális és kulturális alapjai Az iszlám egy vallási hitrendszerre épít, amelyet a maga valóságában kel­lene megélni. Az iszlámban csakúgy, ahogy a kereszténységben is, a célo­kat kell kitűzni, és e célokhoz törvé­nyes eszközökkel kell közelíteni. A terrorizmus valójában nem isz­lám jelenség, de nem lehet elfelejte­ni, hogy az elmúlt néhány év legtöbb és legbrutálisabb terrorista támadá­sát az iszlám nevében követték el. Emiatt alapvető viták kezdődtek mind Nyugaton, mind a muszlim vi­lágban arról, mi a kapcsolat ezen cselekedetek és az iszlám tanításai között. A terrorizmus és az iszlám vi­szonylatában politikai indokokat (az izraeli-arab konfliktus), kulturális (lázadás a nyugati kultúra ellen), il­letve szociális okokat (elidegenedés, szegénység) lehet találni. A szélsősé­ges vezetők jól kihasználták ezeket a mozgatóelemeket és a mély vallási ér­zelmeket az iszlamista terroristák motiválásában, és létrehoztak egy olyan szociális és vallási közeget, ahol a terrorcselekmények elkövető­inek tetteit mind morálisan, mind törvényileg jóváhagyják. A jelenségnek nagyon mély ideoló­giai gyökerei vannak; ezt mi sem bizo­nyítja jobban, mint az, hogy a radiká­lis muszlim szervezetek képesek tobo­rozni, majd külföldre küldeni és támo­gatni különféle „alvó” terroristákat. Az Al Kaida név jelentése: „há­lózat”. A világ minden részén talál­hatók kis sejtek, amelyeket köztünk élő emberek mozgatnak. Az inter­net korában a szervezeten belüli kommunikáció igen egyszerűvé vált, csakúgy, mint a szervezet ál­lásfoglalásainak, elrettentő pro­pagandájának kifelé történő su­gárzása. Olyan nemzetközi háló­zatról van szó az Al Kaida eseté­ben, amelyben az alapegység adja a hátteret, a hálózat helyi tagjainak azt csak működtetniük kell. De mi célból hozhattak létre egy ilyen kifinomultan működő rend­szert? Nem másért, mint hogy har­coljanak a nyugati civilizáció ellen, amely véleményük szerint kizsákmá­nyolja a harmadik világot, a fejlődő országokat. A radikális vagy szélsőséges iszlám kiterjedése napjainkban Nyugaton 2001. szeptember 11-re reagálva indítottak harcot a terror el­len. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy a háború nem általában a Ke­let ellen, nem az arab emberek, nem az arab kultúra, nem is az iszlám el­len folyik, hanem a terror intézmé­nyei (politikai csoportok, fegyverke­reskedelem, felkészítő táborok, a pénzmosásban érdekelt bankok) és a terroristák ellen. Számos politikus közben az iszlám minden megjelenési formáját a radi­kális jelzővel illeti, az iszlámot pedig általában is fenyegetésnek tartja. Ez a megközelítés alapjaiban téves. Az iszlámnak nagyon sok árnyalata van, és csak kevés tartozik a veszélye­sek közé. A modern iszlamista terro­rizmus a 20. századi iszlám funda­mentalizmus természetes következ­ménye. Az iszlámon belül a radiká­lis szárny a társadalom rettenetes ál­lapotára való válaszként alakult ki és erősödött meg az arab világban. Vá­laszként a szociális igazságtalanság­ra, a hagyományos értékek elutasítá­sára és a külföldi uralom és kultúra elfogadására. Ez a mozgalom azt ál­lítja, hogy a modern muszlim társa­dalmak azért nem funkcionálnak, mert letértek az „egyenes útról” (as­­sirat al-mustaqim), vagyis minden bajra az eredeti iszlámra való vissza­térés a megoldás. Az iszlám radikális csoportjai­nak erőszakos megnyilvánulásait rendszerint a Nyugattal való találko­zások indították el, de a gyarmato­sítók elleni lázadásokban ritkán vet­tek részt más muszlim országok la­kói. Az 1980-as évekig a muszlim fundamentalista mozgalmak, mint például a Muszlim Testvériség, be­felé fordultak. Három alapelvet hangsúlyoztak: a népképviselet, a nemzeti egység és a nemzeti akarat elvét, s azt állították: minden kor­mányzatnak, amely törvényességre törekszik, eleget kell tennie e köve­telményeknek. A korlátlan hatalom végső soron Istené, de gyakorlását a nemzetre, az ummára bízta, ennélfogva az iszlám kormányzatnak népképviseleti jelle­gűnek kell lennie, s a nemzet előtt kell felelnie. A hatalom képviselői nem a nép urai, hanem szolgái, s a kormányt a tanácskozás elvének (as-sura) meg­felelően az ulemmának kell vezetnie. A nyugati fölényt annak tudták be, hogy a muszlimok feladták a prófé­ta tanításait. Ebből következőleg a megoldás első lépése a lakosság új­­raiszlámosítása volt, utána pedig iszlám törvényen (sarka) alapuló isz­lám kormányok létrehozása. A dzsihád („Allah útján történő küzdelem”, vagyis küzdelem a rossz ellen és a jó megvalósításáért) az isz­lám világ egyik legtöbbet vitatott kategóriája, amelynek értelmezésé­vel kapcsolatban egymással ellenté­tes álláspontok ismeretesek, és amelynek önmagában is hatalmas irodalma van. Nem járt eredménnyel az a törek­vés, hogy a muszlimok egy adott te­rület érdekében a világban valami­lyen formában összefogva lépjenek fel. A szovjetek afganisztáni bevonu­lása viszont változást hozott, mivel felélesztette a dzsihádban való rész­vétel gondolatát. A cél az volt, hogy kiűzzék a „hitetlen” megszállókat egy muszlim országból. Az afganisztáni szovjet vereséget, valamint a Szovjetunió ezt követő összeomlását isteni jelnek fogták fel. Ezzel sikeresen beindult a dzsihád a „hitetlen” világ ellen, továbbá egy apokaliptikus háború is kezdetét vette, amelynek - a radikális iszlám gondolkodása szerint - az iszlám vi­láguralmával kell végződnie. Az af­ganisztáni háború felélesztette a dzsihádot, és az iszlám új világszem­lélete kifejlesztette a tanatofil ideo­lógiát, amely a halált eszményíti. Úgy idealizálja, mint várva várt ered­ményt, nem pedig mint a háború szükségszerű átkára tekint rá. Sajnos ez a filozófia komoly gon­dokat okoz az elrettentés elméleté­nek. Az iszlám katonai hagyományok szerint a muszlimok csak akkor hát­rálhatnak meg, ha az ellenségnek leg­alább kétszer annyi katonája van, mint a muszlim csapatoknak. Más hagyományok csak tízszeres túlerő esetén engedélyezik a meghátrálást. Ha a sikerre semmi esélyük sincs, ak­kor a mudzsáhidek azt bizonyítják, hogy vakon bíznak Allahban, és tet­tük eszerint kerül elismerésre. Az iszlamista politika sikeresen lét­rehozta a hello ergo sum („harcolok, tehát vagyok”) mentalitást - emiatt az iszlám vezetőknek állandóan szük­ségük van a népszerű dzsihádra, hogy fenntartsák hatalmukat. Ebből következik, hogy az Egyesült Álla­mok iraki szereplése alapvetően ki­hat a radikális iszlamista mozgalmak­ra. Ezekben a körökben az amerikai megszállást a szovjetek afganisztáni inváziójához hasonlítják. Az ameri­kai bukás csak megerősítené a dzsi­hád apokaliptikus ideológiáját. A Nyugat problematikája és küzdelme az iszlámmal Azt bizonyosan ki lehet jelenteni, hogy a muszlimok nagy többségének semmi kedve csatlakozni a dzsihád­­hoz, miként ahhoz sem, hogy „poli­tizálják” a vallásukat. A harc „szabá­lyait” a radikálisok fektették le, és a végső céljuk nem más, mint a nyugati civilizáció elpusztítása. Ez azonban nem az iszlám, hanem az „iszlamis­ta terroristák” álláspontja. Az iszlám törvények egyértelmű­ek: személyek nem viselhetnek hábo­rút. Egy csoport vagy szervezet nem kezdhet háborúba, csak egy állam kezdeményezhet hadviselést. Nem állhat senki háborúban egy államfő vagy egy hadsereg előzetes hadüze­nete nélkül. Ha mégis, az terrorcse­lekménynek számít. A nyugati önvédelem nem állhat csak katonai offenzívából vagy a Kö­zel-Kelet demokratizálásából, ha­nem a vallási/eszmei aspektust is fi­gyelembe kell vennie. Nemcsak a Kö­zel-Keletet kell nyomás alá helyezni, hanem a nyugati és a közel-keleti val­lási vezetést is rá kell bírni arra, hogy szakítsanak az erőszak magya­rázásával, országaikban ne engedjék működni a szélsőséges vallási irány­zatokat, és hogy nyíltan fordulja­nak a radikális tábor ellen. Egy ilyen szakítást nem lehet egy nyugati típusú kijelentéssel megolda­ni. Az iszlám vallási hatóságoknak kellene olyan egyértelmű és kötele­ző jogi döntéseket hozniuk, amelyek ellentmondanak a radikális világné­zet alapjainak, továbbá gyakorlatilag ki kellene tagadniuk a radikálisokat az iszlámból. Ha a radikálisok azt ál­lítják, hogy a terrorakciók elkövetői a mennyországba fognak jutni, akkor a vallási hatóságoknak ki kellene je­lenteniük, hogy ez nem igaz, hanem ellenkezőleg, a pokolra fognak jutni. A Korán versei egyértelműek ebben a tekintetben: „Harcoljatok Allah útján azok ellen, akik ellenetek har­colnak, de ne támadjatok rájuk, Al­lah nem szereti a bántalmazókat.” Csak egy iszlám kultúrháború ké­pes átrajzolni a határokat a radikáli­sok és a mérsékeltek között úgy, hogy az utóbbiak kerekedjenek felül. Alapvető fontosságú tisztában lenni az iszlamista terrorizmus vallási alapjaival, hogy létre lehessen hozni egy mérsékelt és a köz által elismert ellensúlyt. A Korán nem bátorít sen­kit az erőszakra, ahogyan sokan gon­dolják. Egy ilyen alternatív magyará­zatnak sziklaszilárd vallási alapokkal kell rendelkeznie, és elismert iszlám tudósoknak és vezetőknek kellene ér­velniük mellette. ■

Next

/
Thumbnails
Contents