Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-05-17 / 20. szám
8 -m 2015. május 17. PANORÁMA Evangélikus Élet IMI Ki vagyok én? „Amíg van kenyér, s a disznó kövér, Mondd, kit érdekel, mondd, kit érdekel, Ó, mondd, kit érdekel, hogy ki vagyok én?” (Hobo) ► Fontos kérdést feszegettek az idei országos lelkészkonferencia előadói, igehirdetői és résztvevői május 4-től 6-ig Balatonszárszón. Identitásunk iskolája: a gyülekezet címet adták a szervezők a háromnapos találkozónak. Változó, pluralista korunkban elengedhetetlen, hogy tudjuk, kik vagyunk, kiknek látnak minket, mi a lelkészi és gyülekezeti lét értelme, tartalma és célja. Némelyek identitásválságról beszélnek. Sokan sokféleképpen értelmezik manapság a lelkész, egyház, gyülekezet szerepét. Vannak, akik a lelkészben a múlt érthetetlen jelmezes tanúját látják, vagy a múzeumőrt, mások menedzsernek, szertartásmesternek, „sztahanovista” hittanmunkásnak vélik. Egy kollégánk heti hatvannyolc hittanórát tart... A gyülekezetét, egyházat a történelem őskövületének vagy időnként felkeresendő hagyományőrző társaságnak gondolják. Persze van bőven pozitív ellenpélda is, és erről is kell beszélni, hírt adni. Meg is tesszük gyakran médiafelületeinken. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy az emberek többsége - közöttük a magukat evangélikusnak vallók egy része - nem tartja élete elengedhetetlen részének a lelkésszel, gyülekezettel való kapcsolattartást. Szárszón arról esett szó, hogy mi hogyan látjuk magunkat, és mások kinek tartanak minket. A válaszok keresésében segítségünkre volt pszichológus, szociológus, teológus és még egy humorista is. (Az előadásokról készült videofelvételek megnézhetők egyházunk honlapján: Evangélikus.hu.) Kritizáltuk, dicsértük, nevettük és biztattuk egymást, magunkat. Érdekes, tanulságos eszmefuttatások, mélylélektani kirándulások, gyülekezeti identitások szép bemutatása gazdagította ismereteinket. Hiányérzetem is támadt, hallgatva a megszólalókat, akik nagy súlyt fektettek - jogosan - arra, hogyan látjuk magunkat. Igen, ez fontos, de számomra még fontosabb, illetve döntő, hogy Isten hogyan lát engem, egyházamat, és én kinek, minek látom őt. Évezredes tapasztalat, hogy a helyes istenképből származhat korrekt énkép. Ennek a szomorú ellentéte is igaz: a rossz istenképből következik a fals énkép és a szkepszis, tagadás vagy identitászavar. Hágár mondja az őt nyomorúságában megtaláló isteni személynek, angyalnak: „Te vagy a látás Istene. Én is láthattam itt, aki engem látott’.’ (íMóz 16,13) A helyes isten- és emberismeret abból a tapasztalatból származhat, amikor ránk talál az elveszetteket kereső irgalmas Jézus, megszólít, életre ölel, megtérít magához, és újjászül. Aki azután elvezet minden fontos ismeretre. Az élő Istentől kapott „túlélőcsomaggal”, mennyei látással és erővel betölthetem istengyermeki hivatásom. És szeretetétől senki és semmi el nem választhat. Az ilyen keresztyének önazonosak, nincs több arcuk és álarcuk, van mit mondaniuk szószéken, haldokló mellett vagy éppen cigánytáborban. A Biblia Krisztusáról tesznek tanúságot, nem egy humanista, minden bűnt a bűnössel együtt elfogadó istenpótlékról. Fiú vagyok, férj, apa, lelkész, de első helyen Isten teremtménye, gyermeke, Jézus Krisztus megváltottja és a Lélek megpecsételtje. A háromnapos konferencia úrvacsorás záró istentiszteletén átélhettük mindezt. Dsida Jenő Hálóing nélkül... című versében arról ír, hogy este, amikor hazaérkezik a szerkesztőségből, leveti ruháit és vele a pozíciót, a külső felszínt, nem marad más, „...csak ember, aki minden idegével / lágy takaró s melengető vacok után sír / és csak áll a nagy sötétben / s meztelenül / Isten előtt vacog.” Kérdés: ki vagyok én? Ki vagyok Luther-kabát, szolgálati autó, jövedelem, pozíció, külső támogatás és hízelgők nélkül? A találkozó alatt sokszor eszembe jutott Dietrich Bonhoeffer Ki vagyok én? című vallomása. Álljon itt ez a nagyszerű ima, majd néhány sor - a kivégzésekor jelen levő orvos feljegyzése - a mártír evangélikus lelkészről. Ki vagyok én? Ki vagyok én? Gyakran mondják: cellámból úgy lépek elő, derűsen, nyugodtan, keményen, mint várából a földesúr. Ki vagyok én? Gyakran mondják: őreimmel úgy beszélek, szabadon, tisztán, kedvesen, mintha parancsnokuk volnék. Ki vagyok én? Azt is mondják: sorsomat úgy viselem, mosollyal, -nyugodtan, büszkén, mint aki váltig győzni szokott. Az vagyok valóban, aminek mondanak? Vagy csak az, aminek magamat ismerem? Kalitkába zárt madár; sóvárgó, nyugtalan beteg, aki levegőért kapkod, fuldokol, színekre, virágra, madárdalra vágyik, jó szóra, baráti melegre, dühíti oktalan erőszak, kicsinyes hántás, hánykolódik nagy dolgokra várva, tehetetlenül aggódik, messze van barátja, imádságra, gondolatra, alkotásra fáradt, szíve üres, kész már mindentől búcsúzni? Ki vagyok én? Ez vagy az? Hol ez, hol amaz? Egyszerre mindkettő? Másokat ámító, magában sápító hitvány alak? Vagy vert had fut bennem szanaszét a már kivívott győzelem elől? Ki vagyok én? Váltig faggat, gúnyol a magány, a gyötrelem. Bárki vagyok, Te tudod, ismersz: Tiéd vagyok én, Istenem! % # * „A barakk egyik szobájának félig nyitott ajtaján át láttam Bonhoeffer lelkészt, mielőtt rabruháját levetette volna, amint a legbensőségesebb imában elmerülve térdelt Istene előtt. E rendkívül rokonszenves férfi imádságának teljes odaadása és meghallgattatásának bizonyossága a legmélyebben megrendített. Még a vesztőhelyen is mondott egy rövid imádságot, aztán bátran, fegyelmezett nyugalommal ment fel a bitófához vezető lépcsőn... Csaknem ötvenesztendős orvosi működésem alatt alig láttam embert ennyire Isten akaratában megnyugodva meghalni.” ■ SZEVERÉNYI JÁNOS Muzsikaszó zár ► Két nő. Testvérek. Németek. És magyarok is. A német nyelvet az anyatejjel szívták magukba, a magyart meg a „levegővel” Amikor ők születtek, sok minden volt abban a bizonyos levegőben. Elképesztő dolgok, hiszen a Sopron környéki - közvetlenül a trianoni határ szomszédságában lévő - falucskában, Harkán annak idején minden a feje tetején állt. 1946-ban szinte százszázalékos lakosságcserét hajtottak végre. A háború előtt itt élt ezerötven emberből - akik három család kivételével a lutheránus felekezethez tartoztak - tizenöten maradtak. Igen, 1050-ből 15-en. A falu lakosságának alig több mint egy százaléka. Stinner Istvánné Payer Márta és Haris-Payer Ilona Gertrud Aztán a kitelepítés után jött a betelepítés. Olyan emberek Harkára költöztetése, akik nem beszélték a tizenöt ember nyelvét, és akik nem értették a tizenöt ember szokásait és kultúráját. Ráadásul az évszázadokig németek által lakott község nevét is Magyarfalvára változtatták... Arról kérdeztem a tizenöt ember két leszármazottját, a harkai német nyelv és a hagyományok mai őrzőit és vigyázóit, Stinner Istvánné Payer Mártát és Haris-Payer Ilona Gertrudot, hogy milyen is volt az a bizonyos levegő, amikor ők felcseperedtek. Továbbá arról is, hogy miként tudták megőrizni német és evangélikus identitásukat a kényszerből magyarrá vált faluban, az ürességtől kongó templomban és a tizen-egynéhány főre zsugorodott gyülekezetben. . -Hogyan lehetett ezt kibírni? Hogy éltek a szüleik és a nagyszüleik? Stinner Istvánné Payer Márta: Mi ’51-ben, illetve ’56-ban születtünk, néhány évvel a kitelepítés után. ’56- ban a tizenöt emberből már csak hat élt Harkán. Illetve hét, mert Gizi tant’ visszatért az ország túlsó végéből. Férje vámtiszt volt, és visszahelyezték a nyugati határra. Szegény annyira félt a meghurcoltatástól, hogy még velünk sem volt hajlandó németül beszélni. Szóval, a mi családunk azért maradhatott Harkán, mert apánk magyar hadirokkantként tért haza a frontról. Rá való tekintettel nem telepítették ki nagyszüleinket és a dédszüleinket sem. A család mégis szétszakadt, mert a nagynénénknek, apánk húgának mennie kellett ’46-ban. Meg az összes többi rokonnak, testvérnek, unokatestvérnek és barátnak is. És - gondoljon bele - itt maradt a temető, itt maradtak a halottak hozzátartozó nélkül... Eleinte a néhány német asszony tette rendbe a temető összes (!) sírját. Idővel már csak a családi sírokat, aztán - mikor erejük már fogytán volt - dzsumbuj lett a sírkertből. (Ma az önkormányzat tartja szép rendben a temetőt. -H.E.) Haris-Payer Ilona Gertrud: Hogyan lehetett mindezt kibírni? Nagyon nehezen. A hitük mellett a zene volt az, ami sokat segített nekik. Anyánk több mint hat évtizeden át a gyülekezet kántora volt. Apánk meg a helyettese. És otthon is mindig szólt az ének. Énekeltünk és muzsikáltunk - hozzáteszem: becsukott ablakok mellett - örömünkben és bánatunkban is. Ünnepnapokon és hétköznapokon is. És persze mindig szólt az osztrák rádió is. Ha felhangzott benne egy polka, Opa már táncra is perdült a konyha közepén. Az Ománk meg „walzerozni” tanított minket - szintén a konyhakövön. Pedig alapvetően szomorú emberek voltak. Vagyis azzá lettek. Szinte nem is mosolyogtak. Ha meg ezeken a bizonyos osztrák rádióadókon jöttek a hírek, néma csendben kellett maradnunk. Szüleim és nagyszüleim minden egyes híradószignálnál abban reménykedtek, hogy a következő adásban fogják bejelenteni: apám húga és a kitelepítettek hazatérhetnek... A nagynénénkkel való első találkozásunkra tizennyolc év után, 1964-ben került sor. Az a nap piros betűs ünnep volt mindannyiunk számára.- Mit meséltek szüleik a menekültek áradatáról és a kitelepítésről? Tudtak egyáltalán beszélni róla? H.-P. I. G.: Sok mindent csak akkor mondtak el, mikor már nagyobbacskák voltunk. Vagy akkor sem. Családunk megaláztatásairól nem egy történetet Németországban hallottunk - kitelepített rokonoktól vagy éppen idegenektől. Harkáról 1945-ben rengetegen elmenekültek az oroszok elől. Sokan nem jöttek, vagy már nem jöhettek vissza. Akik meg visszajöttek, azoknak az otthonaiban - gyakorta - már keletebbről érkezett „házfoglalók” laktak. Nehéz idők voltak. Szüléinktől tudjuk, hogy Harkán már a tél folyamán elterjedt az a hír, hogy a németeknek, vagyis a falu egész őslakosságának mennie kell Németországba. Hatalmas volt a bizonytalanság. Sokan azt hitték, csupán néhány hét távollétről van szó, utána visszatérhetnek. Az utolsó percig megművelték a szőlőket és földeket. Frissen veteményezett kerteket hagytak maguk után. Vagyonkájukat elásták az udvaron, befalazták a kéménybe, vagy ide-oda dugdosták. így tett az akkori lelkész, Danélisz Róbert is, aki úgy érezte, hogy nem hagyhatja nyáját egyedül menni az ismeretlenbe. Velük tartott. Mielőtt elment, a templom orgonájába rejtette el családi értékei egy részét. Pár hónap múlva az orgona javításakor értékes porcelánokat és értéktárgyakat találtak a mesterek... S. I.-NÉ P. M.: Döbbenetes, de igaz: Harkán tizenöten maradhattak az őslakosok közül. Volt, aki azért, mert beteg gyereket ápolt, volt, aki azért, mert az első világháborúban vitézi rangot szerzett, volt, akinek magyar férje volt, és olyan is volt köztük, akit az osztrák állampolgársága mentett meg. A többiek marhavagonokban indultak Németországba 1946. május 12-én. Előző nap istentiszteletet tartottak a templomban, aznap pedig harangzúgásra mentek a szekerek a vasútállomásig. Ott a katonák megalázóan átturkálták még azt a kevés kis motyót is, amit magukkal vihettek a távozók. A kitelepítettek későbbi visszaemlékezéseiben szinte mindenütt elhangzott, hogy szerettek volna az útra magukkal vinni a májusi cseresznyéből, ami a falu szélén termett, de nem engedték ki őket a fákhoz. Botokkal, durungokkal hajtották vissza őket. Az út egy hétig tartott. Hessen tartomány marburgi körzetének huszonöt falujába szórták szét a harkaiakat. Egy hatalmas csarnokban a környező falvak gazdái vártak rájuk, és „válogattak”. Az időseket nem nagyon akarták befogadni, ők ugyanis már nem számítottak jó munkaerőnek...
