Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)

2015-06-28 / 26. szám

Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2015. június 28. (► 7 Szárnyalnak a kiskőrösi Gospel Sasok ► „Atyám, ugorj át!” - kiált oda nekem Ciki, alias Debreczeni Ferenc, az Omega zenekar dobosa. Én meg az ugrálás - morfondírozom ma­gamban, hisz a felcsúti Pancho Aréna két széksorán kell átvergődnöm, hogy a hatalmas színpad elejére eljussak. De jön Kóbor is, és közös erő­vel felsegítenek, hogy hiánytalanul mind felsorakozhassunk a meg­hajláshoz. No de hogy kerül ide egy evangélikus lelkész? A Gospel Sasok szárnyalása tavaly kez­dődött egy kiskőrösi Omega-oratóri­­um-koncerttel. A zenekar jó szokása, hogy országjáró turnéjukon igyekez­nek helyi énekkarokat beszervezni a vokáléneklésbe. Ugyanis az oratórium zenei anyaga régi Ómega-slágerek átharmonizált és áthangszerelt válto­zata szimfonikus zenekarra és ve­gyes karra - a meglévő szólóelőadók mellett természetesen. A megkeresés a sasoknak épp a legjobbkor jött. Kissé leültünk az elmúlt években, mert egy amatőr kó­rust csak a fellépések éltetnek, az, ha másutt is megmutathatják tudásukat. Nem könnyíti helyzetünket, hogy mi már 1997-ben a gospelműfaj mel­lett döntöttünk, túlnyomóan ango­lul éneklünk, mert ez a gospel anya­nyelve. Szóval fellépések híján kezd­tünk már majdnem szétesni. A lehe­tőség, hogy az elmúlt hatvan év egyik legsikeresebb magyar rockze­nekarával léphetünk föl, viszont azonnal föllelkesített bennünket. No meg szeretjük is az Omega dallama­it, az irodalmi színvonalú, mély üze­neteket hordozó dalszövegeket. A sikeres kiskőrösi templomi Omega-oratórium-koncert után kezd­tek jönni a további felkérések. Előbb 2014. június 16-án, a szabadság nap­ján egy mezőtúri református kórussal együtt közel egymillió (!) ember előtt énekelhettünk Budapesten, a Hősök terén. A több emelet magas színpad­ról egészen az Oktogonig beláttuk az emberekkel zsúfolt teret és az And­­rássy utat. Hihetetlen élmény volt... Ebben az évben pedig egyik kon­cert követi a másikat. Kezdtük a Bu­dapest Parkban május 30-án, előt­tünk a P. Mobil muzsikált. Itt már az oratórium egy változatát énekeltük. Beatmisének nevezték el az Omega­­rapszódiából átemelt számokkal szí­nesített programot. így mi is újabb és újabb dalokkal ismerkedhettünk meg. A billentyűs, Földi Albert, „Al­­bi” írja át a dalokat a zenekarnak és a kórusnak, tehát nem nekünk kell ki­módolnunk, mit is énekeljünk. Ezt a koncertet pozsonyi fellépés kö­vette: június 8-án az Istropolis Kong­resszusi Központban a Több mint szomszéd elnevezésű, az ottani magyar nagykövetség által szervezett magyar kulturális napok nyitókoncertje volt az Ómega-oratórium. Hatalmas tömeg előtt énekelhettünk, immáron kiegé­szülve a kiskunhalasi református Lorántffy Zsuzsanna kamarakórussal. így együtt, negyvenötén már jobban mutatunk a színpadon, meg hangban is többet tudunk nyújtani. Legutóbbi fellépésünk június 13-án volt Felcsúton, a Makovecz Imre által tervezett Pancho Arénában. A médi­ában ezt a koncertet sajnos meg­előzte egy pengeváltás, túlpolitizált hazánkban, úgy tűnik, egyesek min­den jóba igyekeznek belekötni. Mivel a zene jellemzően a politika fölött áll, ezért az Omega muzsikájával tudato­san inkább összekötni szeretne - s ha valakinek valóban a muzsika fonto­sabb, akkor ezt a szándékot siker koronázhatja. S az évnek még nincs vége: jönnek a nyári, balatoni koncertek, július 18- án Balatonlellén, augusztus 7-én Sió­fokon, 8-án Gyenesdiáson, majd au­gusztus 20-án Diósgyőrben, később Mádon, Hercegszántón s végül majd Egerben... A közös munka alaposan összeráz­ta a kórust. E hó 14-én Ácsán, a gyö­nyörűen felújított evangélikus temp­lomban énekeltük el dalainkat, júni­us 21-én pedig a kiskőrösi templom­ban volt évadzáró zenés áhítatunk. E két helyen természetesen saját prog­ramunkat adtuk elő. Hab a tortán, hogy hamarosan az Omega közremű­ködésével sorrendben harmadik le­mezünket jelentethetjük majd meg. Köszönjük a lehetőséget a már emlí­tetteken kívül Kóbor Jánosnak, Ben­­kő Lászlónak, Laux Józsefnek, Molnár Györgynek és a fiataloknak, Szöllössy Katának és Szekeres Tamásnak! A Gospel Sasok pedig továbbra is vallják, hirdetik és énekelik: „...akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg járnak, és nem fáradnak el!’ (Ézs 40,31) ■ Lupták György lelkész-karnagy Megőrzésre méltó dolgok Alexa Károly hetvenedik születésnapjára Magam elé tettem régi könyveit. Egyik esszékötetéből a tudós irodalomtörté­nész néz rám töprengve. A másikból a finom ételeket szerető férfi. Melyik az igazi? Egy újabb kötet a 2006-tól a Ma­gyar Hírlapban megjelent cikkeinek gyűjteménye. Szintén könyvbeli fotón látom az immár hetvenedik életévét betöltő szerzőt: rögtön az elején egy disznótoron készült felvétel, fehér in­­ges prímás húzza a kedvcsinálót... Mielőtt valaki azt hinné, hogy egy könnyelmű emberről akarok írni, sie­tek leszögezni: Alexa Károly irodalom­­történész és kritikus. A legjobbak kö­zül. Akinek még szépírói vénát is adott Isten. És látó szemeket, kíméletlen igazságszeretetet. Szép példa erre a tanúságtevő Ró­zsás Jánosról írt méltatása. Elsőként hívta föl figyelmünket a kétkötetes gu­­lágemlékezésre és a szerző lágertársá­ra: Alekszandr Szolzsenyicinre. Néhány fontosabb életrajzi adat. Az Eötvös Loránd Tudományegye­tem magyar-történelem szakán vég­zett. 1970-93 között ott tanított régi, illetve 18-19. századi magyar irodalmat. A Magyar Hírlap, a Kortárs rovatve­zetője volt. A legendás Mozgó Világ fő­szerkesztő-helyettese; bábáskodott a Hitel indulásánál, volt a folyóirat főszer­kesztő-helyettese; 2000-2004 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanított. 2004 óta a szombathelyi £/e­­tünk folyóirat főszerkesztője... Ezek a száraz tények. A lényeg: a te­vékeny férfi, aki hetvenéves, és nem készít leltárt. Nem veszi számba, hogy mi történt vele és általa, meddig jutott, és mi minden lenne jó, ha még elkészülne. Számtalan irodal­mi, társadalmi, politikai fölismerés után - az utóbbi évtizedekben - azt emelte ki, hogy a magyar irodalom er­kölcsi jogfolytonosságát a veszteségek ellenére is biztosítani kell. Korán el­döntötte, hogy a józan bátorság az iga­zi állapot. És ehhez a mai napig tart­ja magát. Egyházashetyén, ahol ideje nagyobb részét tölti, az evangélikus Berzsenyi szülőföldjén, a kedves író­barát, a szintén „keménynyakú kálvi­nista” Ambrus Lajos társaságában. Hírnapló című kötetének előszavá­ban írta: „Nem lehet befejezni, de ab­ba kell hagyni. Kimegyek fáért, fölte­szek egy szép piros-kormos, anyámtól örökölt fazekat, forralt bort gyártok, sa­ját, titkos, kisúri-népi-polgári recept szerint. Addigra úgyis beállítanak azok, akik tudják, hogy ha én nem megyek, akkor nekik kell jönniük.” Bizonyára minden szék foglalt, a föl­dön is ülnek - azért bekopogunk egy jókívánságra: Isten éltesse a tanárt, a tu­dóst, Alexa Károlyt még sokáig! ■ Fenyvesi Félix Lajos Egy biztos: nem készítek leltárt, és nem írok össze - korunk Amerika-majmolójaként - Bucket Listet, „bakancslistát”. Azaz: nem veszem számba, hogy mi tör­tént velem és általam hetven éven át, és mi minden lenne jó, ha még meg­történne azalatt, ami hátravan. Ez a két lista benne van minden napom­ban, nem tételesen persze, hanem közérzetként. Az öregedés tünetének tekintem, hogy erre egyáltalán felfi­gyeltem. Senkit nem akarok provokálni, főleg nem év- és pályatársaimat az­zal, ha kijelentem: boldog emberként kelek és fekszem napra nap. Hogy mitől és miért? Itt már rögtönözhe­tek valami lajstromot. Nem értek tragédiák, szüléimén kívül közeli családtagom ravatalánál nem kellett megállnom. Szép nagy családom van, viszály nincs se a testvérek, se a házastársak, se a gye­rekek, se az unokatestvérek között. Baráti köröm szűkült ugyan az évti­zedek során, át is alakult, ahogy az Hetven. És? életutakat tologatta erre-arra az idő és az indulat, de akik fontosak vol­tak, megmaradtak. Ellenségeim nemigen látszódnak. Krónikus betegségben nem szenve­dek, ha csökkenő erővel és kitartás­sal is, de bírom a munkát, a fizikait is, meg a szellemit is. Nincsenek olyan igényeim, amiket nem tudok kielégí­teni, különösebbek soha nem is vol­tak. Nem vagyok gazdag, de nem is szűkölködöm, ami van, elég, olykor jut belőle másoknak is. Valami karrierféléről ugyan téte­lesen beszámolhatnék az egyetemi oktatásban, a politikában, talán még a tudomány terén is, de semmiféle fe­szültséget nem érzek a mulasztások miatt, soha nem fogtam görcsösen a széket, amitől ezért vagy azért meg kellett válnom. Soha nem unatkozom. Vacsoráz­tam királlyal, ajatollahhal, állam- és miniszterelnökkel, de azokat a hajda­ni ételsorokat nem becsülöm több­re, mint amit köröm közül eszegetek este a kertben, a maradék nagyobb­­ja a kutyáé, a morzsa a madaraké. Néztem a lenyugvó napot több óce­án fövenyében heverészve vagy lovon baktatva, és most nagy levegőket véve várom, hogy a szomszéd diófá­ja fölött feljöjjön a nap. Sok emberre haragudtam meg életem során, de irigy nem voltam se anyagi javak, se szellemi teljesít­mény, se másvalakik látványosabb s talán élménygazdagabb pályaíve miatt. De sok mindenért van lelki­­ismeret-furdalásom, nincs nap, hogy ez vagy az a régen — kamaszkorom­tól - elkövetett vétkem emléke ne felhőzné be azt a derűt, ami áthat­ja a mindennapjaimat. Derűt mon­dok és nem derűlátást, ami a jövőt illetné, és aminek már nem leszek részese. De most még és egyre meghatáro­zóbb részese az életemnek a múlt. A személyesen betöltött idő is, meg az átélt történelem is. Tizenegy éves gyerek voltam 1956-ban, és az élményt ma is fel tudom idézni, napfényével, csepergő esőjével, apám kezével, ahogy az enyémet fogja, miközben nézzük - szemben a kelő nappal - a romos Üllői utat a harcok szünetében. A lánctalpak csörömpölését is hallom, ahogy az ablakunk alatt vonulnak a tankok az éjszakában a város szíve fe­lé. Ekkor halt meg a történelem - nem tudtam, csak tudomásul vettem -, hogy negyedszázad múlva észlel­hessük: Csak tetszhalott volt az idő és a nemzet. Ha valakiket gyűlölni akar­nék, hát azokat, akik ezt tagadják. A múltat is, tehát a jövőt is. Istennel jóban vagyok, de remé­lem, hogy kapcsolatunk, ahogy erre mind nagyobb szükségem lesz, erő­södni fog, és még közvetlenebb lesz. Addig is örülök ajándékainak, meg is köszönöm, ahogy illik. Egyszer írtam egy könyvet, aminek az volt a címe, hogy Jézus mosolya. Azon meditál­tam benne, hogy miként is van ez: a Megváltó soha nem mosolyog az evangéliumokban, és mégis min­den, minden, ami körülveszi, csupa­­csupa derű. És ez jár a fejemben, ahogy a legkisebb unokámmal - az egyetlen fiúval... - baktatok hazafe­lé az óvodából, a szerda és a csütör­tök az én napom, keze az enyémben, „Nagypapi” „Nagypapi” hallom, és ra­gyog minden. ■ Alexa Károly Megjelent a Napút folyóirat 2014. évi 10. számában. FOTÓK: S. KRISZTA

Next

/
Thumbnails
Contents