Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-05-24 / 21. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2015. május 24. » 13 Isten olykor hallgatja az orgonamuzsikát Szekszárdi beszélgetés Németh Pál kántorral ► Hetvennégy éve, hogy egy fiatalember kántor lett a szekszárdi evangélikus templomban. Édesapja, a helyi gyülekezet alapító lelkipásztora kérte meg erre a szép és áldozatos szolgálatra. És azóta minden alkalommal ott van az istentiszteleteken, a keresztelőkön és a temetéseken - ma már túl a kilencvenedik életévén... Sok mellőzés után jogtanácsosként ment nyugdíjba, de gazdag élete napjait, óráit a zene tölti ki. Az örök adakozás. Úgy, hogy akik hallják, ne is tudjanak róla, maradjon a névtelenségben. Talán ezért szereti annyira hatalmas zengésű orgonáját. A nyarat idéző délelőttben a régi időkről kérdeztem, és a szálfaegyenes férfi szeretettel beszélt mindenről.- Édesapámat 1908-ban idehelyezte a püspök Szekszárdra - kezdi az emlékezést -, ő pedig fölkereste a közeli falvakat, a családokat. A hívek régi vágya volt, hogy legyen egy önálló közösség, és ez teljesült. Akkor került ide egy fiatal református pap, akivel apám jó barátságba került, s később ő lett a keresztapám. Különös, szép kapcsolat volt az övék: apám sokszor orgonáit a református istentiszteleten, sőt helyettesítették is egymást. Apám 1951-ig szolgált; öcsém lett az utódja. A gyülekezeti teremben a záróimádság közben halt meg! A hívek csendben, egy-két imaszó után hazamentek...- Édesanyjáról milyen emlékeket őriz?- A legnagyobb szeretettel beszélek róla, áldott jó asszony volt. 1928-ban, mikor felépült a templom, végleg megtalálta a helyét. Az oltárterítőtői a virágcsokorig mindent elkészített az istentiszteletre. És amit nem felejtek el soha, mikor megjelent egy új hívő, és el akart távozni, akkor ő utánaszaladt, hogy megismerje, újból meghívja a gyarapodó közösségbe.- Ön hogyan került a zene közelébe?- Édesapámnak volt egy tizenhét regiszteres harmóniuma, amelyet Németországból hozott, amikor ösztöndíjas volt. Ezt én örököltem. Azt hiszem, ennek köszönhetek mindent; ma is ott van a lakásunkban, ezen szoktam gyakorolni. 1939. október elsején kezdtem a szolgálatot a kóruson, s ugyanott ülök most is vasárnaponként. Jöhet tél, forró nyár, háború, forradalom, rendszerváltozás, én mindig ott vagyok... Öten voltunk fiúk, minket édesapám állandóan foglalkoztatott. Harangoztunk, fújtattunk, énekeket adtunk elő. Zongorán már tanultam, az orgonát is szerettem, és amikor az elődömet, egy tanárnőt elhelyezték, rám esett a választás, és én vállaltam a kántori szolgálatot.- Merre kanyarodott aztán az életútja?- Pécsett lettem joghallgató. 1944 őszén elvittek katonának. Alakulatunk a Dunántúlon maradt, majd Bécsen át Wroclawig jutottunk. Kényszerű vándorlásunkban keresztül-kasul bejártuk a szétbombázott Németországot. Jöttek az oroszok, bevagoníroztak bennünket, de meglepetésünkre nem egy szibériai hadifogolytáborba kerültünk, hanem Kárpátalján keresztül hazavitték a lerongyolódott csapatot. 1945 nyarán érkeztem vissza, és a következő vasárnap már orgonáltam a gyülekezetben. A kibontakozó zsarnoki rendszerben „klerikális befolyásoltságom" miatt nem kaphattam megfelelő állást. Évtizedeken át egy téglagyárban dolgoztam, majd az illetékhivatalban mint adminisztrátor. 1967-től kerültem végre jogtanácsosi beosztásba.- Milyen város Szekszárd?- Megyeszékhely, a háború előtt tizennégyezer lakosa volt. A svábokat kitelepítették, nagyon sok ember pedig beköltözött... A hívek kitartottak, visszajöttek, hajói tudom, most öt-hatszáz hívőből áll a gyülekezetünk, szépen látogatják a templomot. Lelkészünk fiatal, kedves ember, 2001 óta van itt, és sokat fáradozik a közösségért. Rám bízta, hogy a prédikációhoz én válasszak éneket; úgy látom, örül, hogy „fiatal” kántora van, aki ismeri a mesterségét.- Egy idős férfi azt mondta nekem, azért büszke rá, hogy evangélikus, mert Johann Sebastian Bach is az volt.- Én is nagyon szeretem és játszom is. Kantátáiból van egy gyűjteményem, ez elég egész évben. A családban ha valami ajándékkal lepnek meg, akkor kottát hoznak, különösen a gyerekeim. Három fiam van, a legidősebb Mohácson lelkész, a másik kettő középiskolai tanár Budapesten.- Mikor találkozott Istennel?- Kétségtelen, hogy a kántori munkám vezetett el Istenhez. A lélekemelő zene. És mindenekelőtt a környezetem, a szülői behatások. Ennek ellenére sokáig úgy éreztem, hogy ez nem elég, csak kereső vagyok. Észrevétlenül jutottam el odáig, hogy éreztem közelségét. Engem is számon tart, olykor hallgatja a fölcsendülő orgonamuzsikát.- Nemrég ünnepelte a kilencvenedik születésnapját.- Az ünnepet nem szeretem. Inkább köszöntöttek, a legnagyobb szeretettel. Imádsággal és énekkel. Természetesen a családban is összejöttünk, nagyon szép volt és megható. Az, hogy a fiaim megjöttek, és ott ültek kedves templomunkban. Naponta kapom a boldogságot, sokszor meg is kérdezem magamtól, lesz-e erőm elviselni a sok figyelmességet...- Készített-e valamilyen számvetést?- Visszapergettem az időt, honnan indultam, és hová jutottam. Nagy utat tettem meg Isten segítségével. Mikor köszöntöttek, sok szép gondolatot hallottam. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ez a szolgálat életcél. S amíg Isten és az egészségem engedi, addig csinálom. Igyekszem a régi szívvel játszani az Erős vár a mi Istenünket, Luther Márton himnuszát. .. Bach Máté-passiójából és Karácsonyi oratóriumából az ismert korálokat. Azt is megemlítem, ahogy enyhült a politikai klíma, egyik barátommal elkezdtük Szekszárdon a zenei élet újjászervezését. A templomban tartott orgonafélórákat, Bach-kantáták, -korálfeldolgozások, prelúdiumok bemutatását, a kórus megerősítését. Végezetül megjegyzem, hogy a zene mellett egyszerű dolgok is vannak az életemben. Sokat sétálok, bevásárolok a feleségemnek. Ő díszítőművészettel foglalkozik, a népművészet mestere, szakkört vezet, kiállításra készül. Mindig elkísérem, közben elnézek az evangélikus templom felé, hogy megvan-e, ragyog-e a délelőtti fényben. ■ Fenyvesi Félix Lajos „A napot minden reggel imádkozással kezdtük” Nyolc évtizedes konfirmandusjubileum ► „Hálát adok Istennek, az én Teremtőmnek, hogy engem a keresztség által gyermekévé fogadott. Hiszem, hogy Jézus Krisztus az én Uram és Megváltóm, aki nekem is bűnbocsánatot szerzett a kereszten. Vallom az evangélikus keresztény egyház tiszta és igaz tanítását, és hozzá hűséggel ragaszkodom. Kérem a Szentlélek világosságát és erejét, hogy a bűn ellen harcoljak, a szeretetben növekedjek, és a hitben megállják mindhalálig. Ámen.” Olvasóink közül is bizonyára sokan emlékeznek még a konfirmációjukkor elmondott hitvallásra. Svirzsovics Istvánná Dudás Erzsébet és Bagyánszki Mihály személyében a csömöri gyülekezet két olyan kilencvenhárom éves tagjával beszélgettem, akik nyolcvan, illetve nyolcvanegy évvel ezelőtt élhettek először a bűnbocsánat kegyelmével. Bagyánszki Mihály: Én 1921 márciusában születtem, és 1934-ben konfirmáltam. Heten voltunk fiúk, és huszonkét lány volt a csoportban abban az évben. Svirzsovics Istvánné: A mi évfolyamunkban pedig több volt a fiú - ők tizenheten voltak, mi, lányok nyolcán. Gálát György tisztelendő úr volt a lelkészünk, akit nagyon szerettünk.- Egy fekete-fehér fotót tartok a kezemben. Fehér ruhás, főleg népviseletbe öltözött lányokat, illetve ünnepidbe öltözött fiúkat látunk a csoportképen egy lelkész és egy öltönyös úriember társaságában. A fénykép hátulján pedig gyöngybetűkkel ez olvasható: „Emlék, Dudás Eruska, Csömör, 1935. év május 30-án.” Milyen ünnepre esett ez a konfirmáció? S. I.: Abban az időben mindig áldozócsütörtökön, azaz mennybemenetel napján volt. A tiszteletes úr mellett a képen Klaudinyi Lajos tanító ül. Egy istentiszteleten belül volt a vizsga és az úrvacsora is. A vizsgán kérdésekre kellett válaszolnunk, ezekre a kátéból készültünk fel, és sokat énekeltünk is. B. M.: Az első úrvacsoravétel előtt nemcsak a szüléinktől kellett bocsánatot kémünk, hanem el kellett mennünk a nagyszülőkhöz, keresztszülőkhöz is. Gálát tiszteletes úr nagyon szigorú volt, de nagyon szerettük őt, mert nagyon sokat tanultunk tőle. A konfirmáció után az ifjúsági bibliakörbe jártunk. Az ő vezetésével működött egy ötvenfős kórusunk, és sokat hívtak minket a környező gyülekezetekbe is énekelni. Emlékszem, hogy lovas kocsikkal mentünk át a cinkotai, a nagytarcsai vagy a rákospalotai templomba. S. I.: Ebben a bibliakörben színdarabokat is betanultunk, majd előadtuk őket. Én a konfirmáció után templomlány is voltam. így hívták azokat a lányokat, akik a templomot takarították. Hatan voltunk, és hármasával kéthetente szombatonként kerültünk sorra. Csak hajadonok lehettek templomlányok; amikor én férjhez mentem, a húgom állt be helyettem.- Miska bácsi évtizedeken keresztül volt a gyülekezet pénztárosa. Jól gondolom, hogy mindannyiuknak egy életre szóló lelki útravalót adtak a hittanórái, vasárnapi iskolai, konfirmációi, majd ijjúsági bibliakörös alkalmak? S. I.: Mi még evangélikus iskolába jártunk. A napot minden reggel imádkozással kezdtük - felállva elmondtuk a Miatyánkot -, és délben, amikor hazamentünk, imádsággal zártuk a tanulást. Ötödikben és hatodikban Klaudinyi Lajos volt a tanítónk. Volt egy kis harmóniuma, és az evangélikus énekeskönyvből tanította az énekeket.- Melyik volt Erka néni kedvenc éneke? S. I.: Mindegyik!- Mindkettőjüknek igen érdekes foglalkozása volt, amíg még aktívan dolgoztak. Mesélnének röviden erről is? B. M.: Én kovács voltam. Későbbi apósomnak kovácsműhelye volt, nála voltam inas két évig. így ismertem meg a feleségemet. Aztán a nősülésem után én is ott dolgoztam; főleg én patkoltam a falu lovait.- Amennyire én tudom, nem csak a lovakat... Az egyik kedves történet szerint egyszer az egyik utcájabelinek begipszelték a lábát; még a régi,fémsarkas fehér gipsz volt ez. Ám ez sem tartotta őt vissza a sok munkától, így a fémsarok elkopott. Elment hát a kovácshoz, hogy „patkolja” meg. Az akció közben azonban meggyulladt a gipsz, a tulajdonos ijedtében pedig bedugta a lábát a hideg vizes vödörbe... Amikor később a kezelőorvos megtudta, mi történt, és miért néz ki a gipsz úgy, ahogy, szömyülködve mondta: „Sok mindent láttam már az életemben, de ilyet még nem!” Emlékszik erre, Miska bácsi? B. M.: Csak nagyon halványan. Bennem sokkal elevenebben maradt meg az, amikor Staub Elemér méltóságos úrnak a bakancsát patkoltam meg. Ő nemcsak helyettes államtitkár volt, hanem sok országos mezőgazdász-szövetségnek az elnöke is. Vicces ember volt, úgy jött hozzám a kérésével, hogy azt kérdezte: „Mester úr, patkóit már ilyen szamarat?" „Nem, de majd most fogok” - válaszoltam neki. Amikor elkészültem a sarkalással - patkó alakú sarkot kellett csinálnom -, viccesen megdicsértem őt: „Méltóságos úr, az a jó, hogy nem rúgott.” Nagyot nevettünk ezen. S. I.: Én húszéves koromtól nyugdíjba menetelemig üvegcsiszoló és tükörkészítő üzemben dolgoztam. A tükrök foncsorozása volt a feladatom, azaz a méretre szabott és megcsiszolt üvegek hátoldalát higanyötvözettel vontam be. Nagyon veszélyes munka volt, hiszen mérgező vegyi anyagokkal dolgoztunk. Egész nap védőszemüvegben, gumicsizmában, hosszú gumiköpenyben, gumikesztyűben voltunk. Még ma is van egy-két ott készült tükröm.- Erka néni is, Miska bácsi is mind a mai napig hűséges templomjáró - nemegyszer gyalog mennek az istentiszteletre. Az idei csömöri konfirmációkor újra odatérdelhettek az oltár elé mint jubilánsok, nyolcvan éve konfirmáltak. Hogy tekintenek vissza az eltelt évtizedekre? S. I.: Nagyon sok mindenen átmentünk az életben, de a Jóisten kegyelméből még mindig itt vagyunk. ■ Boda Zsuzsa FOTÓ: SAXA ANNAMARIA
