Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-01-04 / 1. szám
4 •« 2015- január 4. EVANGÉLIKUS ÉLET Evangélikus Élet „...és mi is változunk...” Emlékezés a száz éve született Benczúr Lászlóm ► Benczúr László lelkész testvérünk 1915. január 5-én született, ám pályafutására, mosolygós arcára még emlékezünk sokan. Amikor kilencvenesztendős volt, akkor dr. Hafenscher Károly emlékezett meg róla meleg szívvel. Most pedig abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy születésének századik évfordulójára való emlékezésünk alapja saját „öninterjúja” lehet, amely 1996-ban jelent meg Változnak az idők, és bennük mi is változunk címmel. LAPSZEMLE Találkozni a jászolnál ■ Pilhál György Kár, hogy nem az Országgyűlés véget nem érő vitáiban hangzott el Gáncs Péter összefoglalója a boltok vasárnapi nyitva tartásának kérdéséről. Biztosan sokat emelt volna a polémián, bár nem kizárt, így - szentbeszédbe foglalva - is segített a bizonytalanoknak. A lutheránus egyház elnök-püspöke karácsonyi üzenetében bibliai példába ágyazta érveit: „A vasárnap nem gazdasági kérdés, a vasárnap nem kereskedelmi kérdés. A vasárnap nem politikai kérdés, nem ideológiai harc. A vasárnap az Isten ajándéka. A teremtéstörténet csúcsa nem az ember. Olvassuk el a genezis történetét: pontosan a hatodik nap után jön a hetedik, az ünnep, amit Istennek szentelhetünk, és ahol találkozhatunk az élet forrásával. Nekünk van szükségünk az ünnepre, nem az ünnepnek ránk.” Vannak helyzetek, amikor a hiteles válaszért vissza kell kanyarodni a kezdetekhez. (Ha ugyan nem általános érvényű, hogy mindenkor a gyökér a legerősebb kapaszkodó.) A püspöki üzenet is erre hajaz: „A betlehemi jászolnál újra találkozik Isten és a tőle elszakadt ember.” Jó, hogy van ilyen találkozási pont, mert e nélkül csak kavarognánk szerteszéjjel a nagyvilág forgószelében. Vagy éppen a plázák rengetegében, amire oktondin azt hisszük, maga a szabadság... Az a magasztos valami, amitől most állítólag meg akar fosztani bennünket a „zsarnokság” És ha így hisszük - nógatnak erre buzgón kívülről is -, már harsogjuk is bőszen kórusban, hogy mekkora diktatúrában élünk, menynyire eltiporják a jogainkat, stb. Holott a „jogvédő” szirének éneke valójában nem értünk szól - a családunknak járó hetedik napunkat akarják. Vagy ha úgy érthetőbb: a bukszánkat. Forgassuk sűrűbben a Bibliát! Magyar Nemzet, 2014. december 27. HIRDETÉS IGEIDŐ Néhány évvel ezelőtt Mt 118 címmel igehirdetési kötetet jelentettünk meg, ahol az Északi Egyházkerület lelkészeinek igehirdetései voltak olvashatók, Máté evangéliumának egy-egy szakasza alapján. Igeidő címmel most egy olyan gyűjteménnyel jelentkezünk, amelyben a bibliaolvasó Útmutató 2015-ös újszövetségi igéihez fűzött rövid magyarázatokat, elmélkedéseket olvashatnak. Reméljük, hogy ezzel is hozzá tudunk járulni a napi elcsendesedéshez. Dr. Fabiny Tamás püspök „Nem egyháztörténeti visszaemlékezés írására vállalkozom, ezért választottam az önmagámmal folytatott interjú műfaját” - olvassuk szinte a bevezető sorokban. S mindjárt hozzátehetjük: ma már egyháztörténet mégis, amit Benczúr László leírt. Nemcsak azért az, mert életének és szolgálatának ideje ma már múlt, ha közelmúlt is. Még inkább azért az, mert „Laci bácsi" igazán „történelmi” korszakban élte le az életét. Mindemellett írásának értéke is egyháztörténeti munkává teszi öninterjúját. Először arra gondolt, hogy ezt a címet adja írásának: Három püspök titkára voltam. Bizony, ezt is csak nagyon kevesen mondhatják el magukról. Még annyit, hogy e sorok írójának alábbi emlékezése sem életrajz lesz, hanem inkább Benczúr László gondolkozásának, belső vívódásának követése - hiszen az interjúban önmagát faggatta. És maga is - ahogyan fogalmazott - „másképp gondolkozó” volt. Benczúr László 1985-ben hetvenévesen ment nyugdíjba. Első öninterjúja ekkor született Mindnyájunknak el kell menni címmel. Először a Gazdagréti lakótelep egyik panellakásába költözött, majd második feleségével, dr. Kada Judittal a nyugdíjas lelkészek hűvösvölgyi otthona lett a lakóhelyük (az a lakás, ahol most ezek a sorok születnek). Az épületet fia, az ifjabbik Benczúr László építészmérnök tervezte. Laci bácsi sokszor mondta is az őt látogató fiának: „De jó benned lakni, járni!” De kezdjük fiatalabb éveivel. A soproni evangélikus teológiára édesapja javaslatára iratkozott be. Ha arról a családi fészekről, amelyből indult, nem tudunk is sokat, azért az életének döntő helyszíne lehetett. Vallomása szerint a Bibliát konfirmációs kora óta olvasta. Hatással volt rá az „ébredési” Túróczy Zoltán konfirmanduskátéja és más könyvei, illetve a „modernista” Szelényi Ödön hittankönyve egyaránt. Teológuskorában mélyen megérintette Luther tanítása, majd humanista hatás alatt lett „másként gondolkozó”. Itthoni teológiai tanulmányai befejezése után bázeli ösztöndíjat kapott. Kari Barthot, Oscar Cullmannt, Wilhelm Vischert hallgatta többek között - a teológusok tudják: ez a névsor sem mindennapi! Ehhez hozzátartozik, hogy korábban a kolozsvári egyetem hallgatója is volt. Ezért írhatta bázeli ösztöndíjasként: „Egykori kolozsvári évfolyamtársammal, Tőkés Istvánnal [a későbbi nagyváradi református püspök, Tőkés László édesapjával - K. L.j kerültem egy szobába." Ekkor, ahogy írta, „puskaporos volt a levegő”. Előzőleg már Finnországban is járt. Útközben majdnem letartóztatták őket. Lappeenrantában ő volt a tíztagú magyarországi evangélikus lelkészcsoport legfiatalabbja, neki kellett a magyar egyház életéről beszámolnia. Itthon akkor már valóban „forrt a levegő” De nemcsak itthon. Bázelben is: „Teológustársaim az Aleumneumban szekrényükben tartották teljes katonai felszerelésüket, el egészen a puskáig” — írta Benczúr. Ennél mégis lényegesebb, amiért ment: tanulni. A második világháború kitörésének időszakában vagyunk. És ekkor: „Barth felhívta figyelmünket, hogy az Atya jobbján is átszegezett kezű Jézusnak a kezében futnak össze a világtörténelem kusza szálai. Ez olyan erővel tárta fel számomra a később »kozmikusnak« nevezett Jézust, mint ahogy annak idején Luther diadalmas himnuszában zengett az »Erős vár a mi Istenünk«. Bátorságot öntött szívünkbe: nem szabad félni!” Volt egy másik tanulságos útja, ösztöndíja is a svájci Bossey-ban 1947 februárjában. Fiatal éveiben már itthon megismerkedett az ökumenikus egyházi élettel. Kiemelkedő jelentőségű volt számára is a Fébé-egyesület hűvösvölgyi otthonában tartott ökumenikus konferencia. „Leghatékonyabb hatások akkor értek, amikor 1947 februárjában, sok huzavona után, sikerült egyházunk küldöttjeként kijutnom újra Svájcba, a Bossey-i Ökumenikus Intézet fiatal lelkészek számára rendezett tanfolyamára." Ekkor találkozott először Kari Barthtal és az azután nevessé vált Eduard Thurneysen lelkésszel. Megfordult Zürichben is, ahol Jung lelkész előadását hallgatta meg, s neki is üdvözlő szavakat kellett mondania. E helyütt sajnos nem sorolhatok fel mindenkit, akinek előadásait hallgathatta, többek között az akkori német Hitvalló Egyház küzdelmeiről már a hitleri uralom alatt. Benczúr László számára égető kérdés lett a második világháború tüzében a zsidók üldözése. „Miképpen akarunk evangélikus lelkészként szolgálni, ha egy ilyen kérdésre... könnyelmű és meggondolatlan nyilatkozatokat teszünk? Nem félünk, hogy Isten büntetését zúdítjuk magunkra, egyházunkra és népünkre?” — írta. Életútját talán pontosan nem követve említsük következő állomásként, hogy a ceglédi segédlelkészből budapesti angyalföldi lelkész és püspöki titkár lett. „Három püspök titkára.” Mennyire más volt a három püspök: Dezséry László, Ordass Lajos és Káldy Zoltán! Valahogy mégis mindhárommal bensőséges kapcsolatra tudott jutni - változásokkal vagy éppen változás nélkül? Benczúr László a titkáruk volt a szó legszebb értelmében. Dezséry Lászlónak, aki akkor nyílt levelében változásokat követelt. Ordass Lajosnak is, aki pedig úgy ítélte meg: „megtántorodott” És Káldy Zoltánnak, akinek a lelkészekkel szemben tanúsított magatartását kifogásolta, vállalva ennek következményeit is. Másfél évtizedes titkári és sok évtizedes lelkészi szolgálata közben - amint tíz évvel ezelőtti cikkében Hafenscher Károly írta - „nehéz próbák után talpra tudott állni. Első felesége, Márta betegsége és halála, testvére tragédiája, családi problémái, egyre gyengülő látása és hallása mind új feladatot jelentett számára.” László fia neves építész, egyházunk kerületi felügyelői tisztét töltötte be hosszú éveken át, András matematikaprofesszor, Erzsébet énekes, Márta informatikus, unokái művészek, matematikusok, zenei pályán tevékenykedők lettek. A 2008. október 4-én elhunyt Benczúr László lelkészt Isten kezében tudjuk, emlékét szeretettel őrizzük. ■ Keveházi László Id. Benczúr László emlékezete Benczúr László evangélikus lelkész száz esztendővel ezelőtt, január 5-én született. Hosszú életet élt, de ezt a kerek évfordulót nem érte meg. Rá emlékezve idézünk az 1999. szeptember 5-én - Budakeszin, családi közösségben - elhangzott gondolataiból. * * * Kedveseim! Engedjétek meg, hogy mindnyájunk nevében köszönetét mondjak a házigazdáknak - Mártinak és Lacinak —, amiért meghívtak bennünket a mai, nagy gonddal előkészített, kettős családi ünnepre. Ötvenhat évvel ezelőtt kezdődött el Laci életpályája, és még az évezred vége előtt, 1999-ben befejezhették új családi otthonuk felépítését. A kettős alkalom kedves zsoltárom, a 103. idézésére késztet: „Áldjad, én lelkem, az Urat, és egészbensőm az ő szent nevét. Áldjad, én lelkem, az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről!’ Ezt a zsoltárt idéztem még a Goldmark Károly utcai otthonotokban, amikor Márti és Éva szülei házasságának ötvenéves évfordulóját ünnepeltük. Ezt a zsoltárt vette ajkára Enikő és „kis Laci” egy éve, amikor a budavári templom oltára előtt dédunokámat, Benedeket tartották a karjukon. Ezt a zsoltárverset mondtuk el reggeli előtt az idén kilencvenkilenc éves korában elhunyt, kedves svájci Mama Louisezal, amikor többször is vendégünk volt. Franciául mondtuk: „Monáme, bénis l’Éternel! Et nőublie aucun de ses bienfaits!” Egyszer figyelmeztetett. Kihagytam a jelentéktelennek tűnő szócskát - aucun -, vagyis azt, hogy Isten egyetlenegy jótéteményéről se feledkezzünk meg. Nagy kísértésünk ugyanis, hogy a rosszat - kákán a csomót is - azonnal észrevesszük, a jót pedig figyelmen kívül hagyjuk. Ennek a kísértésnek azért válunk könnyen martalékává, mert Isten számtalan jótéteményéből éppen a legnagyobbról feledkezünk meg. Mi ez a legnagyobb ajándék? Tamási Áron így fogalmazta meg: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Más szóval az Isten legnagyobb ajándéka, hogy olyan világban élünk, amelyben értelme van az életnek, amelyben érdemes élni, érdemes tervezni, érdemes építeni, érdemes otthont kialakítani, érdemes egymást és gyermekeket vállalni. Érdemes! Van értelme! E nélkül a bizalom nélkül nem sokra megyünk. Ez Isten legnagyobb ajándéka: bízhatunk. Ezt a legnagyobb ajándékot kérjük Kölcsey Himnuszával Istentől: „Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel...” Vagyis azzal a bizalommal, hogy érdemes szeretni a hazát. Érdemes azon fáradoznunk, hogy otthon érezzük benne magunkat. Érdemes, noha nemegyszer fordult elő történelmünk során, hogy „Bújt az üldözött, s felé / Kard nyúlt barlangjában, / Szertenézett, s nem leié / Honját a hazában” A bizalom mindig valami ellenére érvényesül. Luther megfogalmazásában a hit bizalom, fidutia. Olyan nagy ajándék, hogy belőle egy csipetnyi, egy mustármagnyi is hegyeket mozgat meg. Mennyi földet, mennyi anyagot kellett megmozgatni ennek a háznak az építésénél is! Nem olcsó dolog a hit. Küzdelemmel jár. Küzdelem nélkül a hit illúzió. Nem véletlenül fejezte be Madách tragikus életérzésünkkel szembefordító mondattal a nagy művét: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” Miben? Abban, hogy egyszer kiderül: érdemes volt. Annak is, amit most nem értünk, értelme volt. Végül is jó volt. Szép volt. Elkalandoztam? Látszólag. Kölcsey Himnusza arra biztatja a magyart, hogy ne káromolja, ne járassa le Isten nevét, hanem magasztalja, áldja. Azzal magasztaljuk és áldjuk, ha kérjük: áldjon meg, ajándékozzon meg bizalommal, rendíthetetlen hűséggel. Kérjük akkor is, amikor nem értjük, miért tépi oly régen balsors a mi népünket. „Áldjad, én lelkem, az Urat.. Most ez, kedves Laci, azt jelenti számodra, hogy Mártiddal együtt ne feledjétek Isten legnagyobb ajándékát, a bizalmat kérni. Kérni azt, hogy áldjon meg benneteket. Tegye házatokat hajlékká. Érezzétek benne magatokat mindig otthon. Érezzék otthon magukat nálatok, akik házatokba lépnek. Elsősorban gyermekeitek és unokáitok. Ennek szimbólumaként adok át most egy egyszerű kis fakeresztet. Ez a házi áldás olvasható rajta németül: „Herr segne dieses Haus und alle die da gehen ein und aus.” így próbáltam magyarítani: „Uram, áldd meg néped, ki e házban él, és azt is, ki hozzájuk betér.” ■ Legidősebb Benczúr László
