Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-01-18 / 3. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2015. január 18. *• 3 Koszorúzás a „málenkij robot” áldozatainak emlékére A deportálások hetvenedik évfordulóján a mártír evangélikusokról is megemlékeztek Rákoskeresztúron W Folytatás az 1. oldalról Január 6-án indult az első csoport az Újlak utcai Schmidt-házból nyitott teherautón Gödöllőig; az utolsó kép, amelyet otthonukból láthattak, a rákoskeresztúri evangélikus templom tornya volt. Egy pajtában kellett tölteniük az éjszakát, majd gyalogosan Kál-Kápolnáig hajtották őket. Innen szállították tovább marhavagonokban a végső cél felé; a mai Ukrajnába, Makijevka szénbányái mellé. A deportálásokat követő időszakban az elhurcoltak hozzátartozói dr. Kosa Pál lelkész vezetésével hetente tartottak közös imádságot távolban szenvedő szeretteikért. A deportáltak pontos számát csak találgatni lehet, nyilvántartás csak a lá-Nagyné Szeker Éva, Hammer György és felesége gerekben létezett. A kiutazásról, visszaútról, munkatáborok közötti átszállításokról, az útközben elhunytakról nem vezettek semmilyen statisztikát, így még ma sem lehet tudni, hogy az áldozatok listája végleges-e. A több évtizedes kényszerű hallgatás után a rákoskeresztúri gyülekezet a málenkij robot ötvenedik évfordulóján emlékezett a közösséget ért tragédiára. Az akkor elhangzottakat „Babilon folyói mellett laktunk..” címmel egy füzetben meg is jelentették, majd a hatvanadik évfordulóra egy újabb kiadványt készítettek Megláttam népem nyomorúságát... címmel. A deportáltak többsége evangélikus volt; a gyülekezet hetvennégy tagját hurcolták el kényszermunkára, közülük tizenketten a messzi lágerekben vesztették életüket. A hetvenedik évfordulón az immár hagyományosnak mondható rendezvényen a Bulyovszky-ház falán lévő, német és magyar nyelvű emléktáblánál gyűltek össze a fáklyás megemlékezők. Az ünnepélyes alkalmat Rákosmente Önkormányzatának alpolgármestere, Fohsz Tivadar nyitotta meg, majd a Rákoskeresztúri Evangélikus Egyházközség lelkésze, Nagyné Szeker Éva és a Rákoskeresztúri Szent Kereszt Felmagasztalása Plébánia plébániai kormányzója, dr. Ujházy Lóránd mondott imát a deportáltakért. Az Újlak Utcai Általános, Német Nemzetiségi és Magyar-Angol Két Tanítási Nyelvű Iskola tanulói elénekelték az Evangélikus énekeskönyvben is megtalálható, „Térj magadhoz, drága Sión...” kezdetű éneket. Ezután hangzott el azon gyülekezeti tagok névsora, akik nem térhettek vissza a munkatáborokból, majd az emléktáblánál elhelyezték a kegyelet koszorúit. A rendezvény után a Vigyázó Sándor Művelődési Házban tartott szeretetvendégségen a megemlékezők meghitt beszélgetésekben idézték fel a hetven éve történteket. A deportált gyülekezeti tagok közül Hammer Györgynek sikerült harminckét hónapnyi kényszermunka után hazatérnie. Egy teljes évet négyszáz méter mélyen dolgozott a Makijevka melletti Trudovszkaja felrobbantott bányájának helyreállításánál. Tizenhét évesen vitték el - véletlen folytán, édesapját akarták elvinni, ő nem volt a listán. Nagyanyja és a dédanyja szlovákok voltak, a családban még a nagyapja se használta a németet, de a szovjet katonák nem törődtek a részletekkel. Az embertelen viszonyok között emberséggel is lehetett találkozni - mondta Hammer György. Egy idős asszony a kerítésdróton át kisütött „piroskit” adott a lágerlakóknak, mondván, a fia most esett el Berlinnél, és az ő emlékére hozta az ételt. Az ellátás minősége ebben a lágerben jobb volt, a túlélésnél ez volt a döntő. Hammer György 1947-ben sok sorstársával együtt visszatérhetett Magyarországra. Az orosz parancsnokság előtt húzódó sorból Altziebler András Sándor, a gyülekezet presbitere az utolsó pillanatban még visszaküldte leányát az otthon felejtett Bibliáért - meséli az evangélikus mártír két fia, András és Károly. Amikor rájuk került a sor, az orosz tiszt először el akarta engedni a családot, megesett a szíve a terhes asszonyon és három gyerekén. András nyolcéves volt ekkor, Károly még édesanyja hasában. Egy helyi kommunista, Maruszki József viszont közbeszólt: „Nye mozsne, nye mozsne, ti szi Germán!” Erre a tiszt leköpte és belökte az ajtón „szolgálatkész” elvtársát, de Altziebler András Sándoron már nem tudott segíteni. A lágerben rajta maradt a „Germán” név. Magával hozott Bibliáját naponta forgatta, és mivel lelkész nem volt' köztük, a temetéseknél is ő szolgált. A Bibliát a túlélő sorstársak vissza tudták hozni a családnak - nem tudni, a presbiter temetésén szolgált-e bárki is... Gilicz Lászlóné tizenhárom éves volt, amikor édesapját, Hernádi Mártont elhurcolták. Hiába magyarosította a nevét, nem kerülhette el a helyi elvtársak éberségét. Talán a túlfeszített munka, a rossz ellátás vagy fertőző betegség végzett vele. Bizonyosságot nem találtak, hosszú kutatás után nyilvánították holttá Hernádi Mártont. Felesége a deportálást követő évben belehalt a bánatba, így Gilicz Lászlónét a nővére nevelte, nagyon nehéz körülmények között. A megemlékezésen tudta csak meg, hogy édesapját hová vitték kényszermunkára. ■ Walkó Ádám A Rákoskeresztúri Evangélikus Egyházközség 1945-ben málenkij robotra elhurcolt mártírjai: Altziebler András Sándor, Altziebler István, Goczony Mihály, Hernádi Márton, Hídvégi Frigyes, Majer Jakab, Ruppl György, Schleckmann János, Schleckmann József, Schleckmann József (unokatestvérek), Schleckmann Mihály, Siklósi József. Az életveszélyes szólásszabadság... Európát és az egész világot mélyen megrázta az a szörnyűség, amely Franciaországban történt a közelmúltban. Mint ismeretes, két állig felfegyverezett támadó bement egy szatirikus újság — egyébként fél éve megerősített rendőri védelem alatt álló - székházába, egyenesen a szerkesztőségi ülésre, és megölte a lap főszerkesztőjét, több karikaturistát, valamint további embereket, közöttük biztonsági védelemmel megbízott rendőrt, sőt az utcán még egy tűzpárbajban megsebesült, földön fekvő, kezeit feltartó másik (mint később kiderült: muszlim vallású) rendőrt is. A rendőrségi hajtóvadászat nyomán a menekülők és társaik túszokat is ejtettek, akik közül többen szintén meghaltak, míg a kommandósok végeztek a gyilkosokkal. Közel húsz ember halt meg a támadássorozatban. Ez a borzalmas történet rengeteg olyan kérdést vet fel, amelyet a modern kor emberének újra szükséges végiggondolnia. Bizonyos vagyok abban, hogy ez az esemény nem a két egyistenhívő vallás, az iszlám és a keresztyénség háborúja. Ugyanúgy nem, mint ahogy nem vallási kérdések miatt háborúztak a nyugati hatalmak az Egyesült Államok vezetésével - ne felejtsük el, magyar részvétellel - többnyire iszlám vallásúak ellen Irakban és Afganisztánban. Ugyanakkor azt gondolom, hogy nem hiábavaló néha belegondolni abba, hogy iszlám világ milyennek látja az úgynevezett keresztyén világot, a Nyugatot. A nyugati országok gazdasági érdekérvényesítése, társadalmi szokásainak és eszméinek - benne a szekularizmusnak - világnormává emelése lehet, hogy tényleg fenyegető veszélyként látszik onnan. Sajnos a Nyugat nem éppen a jézusi szeretetről ismeretes arrafelé... A nyugati szabadságeszménynek fontos területe a véleménynyilvánítás szabadsága. Kétségtelen tény, hogy a szólásszabadságot csak a szabad országokban és társadalmakban biztosítják, ezért a szólásszabadság egyfajta lakmuszpapír is. Nem véletlen, hogy sokan éppen ezért görcsösen ragaszkodnak hozzá, és némelyek talán beteges módon is feszegetik a szabadság határait. A diktatórikus rendszerek mindig szeretnék kiterjeszteni hatalmukat a sajtóra, a nyilvános véleménynyilvánításra, és ha módjuk lenne rá, a dolog logikája alapján szívesen kiterjesztenék még a gondolkodásra is. Erről ír George Orwell 1984 című művében, amikor megalkotja a „gondolatrendőrség” fogalmát, amelyet azóta sokan átvettek tőle... A magyar közmondások között a véleménynyilvánítással kapcsolatos bölcs óvatosságot a „ne szólj szám, nem fáj fejem” mondat fejezi ki. Elgondolkodom azon, hogy a történelemben milyen sokan szenvedtek vagy haltak meg azért, mert valakinek nem tetszett az általuk képviselt vélemény. Ha gondolatban körbejárunk, akkor az élet ezernyi területén találunk erre bőségesen példákat. A különböző történelmi korok uralkodói nemcsak hivatalos ideológiájukat védték kiemelt figyelemmel, hanem - ahogyan ez lenni szokott - szeretett alattvalóikat is a fenyegető veszélyektől... Sajnos a középkori katolicizmus sem volt kivétel ez alól. A diktatúrák természete, hogy nem tűrik az övéktől eltérő vélemény kinyilvánítását, ezért mindig nagyüzemi módon folyik az ellenség üldözése, csak az üldözöttekre aggatott címke más. Néhol a nép ellenségéről, másutt eretnekről beszéltek. Gyakran kerültek bajba a szellem emberei, a tudósok, a szabad gondolkodók, de Isten követői és Jézus Krisztus mindenkori tanítványai is. Rengeteg óvatlanul megnyilatkozó, pláne a meggyőződése mellett még hűségesen ki is tartó tudós - közöttük hittudósok, teológusok - végezte máglyán vagy börtönben... A szabad véleménynyilvánítás nem csak a diktatúrákban veszélyes. A mikrodiktatúrákban is. A meggondolatlan, a másik érzékeny pontjára tapintó vagy sértő szavakért, pillantásokért a kocsmákban nemegyszer rántottak már bicskát, sőt békésnek gondolt családokban is történt már bőségesen tragédia ilyesmi miatt. A fentiekben felvetett példák tudatosan széles spektrumon mozognak. Merthogy a történetek és az áldozatok is sokfélék. Nem lehet egy kalap alá venni, nem lehet összemosni a különböző véleménynyilvánítások okán támadt konfliktusokat. Vannak, akik tisztán az igazság képviselete miatt válnak áldozattá, de vannak olyanok is, akik talán provokációjukkal túlfeszítették azt a bizonyos húrt. Félre ne értse, pláne félre ne magyarázza senki a szavaimat! Nem azt mondom, hogy a sértő vagy bántó vélemény kinyilvánításáért jogos lenne az agresszió, pláne a gyilkosság. Inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a felelőtlen véleménynyilvánítással nagyon vigyázni kell, mert az néha elindíthat olyan beláthatatlan láncreakciót, amely visszafordíthatatlan és jóvátehetetlen tragédiához vezethet. A párizsi eset kapcsán az újságírótársadalom részéről is feltették óvatosan a kérdést: „Meg lehetett volna előzni ezt a tragédiát?” Az elemzésekből kiderült néhány elgondolkodtató részlet. Például az, hogy a szabad véleménynyilvánítás égisze alatt a jó ízlés határain sokszor léptek túl ennél a lapnál. Nemritkán tényleg minősíthetetlen módon ábrázolták a muszlim, a zsidó és a keresztyén hívők számára fontos személyeket. A francia katolikus egyház többször is beperelte ezt az újságot, és állítólag még a francia kormány is kérte előzetesen a szerkesztőket, hogy ne provokálják az iszlám követőinek érzékenységét. A konfliktusokat és következményeiket vizsgáló bíróságok mindig az arányosság felől próbálják mérlegelni az ügyeket, mielőtt ítéletet mondanak. Az nem kérdés, hogy aki mások életére tör, vagy megöl egy másik embert, az a legértékesebbet veszi el a másiktól. Ugyanakkor ennek a szörnyű esetnek a kapcsán ne csak a szólásszabadság védelméről essék szó, hanem a szólásszabadsággal élők felelősségéről is! Mert ez a tragédia a maga hátborzongató aránytalanságában azt is elmondja, hogy a rosszul értelmezett szabadság másokban olyan rossz érzést és fájdalmat tud ébreszteni, amely tragédiához vezethet. ÉGTÁJOLÓ Ennek a történetnek a nyugati olvasata ártatlan emberek ok nélküli, barbár legyilkolásáról szól, mindössze néhány karikatúra miatt. Az iszlám verzió viszont „becsületbeli ügyről” beszél, amelyben a hősök életüket áldozták azért, hogy „megvédjék a prófétát”. Ajánlom olvasásra Jézus Tízparancsolat-értelmezését a Hegyi beszédből. Jézus a gyilkos tett mellett ítélet alá vonja a haragot és a felelőtlen kommunikációt is. „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: »Ne ölj! Mert aki öl, megérdemli az ítéletet.« Én pedig azt mondom nektek, hogy aki haragszik testvérére, megérdemli az ítéletet, aki pedig azt mondja testvérének: Ostoba! - megérdemli, hogy a nagytanács elé kerüljön; aki pedig azt mondja: Bolond! - méltó a gyehenna tüzére!’ (Mt 5,21-22) Szemerei János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület
