Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-06-14 / 24. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2015. június 14. ► 9 Hit, zene és sakk Portré Portisch Lajosról ► i960 és 1980 között nem volt olyan jelentősebb sakkverseny, amelyen ha elindult, ne lett volna komoly esélyes. Hosszú pályafutása alatt beutazta szinte az egész világot. Híres versenyzőkkel, ismert politikusokkal parolázott, de kimagasló eredményei ellenére mindig szerény, barátságos, keresztény ember maradt. Több nyelven beszél, műveltsége, tájékozottsága irigylésre méltó. A nyugdíjkorhatáron túl sem gondolkodik a visszavonuláson, szervez, irányít, tanácsokat ad, s ha lehetősége adódik, szívesen leül a sakktábla mellé. Máskor pedig régi szenvedélyével, a zenével foglalkozik, hiszen profi színvonalon énekel. Portisch Lajos nemzetközi sakknagymesterrel, a nemzet sportolójával beszélgettünk. A magyarországi evangélikusság külhoni egyetemjárása fontos kutatási terület. A német egyetemek számos későbbi lelkész számára szolgáltak nem csupán magas szintű képzést nyújtó intézményül, de tágabb értelemben vett szellemi műhelyül is. Rovatunk jelen írása a jénai egyetem történetéből villantfel néhány mozzanatot, egyúttal olyan kiadványokat ajánlva az olvasók figyelmébe, amelyek megkönnyíthetik az e téma iránt érdeklődők tájékozódását. A jénai egyetem és evangélikus magyar hallgatói a 19. században-Azt hiszem, a legilletékesebbnek teszem fel a kérdést: a sakk sport vagy játék?- Jó kérdés, a válaszhoz azonban először azt kell tisztázni, hogy mit nevezünk sportnak. Ha például a mostanában nagyon divatos „bodyképzést” -foglalkozásokat vesszük, azokat testedzésnek tekinthetjük ugyan, de a sporthoz vajmi kevés közük van, hiszen nem rendeznek belőlük igazi versenyeket, ami azért mégiscsak a lényege a sportnak. De mondhatunk más példát is, olyan sportokat, ahol verseny ugyan van, de nem előfeltétel az izomerő. Gondoljunk csak a lövészetre vagy a vívásra. Most pedig sokan szeretnék, ha bekerülne az olimpiai sportágak közé a darts, amelyben egy kis nyilacskát kell egy céltáblába dobni néhány méterről. Tény, hogy a sakk az egyik legősibb - nagyjából ezerötszáz éves - játék, és akár sport, akár nem, az biztos, hogy olyan ajándéka az emberiségnek, amelyet nem szabad elveszíteni. Jóllehet a számítógépes világ - elvitathatatlan érdemei ellenére - nagyon sokat ront a hagyományos, klasszikus sakkjáték szépségén és élvezetén.- Fantasztikus ívű életpályát tudhat maga mögött. Egy olyan korszakban járhatta be a világot a sakk révén, amikor a vasfüggöny mögött élő emberek még a határközeli településekre sem utazhattak engedély nélkül. Hogyan élte meg ezt az időszakot?- A kezdet kezdetén nehéz volt, ám később javult a helyet. Telefonokból mindig tudtam, hogy engem is figyeltek. Egyszer külföldről hívtam a feleségemet, hogy megbeszéljük: verseny után Palma de Mallorcán találkozunk. Ám ő elpanaszolta, hogy sajnos nem tud kijönni, mert nem kapja meg a szükséges engedélyt. Ekkor én ezt válaszoltam neki: „Ezek az ostobák azt gondolják, hogy mi disszidálni akarunk?” S csodák csodája: másnap megérkezett az útlevél. Később aztán már békén hagytak, annak ellenére is, hogy soha sehol nem rejtettem véka alá vallásos meggyőződésemet sem.- Gyakran találkozott állampárti funkcionáriusokkal, vezetőkkel, sőt személyesen Kádár Jánossal is, akinek közismert volt a sakk iránti rajongása.- Kádár tudta rólam, hogy hívő római katolikus vagyok, így különösen furcsa, hogy én voltam a kedvence, de erről hadd mondjak annyit: Wagner sem tehetett róla, hogy Hitler kedvence lett. Ennek persze voltak hátrányai is, mert a nyolcvanas években, amikor pedig már nyűt volna rá lehetőségem, szóba sem jöhetett, hogy egy külföldi klubba menjek sakkozni, mondván: „Portisch elvtárs! Szó sem lehet róla! Mit szólnának az emberek, ha Magyarország első számú sakkozója külföldre szerződne?” A kisebb beosztású elvtársakkal pedig az volt a baj, hogy állandóan bizonyítani akartak, és az intézkedéseikkel rá akartak licitálni a főnökeikre, de sokszor bizonytalanok voltak. Mivel minden valamirevaló pozícióba pártembereket helyeztek, a sakkszövetség élére is egy káder került. Amikor 1978-ban megnyertük Buenos Airesben az olimpiát (a sakkolimpia aranyérmese lett a magyar férficsapat - Gy. G.), és vasárnap reggel találkoztunk vele a szálloda halijában, érdeklődött, hogy hová igyekszünk olyan korán. Amikor azt feleltem neki, hogy megyünk a templomba hálát adni a győzelemért, hirtelen nem tudott mást válaszolni, csak azt, hogy: „Az nagyon helyes, nagyon helyes” - ami azért nemcsak viccesen, de eléggé ellentmondásosan is hangzott.-Sikereihez nyilván nagyon sok munkával kikövezett út vezetett, és a szerencse is közrejátszott. Elegendő volt ennyi?- Természetesen tudom, hogy az Úrnak célja volt és van az én életemmel, így a sikereimmel is. Fiatal felnőttként el-elmentem a templomba, hogy imádkozzak a győzelemért. De ez nem volt számomra egyértelmű, hiszen felvetődött bennem, hogy szabad-e a győzelemért imádkozni, ami ugye nyilvánvalóan azt is jelenti, hogy egyben a másik vereségéért is imádkozom. Amikor ezt a kétségemet megosztottam egy teológiai tanár barátommal, ő azt válaszolta, hogy imádkozni mindig szabad, másrészt pedig Papp Laci példáját hozta fel, aki szintén eljárt a meccsek előtt a templomba. Én pedig végül arra a meggyőződésre jutottam, hogy csak a győzelemért tényleg nem lenne tisztességes imádkoznom, azért viszont igenis lehet, hogy minden versenyre maximálisan fel tudjak készülni, és képes legyek a legjobban teljesíteni. A versenyen pedig győzzön a jobbik, bár az eredmény igazából már úgysem tőlem függ, az Úr majd eldönti, kié lesz a győzelem.-Ismert, hogy ön professzionális szinten énekel. Hogy viszonyul a zene a sakkhoz? S itt említsük meg azt is, hogy munkásságát az ökumené jegyében végzi, hiszen ha hívják, szívesen lép fel más felekezetek templomaiban is. Nemrégiben például egy evangélikus templomban is hallhattuk.- Vizi E. Szilveszter professzor - aki egyébként szintén kiváló sakkozó -egyszer elmagyarázta, hogy az agynak a sakkal és a zenével foglalkozó területe ugyanazon a féltekén található, tehát a két tevékenység egyáltalán nincs olyan messze egymástól, mint elsőre gondolnánk. így e kettősségre számos példa van a történelemben is. Erkel Ferenc például azonfelül, hogy kiváló zeneszerző, a Pesti Sakk-kör elnöke és kiváló sakkozó is volt. Sőt Vántus Istvánnak, a kortárs magyar zene egyik jeles képviselőjének teóriája szerint a sakkot egy indiai zenész találta fel azért, hogy a hatvannégy kocka, vagyis a nyolcszor nyolc sor segítségével tudjon komponálni. Én gyerekkoromban hegedültem, tehát a zenével való kapcsolatom korán kezdődött, és szüleimtől tudom, hogy mindig mindenhol énekeltem, gyakran hangos volt tőlem a ház. A hangképzést viszont későn, harmincéves korom körül kezdtem el. Az énektanárom erre azt mondta: „Látszik a hangján, hogy még nem rontották el az énektanárok.” Nos, amikor beláttam, hogy világbajnoki álmaimnak már nincs realitása, akkor eldöntöttem, hogy végre régi szenvedélyemmel, a zenével fogok foglalkozni. Hiszen a zene egyfajta életforma. Lelkileg is, fizikailag is jó formában tart, és rendszeres elfoglaltságot ad. A mai napig majdnem mindennap énekelek, hetente járok énektanárhoz, s van korrepetitorom is. Dalesteken, koncerteken, templomokban szoktam fellépni. S valóban, ha hívnak, szívesen elmegyek protestáns templomba is.- A sakk - úgy gondolom - a gondolkodás egyik legracionálisabb formája, szemben a hittel, amelyhez érzelmileg közeledünk. Hogy fér meg Önben ez a kettősség ilyen - szemmel látható - harmóniában?- Egyszer pszichológiai vizsgálaton vettem részt, ahol megállapították, hogy nagyon jók a reflexeim, de gyenge a logikám. Tény, hogy matematikából soha nem voltam különösebben jó, de erre a megállapításra azért - azt gondolom - eléggé rácáfoltak az eredményeim. Ezzel csak azt szeretném jelezni, hogy nem vagyok benne biztos, hogy a sakkhoz kiemelkedő logikai képességekre van szükség. A hitet gyerekkoromtól hordozom magamban. Számunkra - családomban és tágabb közösségemben egyaránt - természetes volt, hogy hétközben hitoktatásra, vasárnaponként pedig templomba járjunk. S mivel meg is őriztem, természetes részévé vált az életemnek, és kísérője lett a pályafutásomnak is. ■ Gyarmati Gábor A türingiai Jéna a 16. század óta egyetemi város. A jeles intézményt, amely ma Friedrich Schiller nevét viseli, 1588-ban alapították, ezzel egyike Németország tíz legrégebbi egyetemének. Falai között olyan emberek fordultak meg, mint Friedrich Wilhelm Joseph Schelling Karl Wilhelm Friedrich von Schlegel, Johann Gottlieb Fichte vagy a későbbi névadó, Johann Wolfgang Goethe barátja és költőtársa. E helyt azonban nem miattuk emlékezünk meg a jénai egyetemről, hanem magyar evangélikus vonatkozásai miatt. A számok tanúsága szerint 1550 és 1560 között még csak négy magyar tanult Jénában, de 1791 és 1800 között 262, 1861-1870 között pedig 208 magyar és erdélyi diák. Nem véletlen, hogy Haan Lajos békéscsabai evangélikus lelkész (1818- 1891), Békés vármegye és ezen belül különösen Békéscsaba múltjának máig egyik legjelentősebb búvárlója külön kötetet szentelt az egykor Jénában tanuló magyar diákoknak. A könyv Jena hungarica sive memoria hungarorum a tribus proximis saeculis academiae Jenensi adscriptorum címmel jelent meg Gyulán 1858-ban (ezenkívül Mokos Gyula Magyarországi tanulók a jénai egyetemen című, Budapesten 1890-ben megjelent munkáját illik megemlíteni). Haan elmélyült érdeklődése, mely e munka elkészítésének irányába terelte őt, több forrásból is táplálkozott. Az első evangélikus lelkész mivolta. A második történeti érdeklődése. A harmadik pedig az, hogy maga is — egyebek mellett - a jénai univerzitás falai között pallérozta tudását. Nevét a jénai egyetem teológiai fakultásának anyakönyve is így jegyezte fel: „Haan, Ludw. Ag.” (merthogy Lajos Ágostonnak keresztelték). Életrajzának további részleteitől e helyt eltekintek, csak azt említem meg, hogy a mezőberényi, majd az eperjesi gimnáziumban tanult, mielőtt útnak indult német földre. 1841-1842- ben tehát előbb Türingiában, Jénában, majd Poroszországban, Berlinben járt egyetemre. Erős jénai kötődését jelzi az a tény is, hogy második feleségével, Wilim Amáliával már érett fejjel ismét ellátogatott a városba az egyetem fennállásának háromszázadik évfordulója alkalmából, hogy felkeresse diákkora kedves helyszíneit. Ahol pedig annak idején számos élményben volt része - nem éppen építő jellegűekben is, de Haan ezekre is derűvel és megértőén gondolt vissza. Ebben szerepet játszhatott, hogy általános vélekedés szerint Jénában kedvelték a magyarokat: „Minket, magyarokat valamennyien szerettek és becsültek, s bár Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Levéltárában dr. Szögi László vezetésével több mint két évtizeddel ezelőtt indult az a kutatási program, amelynek célja az európai egyetemeken tanult magyarországi diákok teljes adattárának elkészítése a kezdetektől az első világháború végéig. 1994- 2015 között harminckét kötet látott napvilágot - Magyarországi diákok egyetemjárása az újkorban sorozatcímmel -, amelyek e projekt eredményeit teszik közzé. THESAURUS Rovatgazda: Kovács Eleonóra egy társulatba sem tartozunk, azért szívesen láttak Comerseiken. Emlékszem, hogy egyszer a Westphallerek Comersén voltunk. Már 12 óra tájban alig lehetett valakivel józanul beszélni. A senior holtrészegen feküdt az asztal alatt, a dékán valamelyik pádon, stb.” A comersek mibenlétéről így írt Haan: „...összejöttek ugyan bizonyos napokon az úgynevezett comersekre vagy comptatiokra, de náluk nem az evés-ivás volt a fő, hanem az önművelődés.” Haan naplója szerint a jénai egyetemi ifjúság három nagyobb landsmanschaftba tömörült földrajzi alapon: a vesztfáliaiba, a frankhoniba és a türingiaiba. Mint láttuk, a duhajkodás nem állt távol az egyetemi ifjúságtól, de a hangsúlyt arra helyeznénk, hogy a magyarokat megbecsülés övezte a német városban. Ezt mutatja az is, ami Schneider Alfréd figyelmét is felkeltette. Ő ugyanis azzal szembesült, hogy létezik Jénában az úgynevezett magyar asztal. Megtudakolni akarván, hogy mi is ez, írt az egyetemre, a válaszból pedig kiderült, hogy a magyar asztal egy találkahelyet jelöl, mégpedig azt, ahol egykor a magyarok találkoztak. így érthető, miért írhatta az egyetem későbbi névadója, Friedrich Schiller: „... egyetlen, még a régebbi vagy egykorú északnémet egyetemen sem tanul olyan nagyszámú, főleg Magyarországról és Erdélyből jövő diák, mint a miénken...” E diákok legtöbbje a teológiai fakultásra járt, annak oka pedig, hogy Jénát választották tanulmányaik színhelyéül, nem más volt, mint az egyetem meghatározó protestáns-lutheránus szellemisége. Aligha véletlen, hogy 1857-ben „német- és tóteredetű magyarországi ifjak” magyar könyvtárat hoztak létre az egyetemen: „Egyhangú határozatunk, hogy a könyvtár kizárólag magyar irodalmi termékeket foglaljon magában, ünnepelt íróink műveit, amelyek magyar nyelven vannak írva” - olvasható a könyvtár alapítólevelében. A könyvtár a Bibliotheca Hungarorum nevet kapta; 1941-re az állománya már körülbelül kétezer kötetre rúgott. írásunk zárásaként említjük meg tisztelettel az egykori alapítók nevét: Burgovsky János, Világosvári Bohus István, Bohus László, Czéner János, Kolbenhayer Soma, Goldberger David, Philadelphy Mór, Püspöky Dániel, Vájna Ádám és Weiss Soma. Közülük többek neve ismerős lehet - nem ok nélkül - a hazai evangélikusság előtt. Nem túlzás tehát Jénát a magyar evangélikus egyházi értelmiség egyik meghatározó műhelyének nevezni. ■ Katona Csaba A szerző történész, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének munkatársa, a Magyar Történelmi Társulat igazgató választmányi tagja
