Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-01-18 / 3. szám
Evangélikus Élet FÓKUSZ 2015. január 18. *• 13 A PÁRIZSI TERRORTÁMADÁS - EVANGÉLIKUS SZEMMEL Egy hete csak Párizsra gondolok. Bárkivel találkozom, szinte azonnal a Charlie Hebdo szerkesztőségében történtekről beszél. Mindenki vérmérséklete, szociális beágyazottsága, esetleg vallása szerint. Az alább közölt jegyzetek és blogbejegy zések közvetlenül a merénylet után születtek, sokszor indulat vezérelte a szerzőket, s mi sem értünk minden részletükkel egyet. Mégis közlünk részleteket, hiszen ma erről szól a közbeszéd. Nemcsak puszta terrorról, hanem olyan kegyetlen támadásról írnak, amelyet az iszlám vallás nevében követtek el egy olyan újság ellen, amely Mohamed prófétát, a pápát és a zsidó vallást egyaránt támadta karikatúráiban. „Je suis Charlie” - hirdette a jelmondat, s én rögtön arra gondoltam, én biztos nem Keresztyén vagyok - Jesuis chrétien szívesen lennék Charlie. Főként, miután láttam a Mohamed prófétáról és a zsidó rabbikról szóló karikatúrákat, valamint a keresztény vallást támadó rajzokat. Nem akarom felizzítani a kedélyeket, mindenki megtalálja ezeket a hírhedt képeket a neten. Aztán rádöbbentem persze, hogy a Charlie fogalom immár nem karikatúrákat jelent, hanem a sokmilliós tömeget, amely a terror ellen tiltakozik az európai értékek nevében. Sokaktól eltérően azonban még ezután sem érzem magam Charlie-nak, bár őszintén gyászolom én is a szerkesztőket és a rendőröket. Különös, hogy egyikük, Ahmed épp iszlám hitű, már régen beilleszkedett rendőr volt. Amióta elolvastam Bartha István írását, annak is első mondatát, rádöbbentem: nem vagyok más, mint voltam: keresztyén. Je suis chrétien. Az alapvetés csakis az lehet: ezekre a terrorakciókra semmilyen mentség sincs. Mint ahogy nem lenne mentség arra sem, ha ezután Európát is elözönlené mindaz - kínvallatás, bombázás, tavasznak hazudottfelfordulás -, ami az amerikai értékek ellen is szólt 2001. szeptember 11. után. U BWGY Charlie Hebdo Vallási érzékenység Mikor kezdődött? Talán akkor, amikor 2005. szeptember 30-án a dán Jylland-Posten kulturális rovata karikatúrákat közölt Mohamed prófétáról, óriási felháborodást váltva ki a muzulmán világban? Igaz, hibájukat belátták, és egy következő lapszámban dánul, angolul és arabul bocsánatot kértek. Más nyugati lapok ellenben lelkesen üdvözölték a megjelent karikatúrákat, és fontosnak tartották, hogy ők maguk is leközöljék őket. Vagy akkor, amikor Salman Rushdie indiai születésű brit író megjelentette Sátáni versek című regényét, amely kiváltotta az iszlám világ haragját Mohamed „tiszteletlen” ábrázolása miatt? Vagy még korábban? A Charlie Hebdo nevű francia szatirikus hetilaptól sohasem állt távol a provokáció. Munkatársai erősen vallásellenes nézeteiket rendszeresen kifejezték azzal, hogy durván vallásgyalázó karikatúrákat közöltek, mélyen megsértve nemcsak a muzulmán, hanem a keresztyén és zsidó hívőket is. Ők ezeket a képeket nem vallásgyalázásnak tekintették, hanem a sajtó- és szólásszabadság kiteljesedésének. Ezért nem volt meglepő, hogy megjelenhettek a lapban Mohamed prófétát kigúnyoló szatirikus rajzok. A folyamatos provokáció célba ért, és az ellenreakció tizenhét emberéletet követelt. Két, már Franciaországban született, franciául anyanyelvi szinten beszélő, algériai származású férfi betört a Charlie Hebdo szerkesztőségébe, és vérfürdőt rendezett. Tizenkét ember, köztük két rendőr vált ennek a támadásnak áldozatává. Ám a dráma még nem ért véget, mert a menekülő két elkövetőt egy nyomda épületében bekerítették, majd lelőtték. Ezzel párhuzamosan, de ezzel a támadással szoros összefüggésben egy harmadik elkövető először lelőtt egy rendőrnőt, majd egy kóser üzletben további négy embert, tizenötöt pedig foglyul ejtett, mielőtt őt is lelőtték volna a rendőrök. A brutális támadás óta a világ szolidaritásáról biztosítja a megtámadott francia újság munkatársait, és „Je suis Charlie”, vagyis „Én vagyok Charlie” szlogennel emlékezik a megölt főszerkesztőre és a lap karikaturistáira. Arról azonban nem szólnak a hírek, hogy ki szolidáris és ki érez együtt a megsértett muzulmánokkal. Vagy ki szolidáris és ki érez együtt a sokszor megsértett és hitükért kigúnyolt keresztyénekkel? Emlékszik még valaki például arra a kiállításra, ahol Krisztust vizeletbe mártva állították ki? A művészi szabadság kiteljesedésének szimbólumaként? Vagy amikor néhány éve karácsonykor a Tilos Rádióban Bajtai Zoltán, alias Barangó részegen azt üvöltötte az éterbe: „Kiirtanám az összes keresztyént!”? A sort talán a végtelenségig lehetne folytatni. Ez lenne a művészi szabadság, illetve a sajtó- és szólásszabadság? Sajnos a politikailag korrekt beszéd követelménye nem nagyon teszi lehetővé, hogy őszintén beszéljünk ezekről a kérdésekről. Mert ha kettős mércét emlegetne valaki, vagy a jelenség lényegét, hátterét akarná firtatni, akkor a liberális véleményvezérek össztüze alá kerülne. Azt azonban tudni kell, hogy amíg az a liberális kettős mérce létezik, hogy engem senki nem sérthet meg, én azonban mindent megtehetek, mert jogom van hozzá, és szabad vagyok, addig ez a gondolkodásmód további táptalajt biztosít az újabb merényleteknek. És ha a hívek érzéseinek tiszteletben tartása nem lesz továbbra sem fontos, a további vérontás kódolva van, és megállíthatatlan lesz. ■ Kiss Miklós Keresztyén vagyok. Nem így születtem, hanem hitem, vallásom tapasztalatok, olvasmányok, beszélgetések, egzisztenciális megszólítottság és erre válaszul adott, tudatos felnőttként hozott döntések sorozata nyomán lettem az. Tudok egy örökkévaló és minden létezésnek alapot vető Istenről. Mindenek felett tisztelem őt, és semmi nem tántoríthat el attól a bizonyosságtól, hogy minden értelem az ő végtelen intelligenciájából való részesedés. Mint ahogy attól sem, hogy minden érzés, öröm, gyönyör, rácsodálkozás, hála bennem az ő kifejezett szándékának megnyilvánulása. És attól sem, hogy maga az élet, amely képes az önfenntartásra, önmaga reprodukálására, amely által pezsdülnek a vizek és az ég, és az összes szárazföldi barom és csúszómászó is ebből részesedik, szintén az örökkévaló Istennek a szeretetéből jött létre. Ember vagyok, így biológiai létezésemen túl az értelmi, érzelmi és egyéb akaratlagos megnyilvánulásaimat is neki köszönöm. És azt is, hogy képessé tett a vele való kapcsolatra, az őt kereső és az ő tanítását, akaratát megismerni és követni tudó hitre. Elmondhatatlan öröm ez a tőle való végtelen függés, amely egyszersmind a legteljesebb szabadság forrása is. A napfelkelték, a csillagos égbolt, a telehold, a madárcsicsergés, a fák lombjának halk zúgása a szélben, a vízcsobogás és a felsorolhatatlanul sok természeti csoda mindig az örökkévaló Isten iránti végtelen és törleszthetetlen hála érzését kelti fel a szívemben, lelkemben. Mindent felsorolni lehetetlen volna. Hiszen az intimitás, a bensőségesség is éppen úgy hozzátartozik Isten imádatához, mint a benne való hit megvallása. Legyen elég annyi, hogy hiszek Istenben, és ez mindennél fontosabb számomra. Ezért is ta-mmmwibimiiiiíbwwiiibii^ ^ .. iMnnMBiiiiTOrnffin^ Az elmúlt napok internetes bejegyzéseiből Olvasom a párizsi támadással kapcsolatos kommenteket, és megint nem értem az embereket. Mielőtt még megkapnám a magamét, természetesen nem mentem fel a terroristákat, és remélem, megkapják a magukét (.megkapták - a szerk), de azért álljon már meg a menet — vélekedik Scheer Balázs. Ha valaki bemászik az éhes oroszlán ketrecébe, és elkezdi piszkálni, az ne csodálkozzon rajta, ha véletlen megeszik. Évek óta provokálják a fanatikus muszlimokat, egyszer már rájuk robbantották a szerkesztőséget, de nem voltak képesek leállni... * * % Szörnyű, és minden normális ember elborzad tőle. Szörnyű és borzasztó, mint ahogy minden terrorcselekmény az, bárkinek vagy bárminek a nevében követik is el - szögezi le a Magyar Iszlám Közösség közleménye. - Nem győzzük elégszer, újra és újra elmondani, hogy attól még nem muszlim egy terrorista, hogy az iszlámra hivatkozva követ el bűncselekményt. A terrorista az terrorista, a terroristának a terror a vallása. Nem győzzük elégszer, újra és újra elmondani, hogy az iszlám alapjában véve és általánosságban is tiltja a terrorizmust, annak minden formáját, történjen az emberek vagy akár tárgyak, épületek ellen... a Korán szerint (5,32), aki megöl egy ártatlant, az olyan, mintha az egész emberiséget ölte volna meg. Még háború idején is tilos a civileket megölni vagy akár még egy fát is ok nélkül elpusztítani. Legalábbis az iszlám szerint. De a terroristáknak a terror a vallása (...). * * * ...az egyik legnagyobb bulvárlap, a Le Párisién közvélemény-kutatást közölt arról, hogy félnek-e a franciák a fenyegetéstől - írta Várkonyi Tibor. - A válaszadóknak csak tizenhárom százaléka vélte úgy, hogy igen. És mindennek bizonyítására a tévé megmutatta, hogy a République tér tele gyerekkocsikkal, családok teljes létszámban vonultak ki. A France 2 egyik vágása kis bölcsőt közvetített, benne az egy hete született Victorral, pólyáján az elengedhetetlen táblácska: „Je suis Charlie”, „Charlie vagyok”. nultam teológiát, és vállaltam a tanító, igehirdető szolgálatot, vagyis ezért lettem lelkész. És most jön az, ami miatt az egészet fontosnak tartottam lenni. Szoktam ugyanis Istennel perlekedni. Szoktam illetlen kérdéseket feltenni neki. Szoktam ellenkezni az akaratával, de legalábbis az én személyes kis privát szférámat érintő tényekkel nem mindig vagyok elégedett, és ezt neki szoktam szóvá tenni. Nem mindig udvarias modorban. Van, hogy valami nagyon fáj - akár fizikailag, akár lelkileg -, és olyankor nem vagyok udvarias, nem öltözők ki, nem használok diplomatikus szófordulatokat, és nem vagyok tekintettel semmiféle etikettre. Isten elég hatalmas ahhoz, hogy jobban ismerjen engem, mint én magamat. Őt nem csaphatnám be álszent jólfésültséggel. Jól tudták ezt a próféták is. Érdemes tőlük tanulni. És éppen ezért szoktam Istennel viccelni is. És ki szoktam gúnyolni a saját hitemet vagy épp kicsinyhitűségemet is. És jókat szoktam nevetni a Monty Python jelenetein, legfőképpen a szinte minden keresztyén által ismert és kedvelt, Brian élete című filmen. És igen, szeretem a South Parkot esetlen rajzfiguráival, keresetlenül hétköznapi témáival, a legtöbbször nagyon találó, éles, ugyanakkor mélyen elgondolkodtató és szívet szorongató vallás- és társadalomkritikájával. És lehetne még sorolni, hogy mi minden olyan dolog érdekes, vicces és építő számomra, ami kérdéseket vet föl, továbblendít, kizökkent a megszokottból és andalítóból, vagy épp visszazökkent a kerékvágásba. Szeretném a következő mondatot olyan hangsúlyosan leírni, amennyire csak lehetséges: Vallási érzékenység nem létezik. Ha ugyanis én hiszek valamiben, valakiben, vannak elveim, biztos pontjai a gondolkodásomnak, akkor azok számomra fontosak, szentek, pótolhatatlanok, ugyanakkor elvehetetlenek és sérthetetlenek. Ha valaki nekem nem tetsző vagy számomra sértő módon gúnyolódna is a hitem, meggyőződésem, vélekedésem tárgyain - mint ahogy teszik is némelyek -, akkor sem tudna sem nekem, sem elveimnek, sem az általam szentnek tartottaknak ártani. Ha valaki engem megsért, akkor annyi történik, hogy megsértődöm. Ha valaki a hitemen gúnyolódik, akkor annyi történt, hogy kigúnyolta valaki a hitemet. És ha van a gúnyban igazság, akkor jól teszem, ha felismerem, és tanulok belőle. Ha pedig nincs benne igazság, hát akkor legfeljebb szánakozom azokon, akik kigúnyoltak valami olyasmit, amit sokkal jobb volna, ha megértenének, és a maguk számára is megtalálnák benne az örömforrást. Azt nem ígérném meg, hogy ha az életemre törnének, vagy fizikailag bántani próbálnának valakit, aki fontos nekem, akkor ne lennék képes akár erőszakhoz is folyamodni hirtelen felindulásomban. De a gyilkosság akkor is gyilkosság lenne. Előre megfontolt szándékkal, hidegvérrel, vallási okból gyilkolni vagy ezt bármilyen módon is igazolni azonban teljes ellentmondás. Aki elhiteti egy másik emberrel, hogy ha halomra lő fél szerkesztőségnyi újságírót, aztán idegtépő, rablásokkal és túszejtésekkel teli hajsza végén agyonlöveti magát az őt üldöző kommandósokkal, akkor a mennybe jut, az rosszabb, mint az ördög. Ám nem csak a tévtanító és programozott gyilkosok felelősek a szörnyűségekért. Mert aki azt mondja, hogy elítéli ugyan az erőszakot, „de” azért az újságíróknak sem kellett volna az oroszlán bajszát huzigálniuk, az hallgatólagosan összekacsint az ördöggel. Nincs de. Európa népei most választás előtt állnak. Az államok vezetői majd intézkednek. Valószínű, hogy tökéletes és jó megoldás nem lesz. A szigorítások mindenkinek ártanak. A terror eltűrésével senki nem ért egyet. A terror hatására való meghunyászkodás viszont egészen bizonyosan a legrosszabb, és csak a gonoszt bátorítja. Nekünk, Istent ismerőknek a felelősségünk, hogy a gonosz ellen annak gonosz fegyverei helyett a világosság fegyvereivel vegyük fel a harcot. Az irónia, a humor, az elsősorban önmagunkon való nevetni tudás kétségtelenül a világosság fegyverei közé tartozik. A „pogányok” néha megszégyenítenék minket. Ezért egészen nyilvánvaló számomra, hogy a Párizsban halomra lőtt karikaturisták - még ha ezzel nemcsak keresztyén testvéreim egy része, de ők maguk sem értenének egyet - egytől egyig az örökkévaló Isten ügyének mártírjai. Kollégáik nem is késlekedtek fájdalmasan humoros rajzokkal emléket állítani nekik, egyben hitet téve arról, hogy az értelem, a humor, a belátás végül mégis győz a saját magát és rögeszméit túlságosan komolyan vevő humortalanság, a bunkóság, a pusztítás, az agresszió felett. Ami viszont a maszkos terroristákat illeti, értük imádkoztam. Remélve, hogy elkapják őket, és hogy a megérdemelt tényleges életfogytiglanjukat töltve egyszer eljött volna számukra is a világosság. Sajnálom, hogy végül az ő forgatókönyvük vált valóra. Bartha István
