Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-06-28 / 26. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2015. június 28. (► 7 Szárnyalnak a kiskőrösi Gospel Sasok ► „Atyám, ugorj át!” - kiált oda nekem Ciki, alias Debreczeni Ferenc, az Omega zenekar dobosa. Én meg az ugrálás - morfondírozom magamban, hisz a felcsúti Pancho Aréna két széksorán kell átvergődnöm, hogy a hatalmas színpad elejére eljussak. De jön Kóbor is, és közös erővel felsegítenek, hogy hiánytalanul mind felsorakozhassunk a meghajláshoz. No de hogy kerül ide egy evangélikus lelkész? A Gospel Sasok szárnyalása tavaly kezdődött egy kiskőrösi Omega-oratórium-koncerttel. A zenekar jó szokása, hogy országjáró turnéjukon igyekeznek helyi énekkarokat beszervezni a vokáléneklésbe. Ugyanis az oratórium zenei anyaga régi Ómega-slágerek átharmonizált és áthangszerelt változata szimfonikus zenekarra és vegyes karra - a meglévő szólóelőadók mellett természetesen. A megkeresés a sasoknak épp a legjobbkor jött. Kissé leültünk az elmúlt években, mert egy amatőr kórust csak a fellépések éltetnek, az, ha másutt is megmutathatják tudásukat. Nem könnyíti helyzetünket, hogy mi már 1997-ben a gospelműfaj mellett döntöttünk, túlnyomóan angolul éneklünk, mert ez a gospel anyanyelve. Szóval fellépések híján kezdtünk már majdnem szétesni. A lehetőség, hogy az elmúlt hatvan év egyik legsikeresebb magyar rockzenekarával léphetünk föl, viszont azonnal föllelkesített bennünket. No meg szeretjük is az Omega dallamait, az irodalmi színvonalú, mély üzeneteket hordozó dalszövegeket. A sikeres kiskőrösi templomi Omega-oratórium-koncert után kezdtek jönni a további felkérések. Előbb 2014. június 16-án, a szabadság napján egy mezőtúri református kórussal együtt közel egymillió (!) ember előtt énekelhettünk Budapesten, a Hősök terén. A több emelet magas színpadról egészen az Oktogonig beláttuk az emberekkel zsúfolt teret és az Andrássy utat. Hihetetlen élmény volt... Ebben az évben pedig egyik koncert követi a másikat. Kezdtük a Budapest Parkban május 30-án, előttünk a P. Mobil muzsikált. Itt már az oratórium egy változatát énekeltük. Beatmisének nevezték el az Omegarapszódiából átemelt számokkal színesített programot. így mi is újabb és újabb dalokkal ismerkedhettünk meg. A billentyűs, Földi Albert, „Albi” írja át a dalokat a zenekarnak és a kórusnak, tehát nem nekünk kell kimódolnunk, mit is énekeljünk. Ezt a koncertet pozsonyi fellépés követte: június 8-án az Istropolis Kongresszusi Központban a Több mint szomszéd elnevezésű, az ottani magyar nagykövetség által szervezett magyar kulturális napok nyitókoncertje volt az Ómega-oratórium. Hatalmas tömeg előtt énekelhettünk, immáron kiegészülve a kiskunhalasi református Lorántffy Zsuzsanna kamarakórussal. így együtt, negyvenötén már jobban mutatunk a színpadon, meg hangban is többet tudunk nyújtani. Legutóbbi fellépésünk június 13-án volt Felcsúton, a Makovecz Imre által tervezett Pancho Arénában. A médiában ezt a koncertet sajnos megelőzte egy pengeváltás, túlpolitizált hazánkban, úgy tűnik, egyesek minden jóba igyekeznek belekötni. Mivel a zene jellemzően a politika fölött áll, ezért az Omega muzsikájával tudatosan inkább összekötni szeretne - s ha valakinek valóban a muzsika fontosabb, akkor ezt a szándékot siker koronázhatja. S az évnek még nincs vége: jönnek a nyári, balatoni koncertek, július 18- án Balatonlellén, augusztus 7-én Siófokon, 8-án Gyenesdiáson, majd augusztus 20-án Diósgyőrben, később Mádon, Hercegszántón s végül majd Egerben... A közös munka alaposan összerázta a kórust. E hó 14-én Ácsán, a gyönyörűen felújított evangélikus templomban énekeltük el dalainkat, június 21-én pedig a kiskőrösi templomban volt évadzáró zenés áhítatunk. E két helyen természetesen saját programunkat adtuk elő. Hab a tortán, hogy hamarosan az Omega közreműködésével sorrendben harmadik lemezünket jelentethetjük majd meg. Köszönjük a lehetőséget a már említetteken kívül Kóbor Jánosnak, Benkő Lászlónak, Laux Józsefnek, Molnár Györgynek és a fiataloknak, Szöllössy Katának és Szekeres Tamásnak! A Gospel Sasok pedig továbbra is vallják, hirdetik és énekelik: „...akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg járnak, és nem fáradnak el!’ (Ézs 40,31) ■ Lupták György lelkész-karnagy Megőrzésre méltó dolgok Alexa Károly hetvenedik születésnapjára Magam elé tettem régi könyveit. Egyik esszékötetéből a tudós irodalomtörténész néz rám töprengve. A másikból a finom ételeket szerető férfi. Melyik az igazi? Egy újabb kötet a 2006-tól a Magyar Hírlapban megjelent cikkeinek gyűjteménye. Szintén könyvbeli fotón látom az immár hetvenedik életévét betöltő szerzőt: rögtön az elején egy disznótoron készült felvétel, fehér inges prímás húzza a kedvcsinálót... Mielőtt valaki azt hinné, hogy egy könnyelmű emberről akarok írni, sietek leszögezni: Alexa Károly irodalomtörténész és kritikus. A legjobbak közül. Akinek még szépírói vénát is adott Isten. És látó szemeket, kíméletlen igazságszeretetet. Szép példa erre a tanúságtevő Rózsás Jánosról írt méltatása. Elsőként hívta föl figyelmünket a kétkötetes gulágemlékezésre és a szerző lágertársára: Alekszandr Szolzsenyicinre. Néhány fontosabb életrajzi adat. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-történelem szakán végzett. 1970-93 között ott tanított régi, illetve 18-19. századi magyar irodalmat. A Magyar Hírlap, a Kortárs rovatvezetője volt. A legendás Mozgó Világ főszerkesztő-helyettese; bábáskodott a Hitel indulásánál, volt a folyóirat főszerkesztő-helyettese; 2000-2004 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanított. 2004 óta a szombathelyi £/etünk folyóirat főszerkesztője... Ezek a száraz tények. A lényeg: a tevékeny férfi, aki hetvenéves, és nem készít leltárt. Nem veszi számba, hogy mi történt vele és általa, meddig jutott, és mi minden lenne jó, ha még elkészülne. Számtalan irodalmi, társadalmi, politikai fölismerés után - az utóbbi évtizedekben - azt emelte ki, hogy a magyar irodalom erkölcsi jogfolytonosságát a veszteségek ellenére is biztosítani kell. Korán eldöntötte, hogy a józan bátorság az igazi állapot. És ehhez a mai napig tartja magát. Egyházashetyén, ahol ideje nagyobb részét tölti, az evangélikus Berzsenyi szülőföldjén, a kedves íróbarát, a szintén „keménynyakú kálvinista” Ambrus Lajos társaságában. Hírnapló című kötetének előszavában írta: „Nem lehet befejezni, de abba kell hagyni. Kimegyek fáért, fölteszek egy szép piros-kormos, anyámtól örökölt fazekat, forralt bort gyártok, saját, titkos, kisúri-népi-polgári recept szerint. Addigra úgyis beállítanak azok, akik tudják, hogy ha én nem megyek, akkor nekik kell jönniük.” Bizonyára minden szék foglalt, a földön is ülnek - azért bekopogunk egy jókívánságra: Isten éltesse a tanárt, a tudóst, Alexa Károlyt még sokáig! ■ Fenyvesi Félix Lajos Egy biztos: nem készítek leltárt, és nem írok össze - korunk Amerika-majmolójaként - Bucket Listet, „bakancslistát”. Azaz: nem veszem számba, hogy mi történt velem és általam hetven éven át, és mi minden lenne jó, ha még megtörténne azalatt, ami hátravan. Ez a két lista benne van minden napomban, nem tételesen persze, hanem közérzetként. Az öregedés tünetének tekintem, hogy erre egyáltalán felfigyeltem. Senkit nem akarok provokálni, főleg nem év- és pályatársaimat azzal, ha kijelentem: boldog emberként kelek és fekszem napra nap. Hogy mitől és miért? Itt már rögtönözhetek valami lajstromot. Nem értek tragédiák, szüléimén kívül közeli családtagom ravatalánál nem kellett megállnom. Szép nagy családom van, viszály nincs se a testvérek, se a házastársak, se a gyerekek, se az unokatestvérek között. Baráti köröm szűkült ugyan az évtizedek során, át is alakult, ahogy az Hetven. És? életutakat tologatta erre-arra az idő és az indulat, de akik fontosak voltak, megmaradtak. Ellenségeim nemigen látszódnak. Krónikus betegségben nem szenvedek, ha csökkenő erővel és kitartással is, de bírom a munkát, a fizikait is, meg a szellemit is. Nincsenek olyan igényeim, amiket nem tudok kielégíteni, különösebbek soha nem is voltak. Nem vagyok gazdag, de nem is szűkölködöm, ami van, elég, olykor jut belőle másoknak is. Valami karrierféléről ugyan tételesen beszámolhatnék az egyetemi oktatásban, a politikában, talán még a tudomány terén is, de semmiféle feszültséget nem érzek a mulasztások miatt, soha nem fogtam görcsösen a széket, amitől ezért vagy azért meg kellett válnom. Soha nem unatkozom. Vacsoráztam királlyal, ajatollahhal, állam- és miniszterelnökkel, de azokat a hajdani ételsorokat nem becsülöm többre, mint amit köröm közül eszegetek este a kertben, a maradék nagyobbja a kutyáé, a morzsa a madaraké. Néztem a lenyugvó napot több óceán fövenyében heverészve vagy lovon baktatva, és most nagy levegőket véve várom, hogy a szomszéd diófája fölött feljöjjön a nap. Sok emberre haragudtam meg életem során, de irigy nem voltam se anyagi javak, se szellemi teljesítmény, se másvalakik látványosabb s talán élménygazdagabb pályaíve miatt. De sok mindenért van lelkiismeret-furdalásom, nincs nap, hogy ez vagy az a régen — kamaszkoromtól - elkövetett vétkem emléke ne felhőzné be azt a derűt, ami áthatja a mindennapjaimat. Derűt mondok és nem derűlátást, ami a jövőt illetné, és aminek már nem leszek részese. De most még és egyre meghatározóbb részese az életemnek a múlt. A személyesen betöltött idő is, meg az átélt történelem is. Tizenegy éves gyerek voltam 1956-ban, és az élményt ma is fel tudom idézni, napfényével, csepergő esőjével, apám kezével, ahogy az enyémet fogja, miközben nézzük - szemben a kelő nappal - a romos Üllői utat a harcok szünetében. A lánctalpak csörömpölését is hallom, ahogy az ablakunk alatt vonulnak a tankok az éjszakában a város szíve felé. Ekkor halt meg a történelem - nem tudtam, csak tudomásul vettem -, hogy negyedszázad múlva észlelhessük: Csak tetszhalott volt az idő és a nemzet. Ha valakiket gyűlölni akarnék, hát azokat, akik ezt tagadják. A múltat is, tehát a jövőt is. Istennel jóban vagyok, de remélem, hogy kapcsolatunk, ahogy erre mind nagyobb szükségem lesz, erősödni fog, és még közvetlenebb lesz. Addig is örülök ajándékainak, meg is köszönöm, ahogy illik. Egyszer írtam egy könyvet, aminek az volt a címe, hogy Jézus mosolya. Azon meditáltam benne, hogy miként is van ez: a Megváltó soha nem mosolyog az evangéliumokban, és mégis minden, minden, ami körülveszi, csupacsupa derű. És ez jár a fejemben, ahogy a legkisebb unokámmal - az egyetlen fiúval... - baktatok hazafelé az óvodából, a szerda és a csütörtök az én napom, keze az enyémben, „Nagypapi” „Nagypapi” hallom, és ragyog minden. ■ Alexa Károly Megjelent a Napút folyóirat 2014. évi 10. számában. FOTÓK: S. KRISZTA
