Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-05-24 / 21. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2015. május 24. » 7 „Micsoda dolgok történtek velem!” Pályaösszegző interjú Balicza Iván nyugalomba vonuló lelkésszel ► Római katolikus nyíregyházi orvostanhallgatóból lett evangélikus teológus Budapesten, majd miskolci, salgótarjáni és budavári lelkész. A Várban huszonöt évig szolgált, és soha nem vágyódott el. Nyugdíjba vonulása előtti portré a lelkész és a gyülekezet, valamint a szolgatársak viszonyáról, életútbeli megakadásról, élményekről és Isten munkálkodó szeretetéről Balicza Ivánnal.- Huszonöt év sok idő - ha három dolgot kellene mondania róla, mi lenne az?- Az egyik, hogy mekkora meglepetés volt számomra, amikor a budavári gyülekezet meghívott. Akkor már tizenegy éve salgótarjáni lelkész voltam, és nem is akartam onnan elmozdulni, a gyerekek is Salgótarjánban születtek, szerettük a gyülekezetét. Ha hívtak is máshová, mindig visszautasítottam, mert úgy éreztem, hogy Salgótarjánban a helyemen vagyok, és vannak ott feladataim. Amikor viszont Budavár kérdezett meg, akkor azt gondoltam, hogy ez igazi kihívást jelentene nekem, hogy itt többet tudnék kihozni magamból. Ez az első, a meglepetés élménye. A második, hogy nagyon jó közösség alakult ki a gyülekezet és a lelkész, illetve a gyülekezet és a lelkészcsalád között. A közösség befogadó szeretetét rögtön a legelején megtapasztaltuk, amikor az első feleségem - másfél hónappal azután, hogy idejöttünk - meghalt. A gyülekezet nagyon mellettem és az akkor még egészen kicsi öt gyerekem mellett állt - a legnagyobb tizenhárom, a legkisebb hároméves volt. Visszatekintve ezért vagyok talán a leghálásabb. Egyébként a gyülekezet és a lelkész, lelkészek közössége a drámai helyzetektől függetlenül is meghitt és barátságos. A közösség igénye a lelkész szolgálatára, igehirdetésére nagyon ösztönző volt, ez segített abban is, hogy minden igehirdetésre úgy készültem, hogy a legjobbat, a leghasznosabbat próbáljam meg előhozni. Megmaradt még a Sréter-féle ébredésben született imaközösség, ami azt jelenti, hogy a gyülekezet imaórája, ha tagjai közben ki is cserélődtek, immár hatvan esztendeje folyamatosan működik. Ez az imaközösség végig, a huszonöt év alatt óriási erőt adott. A harmadik a szolgálattevők közössége. Többlelkészes gyülekezet vagyunk, ahol minimum két vagy inkább három lelkész szolgál. Ez komoly feszültségek, ellenségeskedések forrása lehet. Budavárra ez egyáltalán nem jellemző - és reményem szerint nem is lesz soha -, s ez egy óriási ajándék. Voltak ugyan konfliktusok - hiszen még szerető házastársak között is adódnak feszültségek -, de nem az a fontos, hogy ne legyenek feszültségek; ezt keresztény emberek se tudják megspórolni. A fontos az, hogy hívő emberként ki tudunk-e békülni, vagy meg tudjuk-e tenni, hogy elkerüljük a feszültségek eszkalálódását. Ez nekünk sikerült. Imsivel (Bence Imre budavári lelkész - L. D.) tizenhét éve szolgálunk együtt, és mindig is szót tudtunk érteni. Tudtuk, hogy egy gyülekezet életét a vezetői közötti feszültség tudja leginkább megkeseríteni. Ezt mindenképpen el akartuk kerülni.- Milyen tanácsokat adna az utódjának: mire legyen tekintettel egy többlelkészes gyülekezetben és konkrétan itta Várban?- Az első és legfontosabb: seid einig vagyis legyetek egyek. Ezt Mária Dorottya, a gyülekezet alapítója mondta annak idején, amikor József nádor halála után el kellett mennie Bécsbe, és a gyülekezettől ezzel a rövid mondattal búcsúzott. Ezért az egységért mindent meg kell tenni. Ha kell, még akkor is érdemes visszavonulni, ha valóban úgy lenne jó, ahogy a lelkész gondolja. Akkor is meg kell tanulnia valamilyen kompromisszumot kötni a kollégával, a gyülekezettel vagy a presbitériummal, hiszen a különvélemény ellenségeskedéshez, pártoskodáshoz, netán szakadáshoz vezethet. Jó példa erre az új liturgikus könyv. Amikor megjelent, megpróbáltuk bevezetni. Beszéltünk róla, bemutattuk, hogyan működik az istentiszteleteken, de érzékeltük, hogy a gyülekezet néhány tagja nagyon ellenzi ezt. Úgy érezték, hogy idegen az evangélikus hagyományoktól. Mi, lelkészek pedig leültünk, és megbeszéltük, hogy bár jobbnak tartjuk az új liturgiát, nem erőltetjük rá a gyülekezetre. Egy harmadik tanács, hogy többlelkészes gyülekezetben meg kell beszélni, kinek mi a feladata, a lelki ajándékok, képességek szerint fel kell osztani a területeket. Ugyanakkor az önállóság is fontos, hogy az előre megbeszélt munkakörben végezhesse mindenki a maga dolgát, és senki ne telepedjen rá a másikra.- Nyíregyházi római katolikus orvostanhallgató ifjúból lett evangélikus teológus - hogyan?- A családom görög-, illetve római katolikus. Én jó tanuló voltam, elsősorban a biológia érdekelt, egyenes út vezetett az orvosi egyetemre. A problémák akkor kezdődtek, amikor kiszakadtam a nyíregyházi családi közegből, és bekerültem egy égészen más, szabad környezetbe. Genetikai meghatározottság lehet nálam, hogy problémám van az alkoholfeldolgozás biokémiájával: viszonylag kis mennyiségű italtól is eléggé önkívületi állapotba tudtam kerülni. Ugyanakkor beindult egy függőségi mechanizmus is. A barátaimmal, csoporttársaimmal eljártunk bulizni. Ez nálam azt eredményezte, hogy alkoholfüggő lettem, ami vészesen rontotta az egyetemi teljesítményemet is. A problémák viharos gyorsasággal szaporodtak. A folyamat természetesen anyagi nehézségeket is okozott, és ez az ismeretségi körömben, családomban is ismert lett. Mindenki megpróbált jó szándékkal segíteni rajtam. Nem ment. Senki és semmi nem segített, se az édesanyám jó szándékú kérése, se a pszichiáterek gyógyszerei.- Mi segített végül?- A nyíregyházi evangélikus ébredési mozgalom elkezdett utánam járni és hívogatni, imádkoztak is értem. Körülbelül két évig visszautasítottam minden közeledést. Végül beleegyeztem, hogy elmegyek egy csendeshétre. Máig emlékszem, a hét témája az volt, hogy „a megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el”. Felismertem, hogy az én életem ilyen: pislog, megrepedt, nem fogom tudni így befejezni az egyetemet, nem lesz belőlem az, aki szerettem volna, hogy legyek. Miután hallottam az evangéliumot, hogy Jézus ma is él, megbocsát, és új életet tud adni - azt mondtam: mit veszíthetek? Sőt vágytam rá: ha ez igaz, próbáljuk ki. Egy személyes imádságban együtt imádkoztunk az egyik igehirdetővel, és elmondtam, hogy bocsánatot kérek, de nem tudok mit kezdeni az életemmel. Tudom, hogy ez így nem jó, de ha te, Jézus, tudsz velem valamit kezdeni, és mindez igaz, amit itt rólad hallottam, akkor én szeretnék új életet kapni tőled. És ez működött. Az első nagy élményem az volt, hogy igazából megszabadított Jézus attól a kényszertől, hogy mindennap innom kelljen. Nem állítanám, hogy azóta soha nem voltak visszaeséseim, de ezután mindig tudtam, hogy hol van a segítség.- Megtérése után egyenesen a teológiára vezetett az útja?- Először visszamentem az orvosi egyetemre, a halasztás után elkezdtem újra tanulni. De úgy éreztem, hogy nem vagyok igazán a helyemen. Amit én megtapasztaltam Jézusból, orvosként is továbbadhattam volna, de egy orvosnak mégsem az a feladata, hogy nyíltan az evangéliumot hirdesse. Egyre inkább az lett a meggyőződésem, hogy lelkésznek kellene lennem, akinek az az egyetlen és fő foglalkozása, hogy tanúskodjon Jézusról. A harmadik év végén kértem a felvételemet a teológiára, és ezt soha, egyetlen pillanatra sem bántam meg. Úgy látom, hogy ha lelkészi szolgálatot bíz ránk Isten, akkor az nem fér meg másik hivatás mellett. Egy orvos lehet hívő keresztény, ami nyilván sokat jelenthet a betegei számára, de az orvosi pálya is teljes embert kíván.- Katolikus háttere mennyire hatott későbbi lelkészi szolgálatára?- A mai napig azzal a szabadsággal nézek a katolikus egyházra, hogy amit nem tudok elfogadni belőle, azt elkerülöm, de szeretem azt, ami pozitívum. Az nekem mindig kedves volt, hogy a katolikus egyháznak másmilyenek az énekei, más a liturgiája - nagy értékek vannak abban a kétezer év óta változatlan liturgiában. És friss, új látásmódot tud adni a Szentírás értelmezése-magyarázása.- Tudna néhány olyan mozzanatot mondani, amelyre úgy gondol, mint lelkészi szolgálata csúcsára?- Inkább arról beszélnék, milyen dolgok lehettek az örömeim. Örömök mindig akkor vannak, amikor lelkészként az ember úgy látja, hogy sikerült valakit elvezetni Krisztushoz. Ennél nagyobb csúcs nincsen. De néhány példát mondhatok. Egy párnak, akiket én eskettem, néhány év múlva teljesen tönkrement a házassága. Elhatározták, hogy elválnak. Még mielőtt ezt a lépést megtették volna, eljöttek, hogy ezt elmondják, vagy tanácsot kérjenek. Ezt a látogatást még sok lelkipásztori beszélgetés követte - egyenként vagy közösen beszéltek a bánatukról. A végén újra egymásra találtak, most már a Krisztus szeretetében. Ez például nagy sikerélmény. Egyszer egy apuka hívott fel telefonon, hogy koraszülött ikreik születtek, és kétséges, hogy életben maradnak-e, meg kellene keresztelni őket. A keresztelés a Tűzoltó utcai gyermekklinika intenzív osztályán történt, a gyerekek inkubátorban voltak. Azóta a család a gyülekezethez tartozik, el-eljárnak a családos istentiszteletekre - az ikrek életben maradtak -, nemrég született meg a negyedik gyermekük. De említhetném azt is, hogy voltak olyan kedves, hitben járó testvéreink, akiknek a halálos ágya mellett ott állhattam, és azt mondhatom, hogy én erősödtem az által a hit által, ahogy ők készültek az Urukkal való találkozásra. Ezek kiemelkedő élmények, de nem tudok olyat mondani, ami azért töltene el megelégedettséggel, mert én ezt vagy azt milyen jól csináltam. Inkább azt mondanám: micsoda dolgok történtek velem, hogyan láthattam az Istent munkálkodni rajtam keresztül!- Mik a tervei a nyugdíjas éveire?- Nyugdíjasként is örömmel vállalok szolgálatot, ha az egyházam vagy a gyülekezetem megbíz vele. Van még egy tervem: hogy a budavári évek legjobb igehirdetéseiből kiadjak egy kötetet. De nem érzem önzésnek, hogy egyfajta megérdemelt pihenésre is szánjak időt, és élményeket gyűjtögessek. Ennek a legjobb módja pedig az olvasás és az utazás.-Milyen érzésekkel távozik gyülekezeti lelkészi szolgálatából?- Elsősorban nagyon hálás vagyok, hogy a budavári gyülekezet lelkésze lehettem. Itt valóban kiadhattam magamból azt, amire képes vagyok, ami a szellemi és spirituális kapacitásomban benne volt. Hogy itt egyensúlyra lelhettem mind a hitbeli, mind az értelmiségi-gondolkodó létben. A helyemen éreztem magam végig, és egyetlen pillanatra nem vágyódtam el. A hálával együtt jár az öröm érzése is: örülök, hogy itt lehettem. Nem megkeseredetten megyek nyugdíjba, hanem jól megpakolva örömmel a tarisznyámat. Nagyon sok barátot találtam, ezek a kapcsolatok a továbbiakban is élni fognak. Soha nem éreztem magam egyedül, és tudom, hogy ez a közösség nyugdíjasként is körülvesz majd engem. Más lesz ugyan a helyem benne, ezt nyilván meg kell szokni, de én nagyon-nagyon szívesen fogok a gyülekezet tagjai között ülni, csakúgy, mint eddig a papi padban. ■ Laborczi Dóra Egy szokatlan hangvételű pünkösdi vers William Blake (1757-1827), a tizenkilencedik század első felének angol költő-polihisztora még nem irodalmár körökben is jól ismert, Az ártatlanságdalai és A tapasztalás dalai című ikerversciklusairól. Ezekhez a hitről, Isten- és emberszeretetről tanúskodó, a megbántottakkal és megszomorítottakkal szolidaritást vállaló versfüzérekhez képest a Vers pünkösdre egészen más világba vezet bennünket. Szeretet, megértés helyett kételkedés és keserű tagadás hatja át a vizuálisan is egyik legpompázatosabb, s tartalmát tekintve is egyik leginkább igenlő keresztyén ünnepnek szentelt sorokat. A pünkösdöt megjelenítő irodalmi és zeneművek - gondoljunk csak Kodály halhatatlan Pünkösdölőjének szövegére és dallamára —, bármilyen korban keletkeztek és terjedtek el, általában melegséget, reményt sugároznak, éppúgy, mint az ünnep táján virágzó pünkösdi rózsa. Ehhez képest Blake „pünkösdölője” kopár, szürke és a pünkösdi lángnyelvek erejét, üzenetét kioltó szövegnek tűnik: Bár tűzben ég a szem, Istent nem látja meg. Bár tűzben ég a fül, Nem hallja Isten szavát. Bár tűzben ég a nyelv, Nem mondja ki Isten nevét. Bár tűzben ég a szív, Istenszerelem benne nem lakik. Bár tűzben ég az elme, Istent nem ismeri. (P. É.ford.) Mi is ez? A költő pálfordulása, negatív irányú damaszkuszi fordulata? Netán polgárpukkasztó blaszfémia? Sem egyik, sem másik. Sokkal inkább arról van szó, hogy - metaforikusán fogalmazva - hétköznapjaink mintha át volnának itatva egy, a pünkösdi lángokat valósággal taszító anyaggal, amely megakadályozza, hogy továbbra is higgyünk e szépséges késő tavaszi, kora nyári ünnep erejében, életünket megújító hatalmában. Mi minden is tarthat bennünket távol a „tüzes nyelvek szólásának” teljes elfogadásától? Minden valószínűség szerint gondjaink, félelmeink, káros kötődéseink sokasága és a túl sok munka, túl sok nyüzsgés. Az utóbbiakat ráfoghatjuk ugyan anyagi és fizikai szorongattatásainkra, de tevés-vevéseink igazi mozgatórugója gyakran az emberi hiúság. Fogalmazhatnánk így is: Blake verse nem egyéb, mint a hiábavalóvá tett isteni kegyelem illusztrációja. A költőképzőművész-filozófus egyáltalán nem azért fogalmazott így, mert maga is csalódott pünkösd szépséges ünnepében, hanem azért, mert félti a pünkösdöt attól, hogy Isten kegyelmi ajándékait ekkor is elpazaroljuk. Tehát csak látszólag az egyhangú tagadás verse. Valójában imádság az igenlésért. A mi igenlésünkért. ■ PetrőcziÉva
