Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-06-07 / 23. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2015. június 7. » 13 Az összetartozás ereje A Szlovákiában élő magyar evangélikusok missziós napja Fiatalabbnak kellene lenni, hogy újra bejárhassam a határon túli városokat, apró falvakat. Hallgassam az ott élő magyarokat: panaszaikat, örömeiket, hogy a megpróbáltatások ellenére is állnak a helyükön. Arról is kellene szólni, hogy egyre több helyen egymást tisztelve, békésen élnek magyarok, románok, szerbek, szlovákok... Ahogyan Somorján (Samorín, Szlovákia), ahol az elmúlt hét szombatján a magyar evangélikusok találkozóját tartották. A régi templomot éppen felújították, de ez nem zavarta a messziről jött vendégeket. Figyelmesen hallgatták Nagy Olivér alsószeli (Dőlné Saliby) lelkészt, aki üdvözölte a nyolcadik összejövetel résztvevőit. Iß. Bándi György történelemtanár a kedves kisvárosról beszélt: 1591-től már tudunk protestáns vezetőről, 1602-től pedig van evangélikus lelkész és erős iskola. Ma a közösség - megfogyatkozva ugyan - él és teszi a dolgát, segít, ahol csak tud. Milan Krivda, a Szlovákiai Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyház Nyugati Kerületének püspöke köszöntötte a gyülekezetei, ma.)á Bárdos Gábor polgármester fejezte ki örömét, hogy Somorján jó az együtt élés magyarok és szlovákok között. És fölzengett az ének: „Ne csüggedj el, kicsiny sereg, / Szívedet ne rémítse meg / Sok ádáz ellenséged...” Szeverényi János igehirdetését ehhez igazította. „Sokan temetik az egyházat, a hitet - mondta egyházunk országos missziói lelkésze. - Istent nem lehet temetni. Él és munkál bennünk. Isten a forrás: az életünk, a szeretetünk, útmutatásunk. Tele vagyunk sebekkel, és nem akarunk gyógyulni. Pedig az élő Isten meg akar gyógyítani..." Személyes életutakat ismerhettek meg az egybegyűltek. Dezső Katalin gyülekezeti tag, Selmecziné Füzéková Diána dunaegyházi lelkész, Gardái Tünde tanár és Endreffy Géza budaörsi lelkész beszélt istenkereséséről, megpróbáltatásairól. Arról, hogy Isten mindig küld mellénk embereket, akik terelik az életünket. A délután szép kezdése volt Szemerédi Bernadett színész, előadóművész fellépése. Fájó verseit, énekeit személyes vallomásával egészítette ki. A berni döntő, avagy az ezüst melankóliája Színház, zene és hit vonzásában él, és viszi - barátaival együtt - a szép szót a határon túli szórványvidékekre. A csoportos beszélgetéseken - bent a templomban és kint az udvaron - sok szomorúságot, sok örömöt hallottam. Az öregek nem tudnak jól szlovákul, de elmennek az istentiszteletre a közösség miatt. Reménykednek az emberek, hogy egyszer lesz új pap, aki magyar, szervezi az életüket. Otthon tartja a fiatalokat. Az is probléma, hogy keveset tudnak egymásról. Jó lenne a magyarországi szolgálatok összegzése. Ki merre van? Hol tudna segíteni? A záró istentiszteletet a somorjai lelkész, Fördös Jana tartotta. Megköszönve tagjainak önzetlen fáradozását, kérve Isten áldását mindenkire, akik itt voltak a tartalmas szombati napon. A kis közösségek átélték a megnőtt gyülekezet sugárzó örömét. Erőt merítettek, bátorságot az újabb egy esztendőre. „Jó és nehéz itt evangélikusnak lenni!” - fogalmazta meg egy idős férfi. És erről többször is meggyőződhettem: életek, fájdalmak, nem gyógyuló sebek, emberi sorsok rejtőznek a szavak mögött. Számon tartani egyedül Isten tudja őket. És küldi üzenetét: „Ne csüggedj el, kicsiny sereg...” ■ Fenyvesi Félix Lajos I Az ezüstérmes Fasor 1904. Állnak: Bagdán Gábor, Práth Dávid csapatkapitány, Fekete Tamás, Fabiny Márton, Regős László Pál, Ferenczi Marcell. Térdelnek: Teleki András tanár, Jutási Győző, Schranz Ambrus, Barcsay Csanád, Pintér Dániel, Reichert Dávid. A PSEG (Bonyhád) csapata az eredményhirdetésen: Bálint Máté, Steiner Armand, Ozorai Soma, Ozorai Barna (előttük Radványi Dániel), Ónodi Zsombor, Mészöly Kálmán, Matos Péter, Balaskó László, Hajdú Bence, Benkő Krisztián, Antus Zsolt. A történészek előtt nyilván sokkal árnyaltabb a kép, de az átlagember úgy tudja, a Rákosi-korszak sötétjében egyetlen biztató fénysugár létezett, a magyar sport, azon belül is a foci. Persze a legendás aranycsapat sikere nem múlhatott csak a politika támogatásán - ami legalább olyan mértékű fenyegetettséget is jelentett. Hanem a becsvágyon, a tehetségen és - bármily furcsa - a véletlenen is. Mert a fociban a véletlen - de nevezhetjük szerencsének is - tényező. Erre bizonyíték lehet az 1954-es svájci világbajnokság döntője, ahol az évek óta veretlen magyar válogatott 3 : 2 arányban kikapott Németországtól. Május utolsó szombatján került sor a Margitszigeten, az Iharos Sándorról (szintén ötvenes évek!) elnevezett atlétikai centrum gyepén, négy kispályán a Magyar Labdarúgó-szövetség és a Coca-Cola szponzorálásával megrendezett középiskolai futballbajnokság döntőjére. Az országos megmérettetésre közel nyolcszáz lány- és fiúcsapat nevezett, a döntőbe nyolc-nyolc csapat A csapatkapitány szombat esti Facebook-üzenete sokat elmond: „Köszönöm mindenkinek, aki ma a helyszínen buzdította a csapatot, óriási hangulatot teremtettetek. Sajnálom, hogy csak a második helyet szereztük meg. Gratulálok a győztes csapatnak. Nekem ez a brigád jelenti a nagybetűs CSAPATot, örülök, hogy 7 évet veletek tölthettem.” jutott. Evangélikus iskoláinkat két remek csapat képviselte: a PSEG és a Fasor 1904 - hogy biztosan megjegyezzük: a bonyhádiak és a fasoriak fiúcsapata. A lelátón ülők és a taccsvonalon szurkolók rádöbbenhettek az amatőr sport csodájára: ezek a lányok és fiúk a sport, a játék és a foci szeretetétől, a küzdelem felemelő szépségétől, a becsülettel való helytállástól és az elszánt győzni akarástól szárnyakat kaptak, és mindent feltettek egy lapra. És volt egy csapat. Egy aranycsapat. Az „önképző” fasoriak egyazon az áprilisi hétvégén nyerték meg Győrben az evangélikus középiskolák focitornáján a Péterfy-kupát, majd a Coca-Cola Cup budapesti döntőjét. A Margitszigeten csoportelsőként továbbjutva a bonyhádiakat győzték le nagyszerű csatában. A kispályát rég kinőtték, s ez nehézségeket is okozott: a férfias kiállású, ám gyermeki lelkesedéssel és kamaszos harci kedvvel küzdő játékosok néha nehezen tartották a labdát a partvonalon belül. Kiegyenlített, nehéz meccseket vívtak: becsülettel, „profi” színjáték nélkül, emelt fővel tűrve a nehéz pillanatokat, igazi focit játszva és egy kicsit mindig magasabb színvonalat mutatva, mint az ellenfél. A döntőben a zalaegerszegi Zrínyi Miklós Gimnáziummal játszottak. Pontosabban harcoltak. Harc volt a javából. Az egygólos vereséget végül azért nem volt könnyű elviselni, mert még itt is a fasoriak nyújtottak jobb teljesítményt. Tanulság a nézők - és talán a csapattagok - számára: egymásért mégis érdemes küzdeni, érdemes mindent beletenni, érdemes harcolni. Edző nélkül, tisztességes pálya és iskolaudvar nélkül is csapatot szervezni. És bár a fociban nagy szerepe van a szerencsének, hihetjük, hogy a Gondviselés is elvégezte a magáét. A fiúkban. A játék pedig - Jékely Zoltán szerint is - biztosan folytatódik: „Mindig lesz a nagyvárosok határán / egy-egy letarolt-gyepű rét, / hol hűvös alkonyati órán / hallani e mély dobzenét, // mely mérföldekről mágnesez magához / labdaéhes diákot és inast / s egy-egy bolyongó, dérütött pasast, / ki eltűnődve dől a kapufához.” ■ ZÁSZKALICZKY ZSUZSANNA
