Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-06-07 / 23. szám
„A számszerűen a mienkhez hasonló méretű, országos arányait tekintve nálunk nagyobb észt egyház sokszínűségét mutatta a liturgikus öltözetek sokasága: a lelkészi karból néhányan Luther-kabátban, többen albában stólával, egyesek pedig reverendában mutatkoztak.” Északi útinapló !► 4. oldal „A reformáció kezdetének közelgő ötszázadik évfordulója jegyében a református zsoltárok és dicséretek mellett evangélikus és baptista énekek, illetve vendégművészek is helyet kaptak a programban.” Református zenei fesztivál *• 6. oldal „Gábor bácsi mindenkit, aki oltalomra szorult, befogadott, etetett, fedelet adott a feje fölé, és tanította a lényéből áradó jóság, nagylelkűség, emberség által. Olyan, életre szóló útnak indítást kaptak mentettjei, amelyet sosem felednek.” Sztehlo Gáborra emlékeztek !► 10. oldal Napirenden a Kornéliusz program !► 3. oldal Ez az a nap! - tizenöt éve !► 6. oldal Fenyvesi Félix Lajos jegyzetlapjaiból !► 8-9. oldal Aki kézen fogja a sellőt !► 11. oldal ' A Férni döntő... !► 13. oldal „Csak ment és teregetett némán” W- 15■ oldal Eredeti állapotában a bakonyszentlászlói templom írásunk a 3. oldalon ♦ ♦ Ünnep a nyugati végen ► A nagy múltú hegyeshalmi evangélikus gyülekezet megalakulása a reformáció időszakára esik, az 1520 körüli évekre. Első saját templomát 1649-ben építette. Az egyházközség élete 1783-ban élénkült meg, amikor megjött a császári engedély, amely szerint Hegyeshalom anyaegyházközséggé alakulhat. A romlás aztán mintegy százhatvan évvel később érte el a hegyeshalmi német ajkú evangélikusokat. A II. világháború utáni kitelepítés valósággal lefejezte a gyülekezetét. 1945-ig 1100 lélek tartozott az egyházközséghez, a kitelepítés után mindössze 278-án maradtak. A kitelepítésre 1946. május 10-én került sor. Az üresen hagyott házakba aztán telepesek érkeztek, akik között alig volt lutheránus. Ők nem tudták pótolni a gyülekezetét kényszerűségből elhagyó egyháztagokat. Hegyeshalom 1979-ben Mosonmagyaróvár társgyülekezete lett, és a mai napig ilyen státusban működik. Luther-kabátban: Hanns Schrödl, Kiss Miklós és Szemerei János püspök Beszólás? A gyülekezet jelenleg használt templomának alapkövét 1850. május 9-én Stromszky Ferenc Sámuel, a Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület szuperintendense helyezte el, novemberben pedig már állt a templom. A templomszentelő istentiszteletet 1850. november 17-én tartották a szuperintendens szolgálatával. A templomépítő lelkész Glatz Jakab János volt, aki negyvenkilenc évig szolgált Hegyeshalomban. Az új templomban elsőként Zecher Erzsébetet és Salzer Évát keresztelték meg. A történelem kegyetlen játékában megroskadt közösség a megnyíló pályázati lehetőségeket használta ki, hogy épületeit rendbe hozza. Elsőként az orgonát újíttatták fel mintegy hatmillió forint értékben. Majd 2013-ban Leader-pályázaton nyert a gyülekezet 17,8 millió forintot. Ebből befejeződhetett a templom teljes villamos hálózatának és vízelvezető rendszerének cseréje, a sekrestye felújítása, a nyílászárók festése, a külső tatarozás és a templomkert rendbetétele, valamint a kerítés állagmegóvása. Ugyanakkor az egykori parókia épülete, amelyet gyülekezeti házként használt az egyházközség, szintén felújításra szorult. Ezt egy másik tízmillió forintos sikeres pályázatnak köszönhetően oldották meg. Napelemes fűtési rendszert alakítottak ki, kicserélték a nyílászárókat, szigetelték az épületet, új vizesblokk készült, és teljesen megújult a villamos hálózat. Az ünnepi hálaadó istentiszteleten Szemerei János, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke hirdette Isten igéjét. Alapigeként a püspök a 100. zsoltárt választotta. Azt a zsoltárt, amelyet 1783-ban a mindössze három hét alatt felállított templomban első alkalommal prédikáló lelkész, Wendler Ferdinánd választott igehirdetési alapigéül. A liturgiában Kiss Miklós, a Győr-Mosoni Egyházmegye esperese, helyi lelkész szolgált. Az istentiszteletet díszközgyűlés követte, amelyen elhangzott a felújítás története. Köszöntötte a gyülekezetét Széles Sándor megyei kormánymegbízott, Sänke Frost, a közeli Nickelsdorf (Miklóshalma) lelkésze, illetve Hanns Schrödl müncheni nyugalmazott lelkész. A közgyűlés végén átvonult a gyülekezet a felújított gyülekezeti házba, amelyet Szemerei János áldott meg. Az ünnep szeretetvendégséggel folytatódott, majd zárásként a fennállásának huszonötödik évfordulóját ünneplő hegyeshalmi Erkel Ferenc vegyes kar jubileumi hangversenyét hallgatták meg az ünneplők. ■ Kiss Miklós ■ Szabó Lajos Senkinek sem kell messzire mennie, könnyen talál példát az életében arra, amikor valaki egy közösségben, egy jó hangulatú együttléten vagy egy inspiráló munkahelyi megbeszélésen csak úgy hirtelen „beszólt”. Megfagyott a légkör. Megállt a levegő. Bennünk pedig az motoszkált, hogy miért is kellett ezt kiejteni a száján. Családban és rokonságban sem ritka az ilyen stílusú fellépés. Van, hogy azonnal ráismerünk. Van, hogy egy kis késéssel érezzük meg, mi is történt igazán. Mitől is fogyott el az energiánk egy konkrét üggyel kapcsolatban. Miért nem lelkesedünk úgy egy tervünkért most, mint korábban. Nagy dolog nem történt. Csak elhangzott néhány meggondolatlan mondat, és ezek a szavak mindent átrajzoltak bennünk. A jó érzések megromlottak. A szép tervek megcsúfultak. Azt is szoktuk mondani: minden rendben van, csak a kedvem ment el attól, hogy tovább csináljam... Csak beszóltak... Olyan jelenség ez napjainkban, amelytől a lelkesedés, a tervezés alábbhagy, vagy a bátorsága egy pillanat alatt inába száll valakinek. Ha jó ötletét próbálta addig közkinccsé tenni, most visszavonja. Vagy ha elhatározta, hogy sokkal nagyobb energiabedobással, lelkesedéssel alkot együtt másokkal, egyszerre csak teljesen kitörlődik belőle mindez. Gyülekezetben sem ritka, hogy valaki jó szándékkal, egyszerű lélekkel és jó szívvel valamit szeretne hozzáadni egy keresztény közösség mindennapjaihoz, a bennfentes pedig egyetlen kemény vagy cinikus mondattal egy csapásra leüti az ötletét. Nagyobb felháborodást nem vált ki a helyzet, csak épp nem lesz fejlődés, növekedés és újulás. A „beszólás” bizonyos értelemben mindennapi jelenség lett környezetünkben. Azt is mondhatjuk, divatossá vált. Helyzeti fölényt érzők, hatalombirtokosok vagy hatalmas önbizalommal rendelkezők részéről különösen is. Amikor valaki azt hiszi magáról, hogy mindent tud, akkor akár állandósulhat is ez a magatartásforma. A probléma vele az, hogy nem épít, nem teremt örömöt, hanem épp fordítva. Elveszi a jókedvet. Letöri az ambíciót. Kiirtja a lelkesedést. Félretolja a kezdeményezéseket. Végső soron azt éri el az ilyen megszólalás, hogy valami egyik pillanatról a másikra rosszízűvé válik. Újabban gyülekezeti közösségben és egyházi alkalmakon is megjelenik ez az új típusú, „egyéni bölcsesség” Nincs egyeztetés. Nincs véleménycsere. Nincs előzetes és közös átgondolás. Van viszont hangos, hirtelen, minden mást háttérbe kényszerítő vélemény, illetve sok esetben ennek nagyon kemény és erőszakos kinyilvánítása. A következményét e folyamatnak ismerjük: nincs inspirativ légkör, nincs motiváló térhatás. A közösség ambíciója is alábbhagy. Nem lesz megújulás. Nincs esélye a jókedvű és derűs jövőépítésnek. Újak sem kötődnek, nem csatlakoznak, mert azt látják, hogy itt sem kibontakozni, sem közösen alkotni nem lehet. Talán mi magunk is emlékszünk olyan helyzetre, amikor hirtelen- elengedtünk egy mondatot, és jóval később ébredtünk rá, hogy nem kellett volna. Nem kellett volna valakinek összetörni a kedvét és örömét. Valójában egyáltalán nem olyan negatív a véleményem róla és a tettéről, csak hirtelen, indulatból kirepültek a szavaim, és hántást okoztak. A Szentháromság ünnepe utáni első vasárnap a hívó szóra való figyelésről szól. Egészen egyszerűen arról, hogy úgy éljük meg az ünnepi színekkel ki nem emelkedő, ezért monotonnak tűnő, sok egymást követő vasárnapot, hogy halljuk meg ezeken az alkalmakon is a prédikációk üzenetét. Az érdekességet, eredetiséget, újdonságot. Legyen fülünk a pozitív és lelkesítő prédikációk meghallására. Legyen készségünk az igehirdetők, a mai tanítványok szavait úgy elfogadni, hogy bennük megtaláljuk Krisztus tanítását és útmutatását mai életünkhöz. Szükségünk van erre a napi döntéseinkhez ugyanúgy, mint ahhoz, hogy feszültségekkel és kegyetlenségekkel teli világunkban eligazodjunk. Aki tényleg hallgatja az igehirdetést, és vasárnapról vasárnapra komolyan odafigyel a hozzá érkező gondolatokra és szavakra, annak arra is van esélye, hogy egyre ritkábban szólaljon meg indulatból, fölényből vagy erőfitogtatási kényszer miatt. Mert tanulja és gyakorolja, hogy Isten igéje nem erőszakossághoz, nem kérlelhetetlen akarathoz és nem az önzés győzelméhez vezet, hanem higgadtsághoz, megfontoltsághoz, de főleg a gyengéket, szótlanokat vagy tán menekülőket megértő és mentő gondolatokhoz. A csendes bölcsesség csak akkor válik hangossá, amikor valóban megérett és megtisztult a gondolatunk arra, hogy mások számára értéket teremtő kincs lehessen. Nem véletlen egybeesés, hogy a protestánsok nagy európai ünnepe, a Kirchentag (ezekben a napokban Stuttgartban) a bölcsességről gondolkodott-gondolkodik szerdától vasárnapig. A sok plakát és sok előzetes mondat közül egy nagyon megfogott engem: „Nem vagyunk bölcsek, csak együtt válhatunk azzá...” Salamon király jól ismert kérése és későbbi uralkodói gyakorlata nekünk is újra tanítja, hogy hirtelen beszólások helyett csak a bölcs szívből érkező szavaknak van létjogosultságuk. Bölcs szív pedig akkor születik, ha az idei Kirchentag másik üzenetét is elfogadjuk: „Imádkozni, ünnepelni, vitatkozni.” Ebben a sorrendben. És nyugodtan hozzátehetjük: beszólásmentesen. A szerző az Evangélikus Hittudományi Egyetem rektora
